Kázmér Ernő: Makkai Sándor tanulmányai. „Erdélyi szemmel” – Irodalmi Napló, 1933. június 1. (Jugoszlávia)

Néhány évvel ezelőtt Markai Sándor, az erdélyi reformátusok püspöke a szabadság, a teljes elfogulatlanság és a papi író magasabb erkölcsi világrendjének hangjával, az erősen megnövekedésű, az a végső letisztulásáig még mindig e1 nem jutott Ady-irodalmat egy sokat vitatott érdekes, eredeti könyvvel gazdagította. Az új magyar irodalom legmesszebbre világitó lírikusáról szóló tanulmánynak „Magyar fa sorsa” volt a címe és hogy a magyarországi forradalom és az ellenforradalom idejében Ady körül lezajlott, sokszor elposványosodott viták meddőségétől távol, Erdélyben íródott, az a lélektani módszer és az a pszichérajz, amellyel Ady alakját múlt század végére és századunk első két évtizedére döbbentette, meglepő, okos, fegyelmezett és emberi elgondolás volt. Későbbi tanulmánya, amit a nagy fejedelem Bethlen Gábor alakja körül az emberi és a történeti források összeolvadó színével, a megértés nélküli teremtő erő komor tragikumával rajzolt, ugyancsak jelentős értéke a megújhodó magyar történelemírásnak és bár a két nagy essay között regényt, sőt néhány kisebb terjedelmű elbeszélést is írt, lehetetlen nem észrevenni, hogy Makkai Sándor nagyszerű európai látómezejébe logikusan beilleszkedő olthatatlan transzilvanizmusa elsősorban esztétikust, történetírót formált, akinek jelentősége annál nagyobb, mert minden megállapítása párhuzama, bizonyítása a lélek mélyéig ért erkölcs-filozófiai gyökerekből táplálkozik. Az erdélyi magyar irodalom terebélyes fáján aránylag gyenge az esztétikai hajtás, az erdélyi termő, tisztult romantika s az aktivitásig feszülő új életrendeltetés a lírával kevert nagyvonalú elbeszéléseknek, a zsoltárokig egyszerűsödő urának termőtalaja. A kritikus, a pozitivizmus és az ideálizmus harcában edződött esztétikus, aki a legteljesebb erkölcsi felelősség s az egyetemes kultúr lelkiismeret tiszta palástjával végzi magános munkáját, mint mindenütt, Erdélyben is ritka és morális öröm Makkai Sándorra, a meghitt, szép Erdélybői nyugat felé forduló szellemre mutatni. „Erdélyi szemmel”, ez újabb tanulmányainak szimbólikus erejű gyüjtőcíme. Miért erdélyi szemmel? Mert az erdélyi szem elé az elfogultság, a kicsinyes érdek és a messze nyúló praktikum nem emel hályogot. Az erdélyi szem pillantása a messzi bércekig ér, nyugodtan követi a hegyi patakok gyors csobogását és elér, túl a határokon, le Keletig, el Nyugatig, hogy az az erdélyi lélek szeretni, becsülni tudó szívével, lelkével vegye észre a szépet. Van a kötetnek egy tanulmánya: „A szépség hazája”, amelynek pozitivista filozófiai alapjain szubjektív idealizmusa egy minden részletében kidolgozott esztétikai világnézetet konstruál. Ebben a tanulmányban Makkai Sándor a német idealizmus talajából kinőtt magyar filozófusra: Bőhm Károlyra is utal, akinek a pozitivizmusnak kriticizmussal mélyítése volt életrendeltetése. A hű tanítvány – Makkai bizonyára hallgatta Bőhmöt – ezt a rendeltetést a pszihológiáig tágítja s a szépség formáló erejét, mint értéket az igazságban és a jóságban, mint megvalósulást a tudományban és az erkölcsiségben látja. A Bőhm filozófiája körül annak idején kialakult filozófiai iskola – Tankó Béla, Varga és mások – a böhmi megállapítások dogmatikusságán elsorvadt. Makkai Sándor finom, hajlékony, kutató szelleme tovább ment, inkább Pauler, a másik magyar filozófus fele, azonban annak a valóság iránti érzéketlenségét, mint történelemíró, nem követhette. Két Goethe tanulmányában emberi indulatai a legérdekesebbek, az a nemes célú, meggyőződéses, tiszta szempontú alkalmi visszapillantás, amellyel ennek a világszellemnek az emberiség Pantheonjából kimagasló nemes profilját szemléli. Az erdélyi tanulmányok: Kemény Zsigmondról, a korán sírba szállt Kuncz Aladárról, az új magyar líra mai válságában is messze világító Reményik Sándorról – ideje volt, hogy valaki már egyszer lemérje ezt a férfias szívű, szubtilis, minden versében alkotó erdélyi költőt – különös szépen érezhetik azt az eltéphetetlen kapcsolatot, azt a megrázóan rejtélyes pesszimizmust, amely minden jelentős írásban az erdélyi táj, az erdélyi történelem, az erdélyi gondolkodás leglelkéhez segíti az olvasót. A tainei örök hármasság, – race, milieu és moment – erdélyi analízisei ezek a tanulmányok s két Bolyai tragikumáról írott essay, – amelynek komorsága megrendülése lelki kapcsolatán van Tabéry Géza Bolyai regényével, novellisztikus distanciákba tévedő de a megrendítően magányos zseni örömtelen élete odaadó töretlen hatású „Szarvasbiká”-val, a művészet legérdemesebb tárgyára: az egyén lelki titkaira mutat, mert soha sem volt hitelesebb a tétel, mint ma, a kollektivizmus századában, hogy az igaz egyéniség nem távolodik az örök dolgoktól, sőt annak egyetlen megnyilvánulási formája. Esztétikai hitét valóságos vallássá idealizált szellemtörténeti szempontjait a „Közönség és Irodalom”-ról szóló, ugyancsak nagyobb terjedelmű programtanulmánya adja annak elsősorban az irodalmi kritikára vonatkozó része. „A kritika nem politika és nem felekezetiség: a kritika a nemzeti lélek lelkiismerete, mely azon őrködik, hogy a nemzeti lélek és jellem a tudományban az igazság, a művészetben a szép s az erkölcsiségben a jó egyetemesen emberi értékeit alkotja-e meg”. így csak az a kritikus ír, aki büszke népe kultúrájára, arra, amelyben a népi lélek arculata tükröződik. Jöhetnek komor, nehéz idők, olyanok, amikor az apokalypsis hangulata borul az emberi lélekre, Makkai Sándor a népért és a néppel élő, a világ sodródását a történelem lapjairól jól ismerő író nem csügged. Mert „Erdélyben sokszáz és százezer – csoda – van és mindvalamennyi élő, öntudatos, végtelen lehetőségekkel gazdag és szeretni tudó emberi szív és lélek”.