Imre Sándor: A legújabb irodalom és az fjúság – Híd, 1927/2. 67-72. p.

Az Ady-vita nevelési vonatkozásai Az Ady Endre költészetéről folyó vita adja az alkalmat is, okot is e néhány sor nregfrására, de ez nem vitairat. Magába a vitába egyáltalában nem szándékozom itt bele szólani, ámbár azt hiszem, hogy ez a kérdés nem egyedül az irodalom szakértőinek az ügye, hanem mindenkié, aki törődik a nemzet lelkületének alakulásával, óhajtja a kölcsönös megértést, tehát a benső egység akadályainak elháritását. Bizonyos, hogy Ady költészete nagy választófal az irodalmi körökben és politikai okokból egyebütt is; ezért a miatta történő hadakozás mindnyájunk figyelmét érdemli. Hozzászólnia azonban csak annak illik, aki nem egyszerűen a hangulatát fejezi ki, hanem valamilyen szempontból érveket szolgáltathat, – ha igaz is, hogy az ilyen vitát nem az érvek ereje szokta eldönteni, hanem az, hogy a küzdőfelek közül melyiket veszi körül na-gyobb tömeg szemlélőnek az együttérzése. A következőkben egészen szakszerű nevelésügyi kérdésről lesz szó. Tagadhatatlan, hogy ennek mai időszerűségét az Ady-vita adja meg, mert ez a kérdés a vita folyamán ismételten felmerült, mint Ady és az ifjúság viszonyának kérdése. Az Ady-vitának ezt a részét jó lenne kivonni a tisztán napi (hírlapi) érdeklődés köréből s mint a nevelésügy egyik legnagyobb kérdését, egészen tárgyias megvitatás útjára terelni és pedig egyetemesebb fogalmazásban. Most ugyanis rendesen csak ez forog szóban: mi a hatása az ifjúságra Ady költészetének s mi lehet a hatása annak, ha ezt tekintélyes szavú emberek magasztalják. Hozzá lehetne tenni azt a pótló kérdést is: hát annak mi lehet a hatása az ifjúságra, hogy a régi irodalom tekintélyes védelmezői Adyt az ifjúságra veszedelmesnek tartják? Affelől nem lehet kétség, hogy ez a kérdés ebben a határozott személyes vonatkozásban is megvizsgálást követel s az eredmény reánk, az egész magyarságra nézve, nem közömbös. A vizsgálódás közben a kérdés nyilván kiéleződnék akként: mi van éppen Adyban, ami a maga korának ifjúságát vonzotta, mi az, ami a most felnövőket is vonzza és ami benne általában az ifjúkor érdeklődését megragadhatja; milyen mértékű volt és most milyen mértékű ez a vonzás; az ifjúságnak melyik része áll a vonzás körében nagyobb és melyik csekélyebb arányban; mindezeknek mi az ifjúkor lélektanában, a nemzedékek ellentéteiben, a korszakban lévő magyarázata; és nem utolsó sorban: miképpen jelentkezik az Ady-hatás az ifjúság magatartásában, későbbi éveiben. Mindez komoly lélektani és társadalmi kérdéseket világositna meg és nem hiszem, hogy azokat felismerve, a kutató megállhatna Ady Endre személyénél és költészeténél s nem igyekeznék alaposan megrajzolni tárgyának egyetemesebb hátterét, kifejteni a költői hatásnak okaiban és követ-kezményeiben nyilatkozó teljes jelentőségét. Akkor pedig azt kell mondania, hogy ezt a határozott személyre (itt Adyra) vonatkozó kérdést megelőzi egy másik, az, hogy általában milyen viszonyban van mindenik korszak ifjúsága az ő korszakának irodalmával. S ezen a kérdésen indulva – nem kétséges, nem is mondok ezzel újat – azonnal kiderül, hogy itt csakugyan nevelési kérdés áll előttünk, mert az ifjúság és az irodalom viszonyában egyfelől az irodalom hatásáról, másfelől e hatás lelki alapjairól van szó s mindkét részben az iskola és az irodalom viszonya a legfőbb tényező: az iskola közvetiti tartósan az irodalom hatását