Soha nagyobb lelki gyönyörűséggel, soha ujjongóbb elragadtatással még regényt nem olvastam, mint a Makkai Sándor Holttengerét. Ha szabad ezt a kifejezést használni: valósággal felhabzsoltam, mohón, előre örülve minden sornak, és mégis fájlalva, hogy fogynak a lapok és végéhez közeledik a nagyszerű élvezet. Növeli ezt a hatást az, hogy a Holttenger önéletírás. Nemcsak az íróé, hanem félig meddig mindnyájunké, mert ma írták, a mi korunkról írták – jóllehet a témája húsz évvel ezelőtti, – mert igehirdetőkről, magyar református lelkészek sorsáról írták. Ismerősünk a teológia, hiszen mi is teológusok vagyunk, ismerősünk az egyetem, hiszen mi is egyetemre járunk. Már az, hogy ezt a könyvet dr. Makkai Sándor írta és hogy javarészben önmagáról írta, garanciája annak, hogy örömmel olvassuk: ez a könyv pedig garancia arra nézve, hogy Makkai Sándor nagy író …Az első nagy tanulság Makkai Sándor könyvéből, hogy a néppel lenni, a népért élni jó. Makkai Sándor az első perctől érezteti – nem mondja, csak érezteti, – hogy ő a népet evangéliumibb életszemléletűnek, emberségesebbnek, tapintatosabbnak látja, mint az u. n. intelligenciát; az élet lényegi kérdéseitől kevésbé elszakadtnak érzi. Olyannak, aki biztosabb talajon áll; akinek nagyobb az igazsága. Eszembe jutnak legációs emlékeim és még sok más alkalommal, amikor jobban éreztem magam a nép körében, sokkal melegebb és – nívósabb beszélgetést tudtam folytatni a nép tagjaival, mint a középosztálybeliek legtöbbjével. Mikor több örömmel telt a néppel való érintkezésben, amelyért élek, mint az osztállyal, amelyből való vagyok. Sokszor csak stílus ez a népi magatartás: de nincsen stílus, amelynek ne lennének mélyre lenyúló gyökerei és értékei. S még ha csak stílus volna is, akkor is olyan stílus, amelyben jól érezheti magát az ember, s mely valami meleg otthoniasságnak az illúziójába burkolja be. Szilveszter, a furcsa, duhaj, monoklis dzsentri csak ennyit tud mondani Katona Lászlónak – azaz Makkai Sándornak – a beiktatási prédikációjára: Nagyszerű tüdeje van! – Ezzel szemben az öreg parasztember köszönő szavai után Katona Lászlónak „olyan nehéz lesz a szíve a megértésnek ettől a csodájától, hogy könnyekben csordul ki a szemén.” Vagy milyen hangosan kiáltó ellentét van a káromkodós, szoknyakergető, trágár beszédű „intéző” és az egyszerű presbiteremberek között! Valami érthetetlen van abban a megdöbbenésben, amellyel a teológián és az egyetemen fogadják a Katona László elhatározását, hogy ő falura megy. Szomorúan jellemzi ez a háborúelőtti és háborús idők végzetes, a falutól elidegenedett gondolkozást. Nemcsak attól féltik Katona Lászlót, hogy elmerül, – hogy külső körülményei netalán katasztrofálisan alakulnak, – hanem attól is, hogy elsüllyed, hogy belsőleg fogja a falu lealacsonyítani. Hála Istennek, ma már kiveszőben levőnek mondhatjuk ezt a finnyás, hiú és önző gondolkozást. Nem azt jelenti ez, hogy a Katona László elhatározása nem volt hősies. Hősies feladatra vállalkozik mindenki, aki elmegy lelkésznek s még hozzá falusi lelkésznek. Hanem a többiek aggodalmaskodása nem volt hősies, és az nem volt elég keresztyéni. Félteni egy lelkészt attól, hogy az igét hirdetni megy falura, a lelkipásztorkodás tulajdonképpeni ősterületére, olyanféle, mint félteni egy