Varga Imre: Magunk revíziója – Baráti Szó, 1931. március

Ezen a címem jelent meg Makkai Sándornak az az öt előadása, amit az erdélyi ref. Nőszövetség rendezésében az elmúlt télen Kolozsváron tartott. Számos sorsdöntő kérdésben hallottuk már Makkai Sándor kétségeket meghasonlásokat eloszlató szavát. Tudjuk, hogy amit mond, azt a nemzete iránti megkülönböztetett nagy szeretetével és javítani akarással mondja. Még igen sokan emlékeznek vissza az Ady-vitát lezáró hatalmas megnyilatkozása mellett azokra a megállapításaira, amelyeket a mai hipokrita keresztyénségről pár esztendővel ezelőtt mondott. Olyan kemény volt szavaiban a feddés és a tunya közönyösségből való felrázás, hogy szinte megdöbbentünk tőlük. Szavainak különleges súlyt ad az, hogy olyan hatalmas helyen mondja őket, amely ma az erdélyi magyarság legtekintélyesebb vezérlő állása. Amit az erdélyi magyarságról mond: az legfontosabb alapelveiben nekünk is szól. A kisebbségi sorsban élő magyarságnak revízió alá kell vennie élete alapvető kérdéseit. – „Az erdélyi magyarságnak (tehát nekünk is), hogy életben maradhasson, az élet igazságára és ehhez az igazsághoz való engedelmes alkalmazkodásra van szüksége.” Nézzünk szét itteni kisebbségi életünk akármilyen megmozdulásán vagy mozdulatlanságán és észre vesszük, hogy mennyire nekünk mondja: azok az alapvető fogalmak és meggyőződések, amelyeket régi életéből hozott magával a kisebbségi sorsba jutott magyarság, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát, hacsak át nem mennek az elme és a szív gyökereit megrázó revízió tüzén… Előítéleteink vannak, amelyek meddők és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és a szolgáló szeretet isteni parancsát, amelyben élete, igazsága és jövendője van. A múlttal való igen komoly leszámolás mellett elsőrangú feladatnak tekinti, hogy a kisebbségi magyarság számoljon az élet kérlelhetetlen tényeivel, amelyek mind arra intenek, hogy sok eddigi szemléletünket romboljuk le egészen és építsünk helyette újat, korszerűt és erősét. Tudom, hogy ez a legtöbb, amit Erdély püspöke kivan: meg kell fosztanunk gondolkozásunkban azt, amit a „magyar” szó jelent, a földrajzi, állami, jogi, politikai meghatározókból és magunk elé kell állítani azt, ami örök magyar: a lelki nemzetet. Bizony ezek megdöbbentően új szavak, amelyekre biztosan sok gyanúsítás és vád támad. De az igazságukat nem mutatja-e a kisebbségi életünk eddig eltöltött tizenkét meddő esztendeje, amelynek legnagyobb tragédiája belső és külső erőink hasztalan szét-forgácsolása, illuzórikus politikai és társadalmi szemléleti frazeológiánk. A sok sikertelenség, levegőbebeszélés, frázisos és kokárdás, de meg sokszor avult régi nemzeti felfogás, mely nem akart tudomást szerezni arról, hogy az élet kegyetlenül szétroncsolta az álmait. A „Magunk revíziója” az ifjúság felé nyúl, mert ebben van elrejtve a jövendő kulcsa. Sok meg nem értésnek véget vetne, ha komolyan vennék azt a kérdést, amit Makkai Sándor az idősebb nemzedék felé kiált: Tudjuk mi úgy szeretni az ifjúságunkat, hogy érettük gyűlölni tudjuk a saját bűneinket és az ő életükért magunk is megújuljunk? Tud-e a mi ifjúságunk, tudunk-e mi kisebbségi magyar fiatalok olyanok lenni, hogy érettünk örvendezve megújuljon minden?…