és az iskolában folyó irodalmi nevelés teremti meg az irodalom hatásának lelki feltételeit vagy akadályait. A régi irodalomra ez már elrendezett és megszokott valami: abból annyi hat az ifjúságra, amennyit az iskola közvetit és annyira hat, amennyi ereje az iskolai nevelésnek van. A legújabb irodalom és az ifjúság viszonya ellenben éppen azért kivan – nem a mi napjainkban először – komoly érdeklődést, mert ezt a viszonyt nem szabályozza semmi, tehát esetlegességeken fordul meg. Az iskola a legújabb irodalommal nem foglalkozik rendszeresen: sem eléggé fel nem használja a maga céljaira az arra alkalmas részeket, sem arra nem ügyel, hogy mi és miképpen jut az iskolán kivül az új irodalomból az ifjúság lelkébe. Ez a nemtörődés nem jelenti mindig az új irodalom elitélését, de ha azt jelentené, akkor észre kell venni, hogy e magatartásnak a hatása, ha nem éppen ellentétes is azzal, amit elérni szeretne, de bizony igen gyakran eltér attól, nem eltereli, hanem felhívja az ifjúság figyelmét. A mai állapotnak ez a felfogása arra mutat, hogy itt voltaképpen arról van szó: milyen viszonyban van a felserdült ifjúság az iskolával és ebben különösen az irodalmi oktatással. Az erre vonatkozó tények megállapításában még ma legnagyobb figyelmet nyilván Ady költészete kívánna. Hiba volna azonban pusztán Adyra korlátozni az érdeklődést, mert már újabb irodalom is van és megeshetik hamarosan, hogy más költő miatt válik időszerűvé ebben az ügyben a tisztánlátás és higgadt megállapodás, sőt a nem alkalomszerű, nem egyéni indítékú, hanem egyetemes elvi alapú cselekvés is. Eszerint valóban a nevelés kérdésével van dolgunk, mert ha egyszer az iskolával kapcsolódik valami, akkor abban az ügyben csak a nevelés szempontjait illeti meg a középponti irányító szerep, azt az imént említett elvi alapot csak a nevelői gondolkodás szolgáltathatja; de ez nem jelenti valami iskolás szükkörüség érvényesítését. Az elszükülés, a korlátozódás, az állásfoglalásnak bizonyos mozdulatlansága együtt jár ugyan az iskola természetével, de a nevelés fogalmából éppen az ellenkező következik. Annak kell az iskolában, mint a nevelés legfőbb szervében, uralkodó gondolatnak lennie, hogy ami nevelési kérdés, az az életnek, a folytonosan alakuló életnek a kérdése, tehát nem tűr sem merevséget, sem iránytalan kapkodást; nem engedi meg a megszokotthoz való gondolattalan, csökönyös tapadást, de az akármilyen újon való éretlen lelkendezést sem; nem állítja a serdülő nemzedéket háttal a jövendő felé, de nem mulasztja el azt sem, hogy szilárd talapzatot készítsen neki a jövő szolgálására. A régi és az új örök vitája a nevelés szempontjából nem kellene, hogy vita legyen. E tekintetben a nevelés – ha csak nevelési elvek kormányozzák – minden szükségletet kielégíthet, a régi és új irodalomnak az ifjúsághoz való viszonyát is közmegnyugvásra megoldhatja. Az Ady-vita ugyanis azt bizonyítja, hogy Ady és az ifjúság, avagy a már az imént személytelenné tett fogalmazásban a legújabb irodalom és az ifjúság viszonyát két oldalról nézik aggodalommal: egyik oldalon féltik a megszentelt irodalmi hagyományokat és ezekkel együtt a nemzetet, ha az új irodalom az ifjúságot meghódítja és az elődök irodalmi eszményeitől eltéríti; a másrt oldalon féltik az ifjúságot, hogy az iskola elavult maradványokhoz kötözi hozzá és az irodalomban nyilatkozó haladás iránt érzéketlenné teszi. Ha a nevelés szempontját állítjuk középre, akkor