hivatásos katonát attól, hogy háborúba megy. …A másik nagy tanulság Makkai Sándor művéből az, hogy mégis nehéz, nagyon nehéz dolog a nép lelkét átalakítani. Az a naiv ifjonti hit, amely szerint csak szólni kell és mindenki megtér, csak ki kell hirdetni Isten igéjét és minden ördög angyallá lesz: szép hiedelem, de mégis csak hiedelem, amely bizonyosan öntudatlanul felfuvalkodottságot is rejteget. Mert feltétele, hogy őelőtte még senkiben sem munkálkodott úgy a Szent Lélek, mint őbenne. A valóságban a legjobb igehirdetés hatása is többé-kevésbé olyan, mint a levegőé: bármilyen nélkülözhetetlen is, észrevétlen, melyről szinte hajlandók vagyunk azt hinni, hogy nincs… és ha van is az igehirdetésnek hirtelen, átalakító hatása, az igehirdető a legtöbbször nem is szerez róla tudomást, mert ez az átalakulás kifelé ritkán mutatkozik meg. Végül igen sok emberre az igehirdetés semmi maradandó és mély hatást nem gyakorol és ebben nincs semmi meglepő, hiszen a konkoly a világ végéig együtt növekszik a búzával. Bizonyos csak annyi, hogy ha nem is terem minden elvetett mag, mégis mindig hullnak magvak a jó földbe is, amelyek teremni fognak, némely harminc annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit. és felnőnek, mint a magától felnövő vetés, bárha a magvető talán már nem is látja… így van ez az ifjúság vallásos nevelésével is. A konfirmációs oktatás szomorú csalódással végződik. A gyermekek olyan figyelmetlenek, a fiúk leplezetlen érdeklődéssel szemlélik a lányokat, hogy Katona László végűi is rájön: „azok a felnőttek, akikben annyit csalódott, mégis sokkal fogékonyabbak a lelkiség iránt, mint azok a serdülők.” íme, amiről annyit beszélünk: a serdülő ifjúságnak az egyháztól való eltávolodása jórészt magából a dolog természetéből folyik. Az emberi lélek természetéből. Csakis arról lehet szó, hogy örökre el ne veszítsük az ifjúi lelket, de hogy egy időre el ne veszítsük – legalább egy bizonyos mértékig – azt csak a legritkább esetben lehet elkerülni. A virágosi kurátor primitív bölcsessége nagyon jól kifejezi ezt az igazságot. – Francke ágost Hermann is ott ismerte félre a gyermeki lelket, mikor megtérést követelt tőle, elfeledve, hogy a pubertász kora mekkora bemetszést jelent. (Révész Imre) – Nehezíti a Katona László helyzetét, hogy a faluba beözönlenek a háborús idők szennyes hullámai. Ilyen áradatot még egy Katona László sem képes feltartóztatni, még a saját falujában sem. A végzet fekete hollói ülnek rá az eseményekre. Kezdettől fogva ott bujkálnak e baljós motívumok a regény sorai közt. Az első ilyen motívum a vezetőréteg végzetes elidegenedése, távol állása a néptől. Megérthetetlen és megbocsáthatatlan, hogy ez a réteg főképen csak azt méltányolja a népben, ami erotikus vagy exotikus, de restell vele mint emberrel, mint testvérrel kezet fogni. Messze kimagaslik ebből a csoportból az arisztokrata, Bádoky gróf. Katona László úgy érzi, hogy „ennek az embernek nem lehet hazudni.” Hazugságon értve a társalgásbeli általánosságokat. Hálával emlékezik meg róla, hogy Bádoky gróf soha egy szóval nem alázta meg a népet előtte. Makkai Sándor egész regényében érezteti, hogy a társadalom e két rétegében találta meg az igazi embertípusokat. Persze csak egyesekben, nem mindenkiben. Közben csak a szellem