Benedek Marcell: Makkai Sándor: Erdélyi szemmel

Nem azért írok kritika helyett egyszerű ismertetést erről a könyvről, mert szerzőjét annyira szeretem és becsülöm, hogy a kritikus objektív hangját nehéz volna megtalálnom vele szemben – hanem azért, mert a könyv még szerzőjénél is közelebb áll hozzám s magát a könyvet nem tudom kellő távlatból nézni. Mondatról mondatra, amint olvasom, egyben át is élem, eggyé válok vele, gondolatai mintha egytől-egyig éltek volna bennem, megformátlanul s megszületésük – vagyis elolvastatásuk – percétől fogva mintha már végképpen az enyémek is lennének. Különös, hogy valaki ennyire fenntartás nélkül, egyszerre be tudja fogadni (mert ez több az egyszerű elfogadásnál) más ember gondolatait egy sereg különböző tárgyról, amelyről magának is éppen elég alkalma volt gondolkozni. Annál különösebb, mert hiszen Makkai könyvében egy teljes évtized (s milyen évtized!) során írt tanulmányok kerülnek össze, nem is időrendben csoportosítva. Megeshetnék, hogy egyikkel-másikkal maga sem azonosítja már magát teljesen, csak – mint mondani szokták – „belementi” éppen megjelenő könyvébe. Megeshetnék, hogy az író messzibb jár e pillanatban, mint lelkes olvasója. Megeshetnék, de – nem hiszem. A könyv annyira egységes öntésű, hogy ha a dátumokat eltüntetnék az egyes tanulmányok alól s egyik-másiknak szövegéből az évfordulókra való utalásokat: a tízesztendős távolságot nem árulná el semmi. Makkai Sándor kétségtelenül fejlődött e tíz esztendő alatt, de amit e kötetben összegyűjtött tanulmányaiban megírt, az annyira egyéniségének, világnézetének mélyéről jött – ami aktuális kérdésben állást foglalt, arra oly rendíthetetlenül csak egyféle választ adhatott, hogy ezekhez képest tíz esztendő változása, fejlődése csak felszíni jelenség lehet. Van ebben a kötetben általános esztétikai tanulmány, irodalmi elemzés és újraértékelés s erdélyi kultúrpolitika. Valamennyit szoros benső egységbe foglalja a könyv címe: Erdélyi szemmel. Hogyan? – kérdezheti joggal a felületes lapozgató – hát lehet s szabad az esztétika alapfogalmait, Platón és Kant szépség-meghatározásait „erdélyi szemmel” nézni? Firenzére letekinteni s egy idealizált Kolozsvárt látni még hagyján – de ha arról beszélünk, hogy „szép az, ami érdek nélkül tetszik”… A felületes lapozgató meg fog nyugodni, ha a „Szépség hazája” című tanulmányt elolvassa. Nincs abban egy szó sem Erdélyről. Egy idealisztikus esztétika rövid alapvetése az egész. De ezt az esztétikát hirdetni kellett és hirdetni kell a tegnapi és mai Erdélyben, magasabbrendű megnyugtatásul és vigasztalásul. „A szépség… nem igazság és nem jóság, de érdektelen, szimbolikus apológia az igazság és jóság örök érvénye mellett.” „Lehet élni bányáiban, barlangban, pincében, kamrában, szobában, völgyben és börtönben is; harcos, szenvedő, aktív életet ezekben élünk, mi szegény emberek: de ha a napsütötte bérctetőn beleujjonghatunk a lent küzdő világba vagy talán semmit se téve, egyszerűen a csillagokba bámulunk: érezzük, hogy az életünk most ér a legtöbbet. Ez a bércteteje az életnek: a szépség. áldottak legyenek, akiknek teremtő lelkén át, ünnepi óráinkban odaemelkedhetünk ragyogó ormára!” Vigasz ez és megnyugtatás, de azonkívül agitáció az áldott teremtők mellett, akik egymagukban nem teremthetik meg az új Erdély új életét, ha melléjük nem szervezkedik egy öntudatos kulturális és esztétikai akarású közönség. Ez az agitáció bontakozik ki néhány másik tanulmányában, – de voltaképpen ennek részletmunkáját végzik az alkalmi Goethe-tanulmányok s különösen Kemény Zsigmond nagyszerű újraértékelése. Az új Erdély új élete… mennyi mindent kell itt ,,erdélyi szemmel” meglátni és megmutatni maguknak a kábult erdélyieknek is, hát még a magyarországi testvéreknek! Alapvető kérdéseket kell tisztázni, akárcsak az elméleti esztétikában. Magának az erdélyi léleknek kérdését is. „Külön erdélyiségről… sohasem lehetett és ina sem lehet beszélni magunkkal kapcsolatban, hanem csakis a történelmi és természeti viszonyok által sajátos színezetű erdélyi magyar szellemről.” De ez a színezetbeli különbség, a fizikai távolság, az elszakítottság, a politikai helyzet különbözősége elég arra, hogy széles árokkal gátolja a kétféle magyarság kölcsönös megértését. Hallottam már Makkait csöndesen panaszkodni, hogy alig mer már megszólalni Magyarországon az erdélyi dolgokról: mást várnak tőle, mint amit mond, nem értik meg az ottani helyzetet, lelkiállapotot, célkitűzéseket… Ez így van s könyve egy részében e nagy megnemértés ellen kell hadakoznia. Az előszóul tett „Nincs menekvés?” című polémiában is. Egy híres erdélyi tárgyú regénnyel s annak híveivel harcol itt. A regény: pesszimista lélek termése. Megírása, kiadása bűn volt az adott körülmények között, mert az erdélyi magyarság halálát hirdette olyan közönségnek, amely elsírhatta magát rajta, de aztán nem tehetett egyebet, mint a temetőből távozó gyászkíséret: letörölvén könnyeit, igyekezett a kedves halott elvesztésébe belenyugodni. De a halott – nem halott és nem is akar meghalni, egyáltalán nem nyugodott bele a saját halálába. Halálharang kongatásával saját testvéreit sem lehet megmozgatni, még kevésbé „Európa lelkiismeretét megszólaltatni”. Erdély magyarsága él, élni akar és keresi az új, kisebbségi élet útjait, uralkodás és reprezentálás helyett az egyénnél és a családnál elkezdődő, aprólékos, millió kis áldozat összetevéséből és megszervezéséből álló újfajta nemzeti munkát. Itt munkásokra, példaadó prédikátorokra, művészekre, kultúremberekre van szükség – mindenkire, csak sírásóra és siratóasszonyokra nem. „Bethlen Gábor öröksége” című tanulmányában ezeket mondja Makkai: „Ez az egyetlen életlehetőség, igazi jövőjének és belső nagyságának kulcsa és biztosítéka: egy lelki megújulás és jellembeli megnemesedés, amely komoly és nemes szellemi kultúrában realizálja magát. Ehhez pedig a legfőbb és immár elkerülhetetlenül szükséges teendő: az erdélyi magyarság kulturális megszervezése… Az előttünk álló kultúrfeladatnak pedig lényegében két sarkpontja van: az egyik az erdélyi magyar ifjúság nevelésére való társadalmi megszervezkedés, a másik az erdélyi magyar irodalom öntudatos kifejlesztése az írók és az olvasók megszervezése által.” Ennek az egyszerűségében oly impozáns programnak, amelyet 1922-ben mondott ki Makkai, első pontjából – sajnos – kevés valósulhatott meg, anyagi erő híján. A másik, az írók és olvasók szervezése, sokkal előbbre van. Elég itt a könyv kiadójának, az Erdélyi Szépmíves Céhnek szervezetére utalnom. Makkai irodalompolitikai gondolatait legszívesebben úgy ismertetném, hogy idemásolnám „Közönség és irodalom” című tanulmányát. Néhány főgondolata: „Az erdélyi magyarságnak, ha mint ilyen élni és hivatását teljesíteni akarja, erdélyi magyar szellemi életet kell élnie, mely önállóan épül föl a magyar örökségen, de ugyanakkor öntudatosan keresi és munkálja az egyetemesen emberi értékek szolgálatát.” „… a szellemi értékek közt nincs rangkülönbség, – a tudományos, művészi, erkölcsi és vallásos értékek, mint önértékek, egyformán drágák, nélkülözhetetlenek és a kultúra egységében egyformán érvényesítendők. Ennek a szellemi egységnek megteremtésére pedig mindenekfelett éppen az irodalom van hivatva …” – Az irodalomról nem szabad szűk vagy egyoldalú koncepcióval csak mint gyönyörködtető szépirodalomról vagy csak mint pedagógiai eszközről beszélni. Az erdélyi magyarság igazodjék mindig a legtágabb horizontú és modern világszínvonalhoz. Erdély a magyarországi megkötöttségektől függetlenül végezheti az átértékelés munkáját. Az irodalom az élet egész skáláját magában foglalja. Két hatalmas kar öleli át: a nemzeti szellem és az erkölcsi törvény. De „a kritikátlan hazafias irodalom és az erkölcsi szentimentalizmustól csöpögő morálirodalom hamis, élettelen s hatástalan, sőt egyenesen káros.” Népnek, ifjúságnak s felnőtt intelligenciának egyformán művészi értéket kell adni, igazi irodalmat. ,,.. . idegen és káros az irodalmi életbe a felekezeti szempontok belevegyítése s ez alapon irodalmi meghasonlás, szakadás keltése.” ,,A politikai és felekezeti szempontok rossz értelemben vett beavatkozása ellen a közönségnek csakis egy módon lehet és kell védekeznie: magyar és keresztyén lelkületének őszinteségével egyedül a mű értékét szabad néznie.” „A kritika nem politika és nem felekezetiség: a kritika a nemzeti lélek lelkiismerete …” úgy érzem, Makkai az ő „erdélyi szemével” az egész magyarságnak is sok életbe és kultúrába vágó kérdését látja tisztán, elfogulatlanul és bátran. Könyvéből nemcsak Erdély lelke, de a régi, elfogultságoktól és gyűlölködésektől meg nem mérgezett magyar lélek szól – az, amelynek „sajátos értékei a világ egyetemesen emberi jövendőjébe kapcsolódnak be.”