Berde Mária: Ion Chineyu: Képek az erélyi magyar irodalomból (Aspecte din literatura maghiară ardeleană)

Az időbeli távlat hiányát a másnyelvű olvasó és méltató lelkében jelentősen csökenti az érzelembeli tárgyilagosság nagyobb lehetősége, kivált ha az, – mint jelen esetben – párosul az őszinte érdeklődéssel, elmélyüléssel, a felvett téma mellett pedig az egész magyar irodalmi életben való otthonossággal. Ezért szolgálnak különös tanulsággal a „Képek”, melyeket a kívülálló szemével a magunk dolgairól rajzol meg a román szerző. A tanulmány először folytatásonként jelent meg a Societate de Mâine nevű kolozsvári folyóiratban és mire kötetbe foglalódott, már néhány kérdésre némi feleletet nyert; megint pótló jegyzetekre is rászorult, hiszen „panta rhei” állapotot próbált rögzíteni és így nem csupán tárgyi adatokban szenvedett módosulást, de néhány ábrája értékelés szempontjából is új színt vett, vagy elfakult, elcsúszott a két esztendő alatt, míg a mű egészében napvilágot látott. Mégis úgy, ahogy van, tíz esztendő tükrét jelenti az összefoglaló munka, olyan érdemit pedig, melyről nem egy jelesebb erdélyi magyar toll állapította meg, hogy igazság szerint első teljességre és elfogulatlanságra törekvő méltatása kisebbségi magyar sorsunk legéletrevalóbb, legeredményesebb rész-küzdelmének, amelynek már megírási módja – fejlett román essay-stílus minden árnyaló képességével – a szerző odaadó munkakedvéről tanúskodik. A mű legszembeszökőbb érdeme a filológiai ügyszeretet, amellyel Chinezu számot vetett a tudományág egyik sarokelvével, hogy nincsenek jelentéktelen jelenségek. Igyekszik lemérni a pusztán irodalomtörténeti összetevőket és helyet jelöl művének keretében a legszerényebb literális értékeknek is. Ebben a felfogásban sorra veszi először a kisebbségi magyar irodalmi élet jelentős szerveit, ismerteti az irodalmi társaságok, a napi és időszaki sajtó ténykedéseit, de bepillantást ad az elhatározó szellemi áramlatokba is, amelyeknek légköré ezt az irodalmat feltáplálta. Megkeresi a múltban az erdélyiség gyökérszálait, átvezeti a jelenre s megmutatja az eszme mai hatóerejét. – A mű e bevezető részének állásfoglalásai közül megemlítjük, hogy az erdélyi napisajtó fellendülését nem csak a belső munkának, de az emigráns elemek közreműködésének is javára írja. Míg az irodalmi csoportosulásokból a Helikont tartja a legtöbbet ígérőnek, az irodalmi társaságok értékelésénél szemmértéket téveszt s túlnéz a Kemény Zsigmond Társaság példaadó munkateljesítményein. – A folyóiratok közül az Erdélyi Irodalmi Szemlének szolgáltat elégtételt, úgy vélve, hogy a bizonytalan és túlzásokra hajlamos kritikai atmoszféra idején ez a szerv először próbált komoly értékelésbe fogni, „hivatalos lapjává avatódva az erdélyi magyar szellemi életnek”. – A világnézeti harcokat nem látja helyénvalóknak, mert az új helyzet szükségéből új jeligéknek és új közszellemnek kell kialakulni. A transszilvanizmus jogosságát és jelenvalóságát elismeri, nem tulajdonít neki azonban nagy, vagy éppen skizmai jelentőséget szemben a teljes magyar szellemi élettel. Az olténiai vagy moldvai román irodalmi karakter sem bontja meg a nemzeti irodalom egységét! Magát a szorosan vett tárgyat lírai, epikai és drámai fejezetekre tagolja. Az események történelmi genetikája nyomatékkal kínálja fel itt e szokásos szemmel tartást; az erdélyi igyekezet tíz esztendeje szembeszökően példázza a nagy tapasztalatot, hogy a születő irodalom lírai és hogy csak hosszabb epikai fázis után jut el a dráma érettebb korszakába. A szerző azonban elnézi a tényt, hogy a fejlődés ez útjának kialakításához nálunk hozzájárult a nagyobb szabású irodalmi vállakózásokat elgáncsoló anyagi elesettség, a megértetlenség is számkivetettség, amely sokáig volt sorsunk minden magyar fórumon. A külső eredmények természetesen Chinezu megállapítását példázzák, hogy eleinte mindent elöntött a líra s mégpedig részben a régi dalosoké, akik azonban nem tudták már megtanulni a változott idők igazi hangnemét. új emberek támadtak: elsősorban – szerinte – Reményik és áprily, mint az erdélyi érzések kifejezői. Hogy akkor, amikor ezt a két profilt látja az élen, néhány szóban intézi el Tompának még veretesebb erdélyiségét, ez talán az udvarhelyi remeteségben munkálónak programtalanabb, rejtekezőbb költői egyéniségéből fakad. – Chinezu Bárdnak, de különösen Szombati-Szabónak tulajdonít még nagy kvalitásokat, Bartalist is felemeli – a háború utóhangjait kifejező verseiért – arra a polcra, amelyet azok valóban meg is érdemelnek. – Dsidát, Ormost – termésünk zsengéit – az első tíz év szemszögéből még csak ígéreteknek tekinti. Már itt, a lírának méltatásánál meghúzza a határvonalat férfi és női alkotások között, mindenesetre a legtöbb joggal, mert az alanyiság legerősebben határozódik meg a nemi hovatartozástól. Nem tartjuk ezt az elkülönözést szerencsésnek a prózánál, ahol aztán a legkeményebb megmarkolást kívánó „földtémák” kerülnek a „literatura femenina” rekesztékbe, élükön a robusztus Gulácsyval, akinek oeuvre-jére Chinezu kénytelen ráiktatni a „brutális férfiasság” művészi jegyeit. – Az epika felosztását históriai, agrár, modernista stb. regényfajtákra szintén csak „nem-árt-nemhasznál” támasztópillérnek tekintjük és a mű keletkezésének technikájából származtatjuk. Az igazi mondanivalók úgyis az esztétikai felismerések, rátalálások sugalmai és ebben valóban gazdag ez a fejezet. – Mindjárt elindulóban megteszi a rovást a szerző: az erdélyi magyar írók az első tíz esztendőben általában elkerülték vagy elhalasztották a lelkiismeret vizsgatételét s meg nem szólaltatták Erdély mai életét. – A régi nemzedékből – bár hűen regisztrálja annak munkáját is, – egyetlenegyet emel ki, mint akinek élete, egész dolgos példaadása tengelyét jelenti a mai transszilván gondolatnak: Benedek Eleket. – Az átmenetinek tekintett generációból Balogh Endrében sejti az elhívott, de a beteljesülésig el nem jutott regényírót és tisztelettel adja meg Gyallaynak „az erdélyi magyarság tanítójának” szép címét. Nem tagadható, hogy Chinezu egészséges ösztönnel halad a nevek és művek tömkelegében. Vannak azonban bizonyos rátermettségei, amelyek közelebb hozzák vagy eltávolítják egyes jelenségektől. Teljes őszinteséggel tesz például vallomást Makkai „Magyar Fa Sorsa” című tanulmánya és az „ördögszekér” mellett. A racionalizmus, mely Chinezu szerint Makkai művészetének hordozó gerincét alkotja, magának a méltatónak is ismertető sajátja és így bizonyos kongenialitás ösztökéli, hogy az ördögszekérben az erdélyi tíz esztendő legsikerültebb történelmi regényét ünnepelje. A „Varjú nemzetség” egyszerű, ősi mondanivalója is lebilincseli, az erdélyi gondolat szociális mélységeit e művön keresztül látja valóban demonstrálva, de azért szíven találja Kósnak egyetlen szava, amely művészi szempontból aligha kifogásolható. Növekszik Chinezu idegessége a történeti regényírók során, amikor Tabéryhoz érkezik. Megtagadja tőle a vérbeli transszilván mivoltot, s a „Szarvasbika” hőseit el tudná képzelni bármely más magyar környezetben, mint ahogy a nyugati tudásszomj és keleti elfeküdöttség közötti ellentétet – a regény vezérszólamát – visszavezeti Ady idea-köréig és az egész művet mai élmények, gondolatok, eszmélések múltba-vetítésének tartja. Ugyanezzel a szemfényvesztéssel vádolja a „Vértornyot” is. „Demokratizmus és rasszizmus” polarizálja szerinte Tabérynál a jellemeket; aktuális mai tendenciák irányítják a történéseket; sőt maguk a vigaszul szánt zárószavak sem a Mohács utáni, hanem a ma élő magyarságnak prédikálnának. Mindez már lappangó szemrehányás, mely egyenes rosszallásba tör ki a „Tűzmadár” elemzésénél, amelyet a szerző „az idők furcsa dokumentumának” titulál. E kíméletlen szigor eltakarja előle Tabéry regényeinek szuggesztív artisztikumát, egyéni bölcselmét, szokatlan világításban fénylő emberalakjait. A jó szimatú értékelő mellett ezúttal a vérbeli íróság fűszerei hatástalanul párolognak el! Chinezu egyébként sem könnyen kábul, s még akkor is szkeptikus, amikor hódolni készül. Gulácsy paraszthistóriáira a Tömörkény – s