Varga Béla: Makkai Sándor: Bevezetés a személyiség pedagógiájába

A személyiség pédagógia- Szép cím s már magában bíztató. Jól el is érkezett már az ideje annak, hogy a sok módszertani kísérletezés és pszichológiai alapozás után élvezzük végre a pedagógiai kutatások gyümölcsét s kissé betekintsünk oda, ahová az összes szálak vezetnek: a személyiség, az ember nevelés titkaiba, mert – mint az értekezés szerzője megjelöli – egyéb célja nem lehet a pedagógusok fáradságának, mint személyiségeket nevelni. úgy látszik, hogy a pedagógia, mint tudomány, sőt a nevelésre szolgáló, intézmények maguk is csak lassú lépéssel követték ebben a tekintetben a korszellem rohamos fejlődését hiszen az egyéniség történelmi jelentőségének előtérbe állítása tulajdonképpen már a renaissance kezdeményezése s mégis mily sok idő folyt le, hogy a tudomány maga is centrális kérdéssé, kutatásainak főtárgyává tegye ezt a nagy fontosságú problémát. Ne higyjük azonban, hogy a személyiség bevonult a pedagógiába; még kevés a száma azoknak a lelkes tudósoknak, akik belátták, hogy mindazon nagy munka, melyet a pedagógusok napjainkig végeztek, csak akkor nyer értéket, ha csak egy porszemmel is hozzájárulhat ahhoz, hogy a «személyiség» neveléseinek teoretikus alapjait megszilárdítsa. A baj csírája természetesen ott van, hogy maguk a nevelők sem voltak mindez idáig személyiségek s így nem is nevelhettek személyiségeket. A pedagógia alma matereinek még is van jellegük: «állami», «felekezeti» stb., a nevelő személyzet pedig a «hivatalos» jelleghez híven igyekszik a jellegnek megfelelő sablont tanítványaira is kényszerzubbony gyanánt ráadni. A kolozsvári egyetem pedagógiai katedráján már évtizedek óta lelkesen hirdeti Schneller professzor, hogy a nevelő feladata más nem lehet, mint hogy tanítványának egyéniségét megismerve, belőle «személyiséget» vagyis karaktert formáljon, mely etikailag teljesen meghatározva, maga is képes legyen egy «isteni cél gondolatot» megvalósítani, hogy az életbe s annak minden körülményébe belevigye azt a magas nézőpontot, mely a «humanum» fogalmában bírja értékelési alapját. A gyermekben nem eszközt kell látni bizonyos tradicionális sablonok tovább pengetésére, hanem az ő individuális sajátosságát felismerve módot kell adni neki, hogy azon az alapon, úgyszólván építse ki önmagát. A jelen értekezés szerzője Schneller tanítványa a pedagógiában, Böhmé a filozófiában. Igen helyesen észrevette, hogy a Schneller pedagógiájában kontemplált «személyiség» nagyon sok rokon vonást mutat Böhm azon önértékű egyéniségével, mely a szellemiség magaslatára felemelkedve mindent a «nemesség» szempontjából értékel s a maga zárt egyéniségében igyekszik megvalósítani azt az isteni célgondolatot (Schneller elnevezése), melynek csíráit magában érzi s melynek kialakítását feladatául tűzte ki. A Böhm által előtérbe állított aksziológiai momentumot igen ügyesen viszi be a szerző a pedagógiába s ez kölcsönöz művének eredetiséget. Igyekszik kimutatni, hogy a nevelés édés, tehát aksziológiai jellege van. Hogy milyen az értékelési álláspont, attól függ az ideál, az ideál megvalósítása pedig a nevelés célja. Ezen alapon igyekszik a nevelés célját bővebben is kifejteni, azután pedig a «személyiség» lényegét és alkatát először általában, azután a nevelőben és a növendékben külön-külön is felmutatni, ami végül arra az eredményre vezeti, hogy a nevelés a nemes értékfogalmat, az isténarcú emberideált célozza. A pedagógia a nemes értékkel foglalkozó tudomány, még pedig a nemes értéknek az emberiség ifjú generációjában való megvalósítását, illetőleg annak lehetőségieit kereső és előíró tudomány. álláspontjánál fogva igen érdekes, érthető, világos stílusban megírt tanulmány.