Csaknem egy félszázada már, hogy Dr. Kovács ödön „A vallásbölcsészet kézikönyve” (Budapest, 1877.) megjelent. Ezalatt a félszázad alatt a magyar vallástudományi irodalomban újabb teljes, rendszeres vallásfilozófiával nem találkozunk. Pedig a Kovács ödön műve, mind alapelveiben, mind módszerében és megállapításaiban egészen elavult. Különösképpen, ezt mondhatjuk az első kötetéről, a vallástörténeti részről, amely minden pontjában túlhaladott. A második kötet pedig tulajdonképpeni értelemben nem is vallásfilozófia, hanem csak a vallásfilozófiai elméletek története és kritikája, s amely valóban vallásfilozófiává csak akkor lett volna, ha e kritikai munkát követte volna a vallás problémájának egyéni rendszeres feldolgozása. Makkai Sándor egy kötetben megjelent két műve: „A vallás az emberiség életében”, (A vallás történeti képe) és „A vallás lényege és értéke” (Vallásfilozófiai előadások). Ez a félszázad után első teljes, rendszeres vallásfilozófia mindenekelőtt abban különbözik Kovács ödön művétől, hogy különösen a második részében, de az elsőben is egy eredeti alkotás és a második rész – a Kovács ödönével szemben – egy valóban rendszeres vallásfilozófia, amely teljesen elvégzi azt a feladatot, amely egy vallásfilozófia előtt áll. Makkai Sándor könyvének első része „A vallás az emberiség életében” kitűnő, rendszeres összefoglalás, amely a modern vallástörténeti kutatás eredményeit egy pompás, teljes képben, egészen egyéni módon dolgozza fel és állítja élőnkbe. „A vallás, az emberiség életében” tulajdonképpen egy modern vallástörténet, ú. n. fenomenológiai módszerrel. E módszert először a ma is élő nagy vallástörténész Edvard Lehmann alkalmazta a „Religion in Geschichte und Gegenwart” című vallástörténeti lexikonban megjelent nagy tanulmányában „(Erscheinungswelt der Religion”). E módszer lényege abban áll, hogy miután, a pszichológiai értelemben vett „ősvallás” különböző faji, nemzeti kategóriák közt jelentkező formáinak megvannak az azonos jegyei, a vallásokban mutatkozó gazdag nyilatkozatokat nem nemzetenként, vagy fajonként dolgozza fél, hanem az egyes jelenségeket az azonos jegyeik alatt gyűjti, tehát pl. az áldozat jelenségét összegyűjti mind és együttesen tárgyalja, abból a célból, hogy így a jelenség kimerítő képét és lényegét kapjuk meg. így pl. Makkainál az összes vallásos jelenségek hat főkategória alatt dolgoztatnak fel és rendeztetnek el (az isteni’, a kultusz, az ige, az ember, az élet, a világ). Makkai művének Lehmann hasonló módszerű vállalkozásával szemben az a nagy előnye és megkülönböztető sajátossága, hogy e kategóriáknak oly széles, tág értelmét fedte fel, hogy az egyes vallásos jelenségek végtelen gazdagsága egész természetszerűleg rendeződött el e kategóriák alatt. Míg Lehmann-nál a fenomenológiai módszer szűkítőleg hatott, tehát sok értékes kincset és gazdagságot elveszített és nem tudott érvényre juttatni, mert kategóriáinak a szűk értelmét vette fel, addig Makkai kezében a kategóriák egyéni és elvi elhelyezése és viszonyítása oly szerencsés, hogy a vallás történeti fejlődésének legértékesebb kincsei mind előttünk ragyognak és pedig értékük rendjében. További nagy értéke az első műnek abban van, hogy az egyes jelenségeknek a dialektikai mélységeikbe és pszichológiai sajátosságaikba való elmerülésével, azoknak sok részben új és eredeti magyarázatát adja. Makkai második műve: „A vallás lényege és értéke” első sorban és kiváltképpen kritikai mű. Pompás rendszeres képben tárul fel előttünk a vallás lényegéről alkotott minden elmélet. Majd mindezeket az elméleteket sorra véve állapítja meg azok hiányait és értékességeit. E kritikai elemzés vet aztán biztos alapot arra, hogy a vallás lényegéről és értékéről alkotott filozófiai felfogását kifejtse. A vallás lényegének a kérdése tulajdonképpen a vallás realitásának a problémája. A vallás realitásét három szempontból nézi. 1. Történetileg realitás a vallás akkor, ha kimutathatóan sajátos és öncélú létérdeket képvisel és ennek a létérdeknek megvalósításában sajátos módon jár el. 2. Pszichológiailag nézve realitás a vallás, ha sui generis élménynek állapítja meg a pszichológiai vizsgálódás és ha nem tudja más fajú élményből levezetni. 