földregényeire Móricz Zsigmond árnyékát vetíti. A jelentárgyú témáknál követeli rajta az őszintébb ábrázolást s a „Hamueső” kemény mondanivalóit inkább elszenvedi, mint a regény békülékeny akkordjait. Hasonlóan tiltakozik a „Fekete vőlegények” transszilván fejezetei ellen. E részeket úgy a regény architektúrájának, mint a történelmi igazságnak szempontjából tévedéseknek minősíti, holott a mű előtt legmélyebben hajtja le fejét minden erdélyi regény között. Különös fogás, hogy Szabó Máriával hosszú oldalakon foglalkozik, – kevesen dicsekedhetnek ekkora férőhellyel a tanulmány keretében – s akkor végül is, mint gyógyíthatatlan dilettánst, egyetlen gesztussal leinti a színről. Nem hagyhatjuk vita nélkül, – bár részben saját pörünkben kell e szóemeléssel ellátni a védelmet – Chinezu merev állásfoglalását az általa „lírainak” keresztelt regényfajtával szemben. A műfaj főkívánalma – szerinte – az esemény. Az érzelem, mint téma, „gőzös elem”, mely nem alkalmas, hogy szeles ábrázolásban epikai műnek tartalmává avatódjék. Ez a nézőpont nem tesz különbséget szubjektív és objektív líra között. Az érzelem lehet reáaggatott sallang, önkényes kísérő zene, melodrámai után rezgés az elmeséltek nyomában, de van líra, amely az írón kívülálló történés, kevés külső mozzanattal, de elementáris belső lejátszódásokkal! Ha ez az intern histórikum nem epikai-téma, akkor igen nagy elbeszélők és művek kerülnének térítőre, akiknek nevét a magunk harcában szerénytelenség nélkül le sem írhatom. Az irodalom székely kérdésével kapcsolatban megállapítja, hogy e fejezet tele van ellentmondással, talányokkal. Miért nincs például székely líra? Mi a kritériuma a székely iránynak? Kinek van, vagy lesz igaza; annak-e, aki a székelyek mozgalmában a transszilvanizmus kiteljesedését, vagy aki múló, bizarr kinövést lát? Mért nem talál az irányzat kegyelemre a fajmagyar irodalomtörténészeknél és mért bűvöli meg a német meg francia kultúrán felnőtt elméket? Maga Chinezu, bár számtalan kivetni valót talál a székelykedésben, és csak apróbb alkotásaiban lát valóban sikerülteket, – mégsem tud hideg maradni sem Tamásival, sem Nyírővel szemben. – S ha fascinálják őt a székelyek „színes és gyöngéd képei, melyek mint a parasztkorsók virágai”, úgy nem csupán önkénytelen, de szándékkal is helybenhagyott megindultságot érzünk a méltatásban, amellyel Sípos Domokost – szerinte a legepikusabb erdélyi elbeszélőt – elparentálja. Különös gondot szentel Chinezu a „városi regények” között Ligeti Ernő „Fel a bakra” című munkájának. Az új uralom nyomában támadt magyar tisztviselő tragédia okát nem a végzetben, hanem a „hős” oktalan viselkedésében látja, anélkül, hogy megrendülne felette. így is lehet, lám, felfogni ezt a témát, nem csak a magunk sajgásain és pátoszán keresztül! – Karácsony Benő „Pjotruskája” a legkellemesebb erdélyi olvasmány címét kapja meg, kevesebb megértést találnak Chinezunál Kádár Imre és Székely Jenő. Az elhárító gesztus szenvedélyessé azonban- csak Nagy Dániel háborús regényénél válik. Számára a „Cirkusz” zsargonban fogalmazott, „zavaros és beteges” látomás-sorozat, a különös pedig az, hogy a mű tartalma Chinezu felvázolásában nagyon is világos, jelképeiből pedig valósággal kirikít a célzat. – Markovics Rodiontól megtagadja a művészi készséget, de a „Szibériai Garnizont” mégis meghatva olvasta. – Szántó György nagy regényeiben a történelmi mesét semleges kanavásznak – alapanyagnak – tartja, amelyet behúz és elborít a lüktető mái mondanivaló. érzi benne a festő fényes ábrázoló képességeit, de nem hisz addig Szántóban, amíg nem tanul szorosabb gazdaságosságot, szigorúbb önfegyelmet. – Bánffy Miklós regényét is inkább rajznak, a grafikus szóban kitöltődő alkotásának látja. – Ha pedig Kosra, Tabéryre nemzeti érzékenységből – Nagy Danielra „homályossága” miatt tart rovást, Molter Károlynál mindkét ok befolyásolhatta. A „Metániát” széteső pamfletnek nyilvánítja, egyben pedig érthetetlen kulcsregénynek, mely az olvasóval szemben adós marad valódi szándékaival. Chinezu nyilván jobban elmerült