A református keresztyén családok imádságos könyve, mely hétköznapokra, bűnbánati hétre és az ünnepekre való rövid elmélkedéseket és imádságokat, valamint alkalmi imákat tartalmaz. Az „Az út” könyvtára, szerzői az „Az út” szerkesztői : Imre Lajos, Makkai Sándor és Tavaszy Sándor kolozsvári theologiai tanárok. „Az út” kiadása. Kolozsvár, 1923. Többszörösen drága és vonzó nekünk ez az egyszerű köntösű, de gazdag tartalmú imádságos könyvecske: 1. fényes tanúbizonysága annak, hogy az igazságtalanság szabta határléceken túl élő református magyar véreink a legjobb helyen, Istennél és Istenben keresik urukat, szabadításukat, igaz békéjüket; 2. a legkisebb, de legtömörebb és legdrágább szociális közösségnél kezdik az imádság erejével a megújhodás művét; 3. három Isten-áldotta theologiai tanár lelkéből kiírva világos képét rajzólja meg vallásos magyar testvéreink lelki állapotának a történelmi őrhelyen. A leghathatósabb és legmélyebb irredentizmus könyve ez, amely a csüggedt kicsiny sereget, a maroknyi őrnépet a határvonalon, az egyptomi rabszolgaság kínjaiban hittel lelkesíti, szeretettel öleli át, reménységgel táplálja, öntudatra neveli, nem a nyughatatlan lélek átokmondásával, hanem a megbocsátás uralkodó erejével. – Az imádság irredentizmusának fensége ragyogja be a következő szavakat: „Tudom, szent Atyám, hogy a Te megbocsátó szereteted az egyetlen hatalom, amely végre is diadalt tehet e világ felett s hogy ezt a diadalt az én bocsánatrakész és megbocsátó szívem által is akarod és fogod kivívni. óh, ne ejts ki engem ebből a drágalátos munkádból, sőt sződd bele életemet, enyéim, testvéreim, barátaim, népem életével együtt a megbékülés, a kiengesztelődés, a gyógyító szeretet fenséges művébe, amely által a Te országod megvalósul egykor a Bűn, a Sátán birodalmának, a mi régi, rossz életünknek romjai felett!” (27-28.) Az ilyen imádság, győzedelmes imádság, az így imádkozó nép, diadalmas nép. A valódi magyar irredentizmus nem más nemzeti értékek gyalázása, hanem a magyar örök lelki értékek tudatosítása és kibontása tavaszi virágzásra. A kívülről szorongatott magyar nép tusakodja ki a lelki szabadságot mélyüljön el és gazdagodjék meg Istenben, hogy élhessen diadalmas életet. Ezeket tanította nékem ez a kis könyv és azt, hogy az igába tört, iskoláitól megfosztott, vallási gyakorlataiban mesterségesen gátolt erdélyi magyar nép megmarad, mert a református családok állandó tűzhelyei maradnak az imádságos jövendőnek őrhelyei az ige fegverzetében. Ha az erdélyi magyarság minden nyilvános életmozdulását elfojtaná is a gyilkos hatalom, az imádkozó családok guerillaharca dacolna a végleges elnyomással, az imádkozó családok maradnának a „söérit”, a maradék, a szent mag, amely újra terebéjyes fává szökkennék, ha újra megcsókolja a történelmi viszonyváltozások kedvezése. A három kolozsvári theologiai tanár, akiknél a theologia nem az intellektus kizárólagos műve, nem a lélek legcsodásabb életaktusáról, a vallásról szerzett ismeretanyag száraz rendszere, hanem az intuitív meglátások, saját lelki élmények világos és rendszeres foglalatja, az életösztön biztosságával ragad a családok lelke után és világosan látja, hogy a családok imádságos pásztorkodása ma fokozottabb mértékben nemzeti érdek, életérdek is. Az imádságírók, akiknek minden szava a szív mélyéből felszakadt forró lávadarab, eldönthetetlen kérdésnek hagytak fent azt, hogy olvasó, néma, magányos áhítatoskodásra, a családfő egyedüli imádság és elmélkedésgyakorlatára szánták-é kisded művüket, vagy hangos, közös családi istentisztelet céljaira? A kötet alapos átolvasása után az előbbi látszik legvalószínűbbnek. Az az elháríthatatlan benyomásom, hogy a személyes elmerülés útján kívánják ápolni a család lelki üdvösségét és nem a formális családi istentiszteletre nevelés révén. 24 hétköznapra 6 bűnbánati, 9 ünnepi alkalomra (6 nagy ünnep, meg advent első vasárnapja, bőjtfő vasárnap és szentháromság vasárnapja) és több más alkalomra tartalmaz a könyv bibliai szöveg alapján rövid értékes és megkapó elmélkedést és önálló imádságos életre nevelő imádságokat. Indokolás nélkül maradt, hogy a hét napjaihoz kötött elmélkedések és imádságok sorából mért hagyattak ki a vasárnapiak? Valamiként a magános és házi áhítatoskodás feleslegessé soha nem teheti a gyülekezeti istentiszteletet, úgy a templomi istentisztelet sem nyomhatja ki a családi könyörgést, s a zárt ajtók mögötti négyszemközti találkozást Istennel. A minden ízében áldásos művel kapcsolatban csak még egy jelentéktelennek látszó, de a rajongó váradalmak ótestamentumilag orientált szektáival vívott harcban centrális szerepet vivő kérdésre mutatok rá: a tárgyalt imádságos mű a hét utolsó napját, a hetedik napot váltakozva, legtöbbször szombatban, de egyszersmind a vasárnapban is látja (pl. szombatban a 29. és 31. oldalon, vasárnapban az 58. és a 171. oldalon). általános zavar ez, amit érdemes volna egyszer végérvényes és egyetemes hatállyal bíró döntéssel eloszlatni. Legyen hála Istennek, aki kegyelmesen megérezteti e könyv minden olvasójával, hogy velünk van és velünk marad az időknek végezetéig.