3. Filozófiailag realitás a vallás, ha az emberi szellem határain belül páratlan és pótolhatatlan jelentése van. Miután az első szempont, a vallástörténeti az első műben már érvényesült, a második mű, a tulajdonképpeni, a vallásfilozófia előtt csak a két második szempont érvényesítése áll ott feladatképen. A vallás realitásának problémáját illetőleg, vizsgálat alá kell venni a vallást, mint élményt pszichológiailag, mint jelentő tényt dialektikailag és mint értékélő tényt axiológiailag. A vallást, mint élményt Iegfőképpen a racionalitással való ellentétessége jellemzi. Az értelmi ismeret az egyént úgy tünteti fel, mint a világ egy részét, s miután a világot úgy ismeri meg értelmi úton, mint véges, mulandó, változékony világot, ennélfogva értelmileg arra a megállapításra kell jutnia, hogy maga is egyéniségében véges, mulandó, változékony. Ez az értelmi megállapítása azonban beleütközik az ember legősibb létigényébe, az egyéni élet végtelenségének és teljességének igényébe. így támad egy meghasonlás az egyéniség öröklét igénye és a világ, az érzéki tapasztalás, a racionális világkép között. Az egyéniség a meghasonlásban a kozmikus korlátozottságát éli át, amelyből támad a vallásos hiányérzet. Ez a hiányérzet a maga abszolút pótló képét Istenben találja meg, Isten az, akiben a hívő egyéniség örökre biztosítva érzi élete végtelenségét és tökéletességre juthatását. Makkai e nagyjelentőségű megállapítását kiegészíti ama másik pszichológiai ténynek a konstatálása, hogy ennek a vallásos élménynek a megértése követeli, hogy annak objektív okozóját, magát Istent is fel kell vennünk, mert az Ő kijelentésének ténye nélkül nem csak hogy nincsen vallás, de a vallásos élmény megértése is lehetetlen. „Hacsak ember létezne, vallás nem lehetne még akkor sem, ha az ember kigondolná magának az Istent. Mert az a kigondolt Isten, az ember fiktív vonása életközösségbe, viszonyba velünk nem kerülhetne, bár képzete létezhetne is.” (II. 94.) A vallásos élmény úgy keletkezésében, mint jelentésében egészen levezethetetlen, csak magából magyarázható, tehát önálló jelenség. A vallás azonban nemcsak pszichológiai formájában, de jelentésében is önálló, mert a vallásban van egy jelentésadó mozzanat is, amely a lét érdekében elengedhetetlen mozzanat. Míg a racionális ismeret minden körülmények között általános, addig a vallásban levő ismerő mozzanat egészen egyéni irányú és azt az irracionális tartalmat is meg tudja ragadni, amelyet a racionális ismerés nem tud, sőt az irracionális megismerés, úgy amint az a vallásban nyilvánul, a racionális ismereteket is át tudja hatni. A vallás dialektikai önállósága, tehát realitása abban van. hogy amit semmiféle racionális ismerés elvégezni nem tud, a vallásban rejlő jelentésadó tevékenység az élet tartalmának irracionális részét ragadja meg. A vallás nem csak éli az Istent, nem csak páratlan jelentéssel ruházza fel a valóságot, hanem értékeli is. A vallás, mint értékelés felemeli az embert önmagán, emberfeletti ideált ad „s emberfeletti feszüléssel telíti az akaratot egy világfeletti tértől, időtől, világtól független értékélet valósítására!” (II. 112.) A vallásos értékelés a legmagasabb ideál alatt megy végbe és mint ilyen a legmagasabb létmód, és pedig egy sui generis létmód. A vallás realitásának igazolása után megállapítja Makkai a vallásnak egyéni és társadalmi értékét. A vallás egyéni ériekéi az élet megnemesítésében látja, társadalmi tekintetben pedig abban, hogy az igazi vallás a kultúra pótolhatatlan hajtóereje. Amint így az egész műven átfutottunk, meg kelt állapítanom a következőket: 1. Az egész mű legértékesebb része, mert egészen önálló megállapításokat tartalmaz, a pszichológiai rész, amely a vallásos élményalkotó mozzanatait, előállását a mai pszichológiai megállapításokat túlhaladva, a legpontosabban és a tényeknek megfelelően tisztázza. 2. A vallás dialektikai vizsgálatát, melyet Makkai 1913-ban kezdett a „Protestáns Szemle”-ben megjelent tanulmányában („A hit szeme”) és folytatott „A hit problémája., I. A hit világmagyarázó ereje.” (Kvár., 1916,) c. munkájában. Ezeket a kezdeményezéseket, több korrekcióval viszi tovább és tetőzi be. 3. Ez a vallásfilozófia, a mi nagy büszkeségünkre, minden izében magyar, mert filozófiai módszere, alapelvei, filozófiai háttere a Böhm Károly filozófiájának nemcsak megértett, de gyökerében átélt teljesen kongeniális alkalmazása azokon a területeken, ahova a Böhm érdeklődése és keze nem ért el. 4. Mi az egész műnek a túlságosan kiélezett pragmatizmusát kifogásoljuk csupán, amellyel Makkai a vallást az életnek való használása szempontjából ítéli meg. A vallás metafizikai jelentését háttérben hagyja. 5. Metodológiai szempontból azt kell kifogásolnunk, hogy különösen a második mű nem eléggé tagolt, ami a különben is sűrített tartalom appercipiálását nagyon megnehezíti. Egyebekben pedig boldogok vagyunk, hogy a Makkai könyvében nemcsak egy modern vallástörténetet és vallásfilozófiát bírunk, hanem egy önálló magyar vallásfilozófiát.