itt a jelent csipkedő bon-mot-k értelmezésébe, mint a regény elején álló, magyarázatul szolgáló beharangozóba. A drámáról kevés szót veszteget. Színtelennek, vidékiesnek, és életvonalában inkább hanyatlást felmutatónak ítéli, bárha a színpadi irodalom az anyag tizenegy százalékát foglalja le magának. A műfaj képviselőit egyenként is elmarasztalja, kit banalitás, kit scenírozói tehetetlenség, kit elvont életnélküliség vagy érthetetlenség bűnében. Mindössze áprily talál kegyelmet nála az „Idahegyi pásztorokkal”. Az irodalomtörténeti munkában Makkainak, Borbély Istvánnak, György Lajosnak, Kristóf Györgynek, Bitay árpádnak, a kritikában Kuncz Aladárnak és Molter Károlynak működésében látja zálogát a komoly fejlődésnek. Különösen feltudja egyébként a tíz esztendőnek a komoly bírálat hiányát. Az irodalompolitika legtalpraesettebb harcosát Osvát Kálmánban ismeri fel, még felületessége és más zsurnaliszta-fogyatkozásai mellett is. Nehéz volna Chinezu tanulmányához az anyag összehordása tekintetében sok gáncsot fűzni. Már a mű címe sem tart igényt a teljességre és jelentéktelen hiátusait meg kell értenünk, elgondolva, hogy aránylag kevés lelkiismeretes magyar előmunkálat támogatta. Nem csupán az anyag áttekintése és rendezése rótt a szerzőre súlyos feladatokat, de igen sokszor első ízben való ítéletet kellett kimondania művek felett, – vagy ami még nehezebb – kedvenc képzetekké vált közfelfogásoktól kellett magát megszabadítania, új megvilágításba helyezve a kritikai elégtelenség által hamis színbe került tényeket. De ez már nem filológiai, hanem esztétikai oldala a feladatnak. és itt valóban érzünk némi fogyatékot: a szerző egyoldalú racionális beállítottságát. Elsősorban a prózával és ott is azokkal a művekkel barátkozik, amelyekben nehézség nélkül tudja elhelyezni a maga egészséges, de józan művészi filozófiáját. Ott, ahol az átértés által elemezhető, lemérhető értékek mellett – felett – a képzelem imponderabilis erőinek is működni kellene, lehűl, elkedvetlenkedik és így szándékon kívül is igazságtalanná válik bíráló készsége, mint a jelképek, a misztikum és a líra világában. Ez a lelki adottság von olykor pókhálót egyébként biztos pillantására, éppen úgy, ahogy túlérzékenységgel kezeli a jelen atmoszférát bíráló aktivista műveket. Két mozzanattal zárja Chinezu a tanulmányt. Egyik: az a kis lépték, melyet a „dimenzionálás eszköze gyanánt” írt könyve alá, hogy a román olvasó által aszerint mérődjék meg az erdélyi irodalom jelentősége. – „Nem találtam – írja -       egyetlen lírikust, vagy drámaírót, aki Blaga mélységével bírjon, a prózaírók közt pedig Gulácsy, ha tehető Rebreanu mellé.” – Tiltakozik, hogy ezt a gőg állapíttatná meg vele és valóban, sokkal helyénvalóbb is a román lélek büszkesége ott, ahol végszavaiban a szerző az új uralomnak ama toleranciájára hivatkozik, amely nem akadályozta meg, de nem is próbálta bármely irányba is terelni az ábrázolt szellemi mozgalmakat. Mert a lépték felállítása bennünk is kérdéseknek ad jogosultságot, összemérni hasonló dolgokat lehet csupán. Miért nem von hát Chinezu a mai erdélyi magyar és a magyar uralom alatt virágzó erdélyi román irodalom között párhuzamot? Mért keresi a Blaga-i drámát íróknál, akiknek tíz esztendőn át nem volt -         mert nem volt! – színpaduk? – Hátha mi is kutatjuk, hol van hát az erdélyi román dráma az utolsó tíz esztendő alatt? S ha úgy érzi, hogy a magyar lírában hamarabb ér feneket a mérőón, mint a legmélyebb kedélyű román lírikusnál, gondolkozzék csak rajta, hol, kiknél találja meg a legidőszerűbb és mégis időtlenül tiszta, mert emberi és így krisztusi mondanivalókat? – Tiszteletünk tárgyai Blaga, Rebreanu, s nem tehetünk róla, hogy a mi Adynk kicsit korán halt meg és így ma már ki nem állhat érettünk! Viszont Szabó Dezsőt magunk sem akarnók kijátszani, hogy méretkezzék – helyettünk. A mi porondunk Erdély és csak ideforrott erőinken át kívánunk összehasonlítódni; még pedig azokkal, akik „megették, amit mi”: akik hasonló sorsban oldották meg írói, művészi feladataikat.