embere van, a lélek arisztokratája, kinek szeretete a népé. Ez esetben mindenekelőtt Katona László, a lelkész és filozófus Bádoky gróf, a neves közéleti férfi őszintén dolgozik nemzetéért. Annál tragikusabbak tévedései. Szerinte pl. először kulturális magaslatra kell felemelni a népet, csak azután jöjjön a javak és jogok emelése. Ma is sokaknak ez a véleménye. Van is abban valami rettenetes igazság, hogy mihelyt a népet ősi primitív viszonyai közül, a régi – hogy így mondjam – nyájállapotból és nyomorúságból kiemelik, akkor – többnyire akkor tűnik el a régi erkölcs, vallásosság, tekintélytisztelet, eltünedeznek a régi szokások, lehanyatlik a népművészet s megjelenik az egyke, az úrhatnámság, a kommunizmus. A Dunántúlon is csak egyik oka az egykének az anyagi kérdés, hiszen épen a jobbmódú gazdák körében s nem a mérhetetlen nagybirtokok cseléd-és zsellérnépei között ütötte fel a fejét először ez a nagy nemzeti veszedelem. Mindez gyakori jelenség s mégis ha arról van szó, hogy az emberhez méltó élet legelemibb szükségleteit kell a népnek megadni, akkor nem torpanhatunk vissza az ilyen szintemelésekkel és látókörtágításokkal járó és remélhetőleg csak átmeneti tünetektől. Sokkal veszélyesebb aztán az, mikor javak és jogok adása nélkül következik be a látókör valamilyen irányú tágulása. Ez volt a helyzet Virágoson is, a Katona László falujában s ez vezetett a katonák hazatérése után a forradalomra. A másik nagy tévedése Bádoky grófnak, hogy a háború végéig nem szabad tenni semmit, – minden erőt a győzelem kivívására kell összpontosítani, így szalasztotta el ő is az egész országgal együtt a bizonytalan holnapért a még meglévő jelent, ahelyett, hogy kegyelmi időnek tekintette volna azt. A románok aztán végrehajtóiak a földosztást is a maguk hasznára, amit és még sok mást a Bádoky grófok elmulasztottak megtenni a saját nemzetük javára. Ma is vannak magyarok, akik félnek minden olyan lépéstől, amely a „Magunk revíziójára” vezethetne, mástól várt segítségek dicsőséges, de bizonytalan reménye miatt… Katona László virágosi munkálkodása a nép külön kultúráján és erkölcsén szenved hajótörést, amelyet az avatatlan – s ebben a kérdésben szinte az egész középosztály avatatlan – egyszerűen tudatlanságnak, alacsonyságnak, babonának tart s amelyről épen Makkai Sándor hirdeti, hogy az nem puszta negatívum, hanem pozitívum is. Ezek a népi „babonák” ma már bizonyára Virágoson sem olyan erősek, mint 20 éve, és kevés helyen olyan erősek, mint Virágoson. Az egyik vád, amely Katona Lászlót éri, hogy a nagy járvány elleni elszánt és hősies védekezése nem fér össze a hittel: teljesen alaptalan. Katona Lászlót épen a hit tette képessé erre a küzdelemre. Mert a hit nem ahhoz ad erőt, hogy most már ne tegyünk semmit, hanem épen ahhoz, hogy megtegyünk mindent, amit Isten enged és parancsol. S a belenyugvás mozzanata csak ott következik – amely passzívnak tetsző mozzanat valójában szintén cselekedete a hívő embernek – ahol az emberi erő, Isten titokzatos rendelkezése folytán csődöt mondott. Kétségtelen, hogy az ibrányi ízű népi fatalizmus, melynek ellentéte az igazán keresztyéni cselekvő fatalizmus, szintén evangéliumi szemléletből ered, azonban rosszul értelmezett evangéliumi szemléletből. Ennek a rugója is hit, még ha