ez az ellentét eloszlik s az egész ifjúságra nézve lényegesen csökken, soksok ifjúra nézve teljesen meg is szűnik minden veszedelem, amely akár a haladó kortól való elmaradásban, akár a múlttól való el-szakitásban rejtőzik. A nevelés szempontjából ugyanis sem az egyiket, sem a másikat nem akarhatjuk és mindkét követelmény teljesítésével, azaz a mult értékeihez való ragaszkodás és a haladás iránt való érzék kifejlesztésével arra kell törekednünk, hogy az ifjúságot semmiféle irányzatos irodalom meg ne téveszthesse. Voltaképpen ez a lényege a mostani irodalmi vitának. S ez a nemzetre nézve igen komoly kérdés; megérdemli, hogy minden izgalom és személyi vonatkozás nélkül beszéljünk róla és keressük a megoldását. Nem gondolom, hogy a soraimban javasolt megoldást mindenki elfogadja, de azt remélem, hogy ezen az uton meg lehet találni a megértést. Akkor ez a nagy kérdés megoldódik és benne az Ady-kérdés nevelésügyi része is, már amennyire egyáltalán az efféle kérdést, az irodalom hatását rendezni lehet. 2. Az új irodalom az iskolában. Ha az ifjúságnak a legújabb irodalommal való viszonya azon fordul meg, hogy miképpen végzi az iskola az irodalmi nevelést, akkor itt az a főkérdés, hogy az iskolának milyen álláspontra kell helyezkednie általában az irodalommal s különösen a legújabb irodalommal szemben. Kezdjük a mondandókat azon, hogy az irodalomtanítás az iskolában nem önmagáért van, hanem a nevelésnek egyik eszköze s így a nevelés rendeltetéséhez kell alkalmazkodnia. A nevelésnek az a rendeltetése, hogy beleállitsa az új nemzedéket az emberiség fejlődésének a menetébe, felemelje arra a pontra, amelyen a maga nemzete van s képessé és késszé tegye arra, hogy a nemzet közös munkájában részt vegyen. Csak az lehet tudatos részese a közös munkának, aki ismeri a nemzet külső állapotát és a munkatársak, az egész nemzet lelki világát, a mindenik területen észlelhető sokféleséget, a megítélésben, eszményekben, törekvésekben levő különbségeket és ellentéteket s tud mindezekben a maga fejével eligazodni, a maga lelkében saját eszményei, reménységei és kötelességei között összhangot teremteni. Röviden megmondva mindazt, ami e szavak értelme és amit a neveléstől kívánunk; vezesse el a fejlődő embert a maga korszakának megértésére és a maga talpán való megállásra. E feladat hatalmas terjedelmű; ebben az irodalmi tanításnak az a részlet a sajátos feladata, hogy a szellemi fejlődés menetét és eredményeit tárja fel, az ifjúságot részesévé tegye az irodalomban kifejeződő és irodalmi úton fejleszthető értékeknek, ezzel a nemzet és az egész emberi nem szellemi közösségébe mintegy beavassa. A nevelésnek ez a munkája elkezdődik a mesékkel, tovább halad a gyermekversekkel és az irodalomnak az élet egyszerűbb viszonyairól szóló termékeivel; majd a középiskolában kibontakozik a serdülő ifjú előtt az irodalom egész, sokágú területe; megsejti az ifjú ember a szellemi fejlődés folytonosságát, az élet és az irodalom kölcsönös hatását, kialakul benne az érdeklődés előbb a történelmi egymásután, azután a művekben jelentkező kérdések, majd saját belső életének rohamosan szaporodó és lassan tisztuló kérdései iránt, ezekre a feleletet az irodalomban keresi és óhajtja, keservesen vágyva várja az eligazítást, vezetést, megnyugtatást, a jelennek a megvilágítását. Ebből az következik, hogy az iskolának ezzel a fejlődési tünettel kell a maga célkitűzését megegyeztetnie s bele