vakhit is. Sajátságos, hogy a ráolvasást és a szénnel való hókusz-pókuszt a nép nem tartja megférhetetlennek a hittel, mert az ő hitéhez ez is hozzátartozik. Az emberi tudományban azonban nem tud bízni. Annyira, hogy még a betegség ragályos voltáról mondottakat sem ismeri el. S mikor rettenetes cáfolatul a tulajdon gyermekei sorban pusztulnak el, készen van ajkán a hallatlanul ostoba ellenérv, mint valami borzasztó hitvallás: hát az első kitől kapta?! A küzdelem módjaiban mégis tévedett Katona László. Világosan félreérthetetlenül kitetszik ez az regényből magából. Amit Katona László tett, az ezerszer több volt, mint amennyit tesz a legtöbb lelkész, a missziós lelkülettől minden belmissziós oktatás ellenére még ma is távolálló egyházunkban. Azonban, amit Katona László tett, az nem a lelkipásztor dolga volt. A beteget felkutatni, a hatósági segélynyújtást jegyzőn, körorvoson, főszolgabírón keresztül kierőszakolni: ez még a pap dolga hasonló szükségben. Az orvost minden házhoz elkalauzolni, a népet a veszedelemre figyelmeztetni, kérni, inteni és ostorozni: még ez is a pap dolga. De az orvosi rendeletek megtartását ellenőrizni és ellenőriztetni; a betegszobákat napról-napra végigjárni, a háziak szinte felhördülő ellenségeskedése közepett, a magukat emberi méltóságukban – bármi oktalanul – megbántva érzett emberi lelkeken keresztül: ez már nem a pap dolga. A pap dolga lehetne megértő emberek között: de nem az ő dolga olyanok közt, akik tettét, a papi méltóság rovására félremagyarázzák. Azért használom a „pap” szót, mert a nép felfogását akarom tükrözni. A házakba csendőri fedezettel való behatoláshoz, csendőri ellenőrzéshez és karhatalomhoz, a népnek erőszakos beoltásához a papnak köze nem lehet. Még ha talán emberi életekbe kerül is, nem lehet! Ezt mutatja a szomorú tapasztalat. Lehetne, ha a nép megértené, megfogadná; – lehetne ideális emberek között: de erőszakkal nem lehet. Ez a cselekedet az ideális ember cselekedete volt, aki nem akarja észrevenni, hogy környezete nem ideális. Ez a cselekedet önfeláldozás volt. A leghatalmasabb kísérlet a lelkészi munkakörnek egyetemes életre intéssé való kiszélesítésére: hogy a lelkipásztor minden legyen a maga falujában. Mikor azt mondom: nem a pap dolga, nem azt mondom, hogy kevés, hanem azt, hogy sok. Túl sok. Jézus Krisztus is az emberek miatt nem akart bíró vagy osztó lenni a világi dolgokban. O mint bíró is a lélek uralmát valósította volna meg, az igazság uralmát e világban; de az emberek a világi hivatal miatt nem tudták volna tisztelni benne az abszolút lelkiséget. Katona László azonban a testet is meg akarta menteni a lélek által, a hitből fakadó szeretet által s épen ezzel ásta alá a papi tekintélyt akarata ellenére, az emberek tökéletlensége folytán. Ez a nagy tanulság a Katona László tragikus példájából. A nagy ember nagy tévedéséből. Csodálatos, mindennek ellenére a Makkai Sándor könyve nem ver le, hanem fölemel. A tiszta örömök forrása ez a könyv, mely nem hagy maga után keserű utóút, lelki fáradtságot. Csúcsán áll az életnek és az irodalomnak egyaránt s ép oly tanulságos, mint amily élvezetes. és megerősít minket abban a boldog meggyőződésben, hogy a mi hivatásunk minden terhe és tövise mellett is nagy, felséges és gyönyörűséges hivatás.