kell vonnia a tanítás körébe mindazt, ami erre alkalmas, ami az ifjúságot arról győzi meg, hogy előtte ime, csakugyan feltárul az élet. Az iskolának tudnia kell, hogy a nyiladozó értelmű ifjú érdeklődik minden olyan irodalmi mű iránt, amelyben saját kérdéseire feleletet remél, vagy amely homályosan jelentkező nyugtalanságának az okát megvilágítja, a meglevő állapotokat bírálja s minél kevésbé találja meg ezt az iskolai anyagban, a hivatalosan elismert és ajánlott irodalomban, annál élénkebben fordul más oldalra, újabbszerű munkákhoz, divatos írókhoz. Minél okosabban és alaposabban ismertette meg vele az iskola egyes korszakok irodalmának a korban való gyökerezését és egyes íróknak a koruk idősebb nemzedékétől, az addig uralkodó irodalmi irányoktól való eltéréseit, sőt nem ritkán azokkal való küzdelmét: annál inkább érdeklődik a 17-18 éves ifjú a jelen irodalma iránt. Olyan időben meg, amikor az irodalmi ellentétek jóformán közbeszéd tárgya, érthető elégedetlenség támad a tanulóban, ha éppen erről nem kap semmi tájékoztatást. Az iskolai nevelés sikere érdekében ezt az elégedetlenséget meg kell előzni, a felébredt érdeklődést bent az iskolában ki kell elégíteni. Ha az iskola nem vezeti el növendékeit a legújabb, az élő irodalomhoz s nem ad benne útmutatást, ezzel a régibb irodalomról szóló tanítás hatását is bizonytalanná teszi. Miért higyje el a tanuló az iskolának, hogy csak a régiek érdemesek a megismerésre, azok meg, akikről ma annyit hall, akiknek műveivel lépten-nyomon találkozik, szóra sem érdemesek?! A tanulók világosan látják, hogy a mai közönség számára pl. Balassi, Csokonai, Kazinczy, Jósika, sőt még Vörösmarty, Eötvös és Kemény Zsigmond is mintha nem is lett volna, nem »irodalom« az ennek, hanem csak irodalomtörténeti anyag és »kötelező házi olvasmány. Lehet-e remélni, hogy az ifjúság bárkiben, akár Petőfiben, Aranyban, Madách-ban is egyebet lásson és elhigyje, hogy az igazi iró lelkében mindenkor értékes gondolatok születnek, a kor csak a keretet, formát és színt adja?! Miért higyje el, hogy mindeddig csakugyan a szellemi élet fejlődését tanulta, ha egyszer csak nincs tovább, ha nem kapcsolja össze a tanítás a hosszasan fonogatott szálat a jelennel, amely már a tanuló lelkében él?! Ha ellenben végigmegy a tanítás az irodalom fejlődésének egész menetén s rámutat az élő irodalom forrongására, akkor a tanuló ugy érzi, hogy valóban igaz a tanítás: az irodalomban csakugyan a szellemi élet örök folyama tükröződik, megérti, hogy a mai irodalomra is a régibb korok megismerése rendjén kialakult irodalmi értékmérőket kell alkalmaznia, hiszen az sem mind érték, ami most kínálkozik neki, talán az a legkevésbé értékes, amelyik a legnagyobb zajjal kínálja magát. Eddig az irodalomtörténet ítéletét hallgatta és tanulta, ezekben a most alakuló jelenségekben azonban immár neki kell önállóan véleményt alkotnia: ez az eredmény felemeli és megnyugtatja. Amint e sorokat írom, eszembe jut, hogy a magam középiskolai tanuló korában, kivált a VII. és VIII. osztályban, mennyi harc volt közöttünk az akkori új írók értékelése miatt. Akkor – majdnem negyedfél évtizeddel ezelőtt – »A Hét« volt az új irodalom vezető lapja s minden negyedévben valóságos kor-teskedés előzte meg az előfizetésről való döntést. Az önképzőkörben egyenesen aszerint alakultak a pártok, hogy kinek tetszik az új irány, kinek nem; máig emlékszem heves összeütközésekre, Kiss József és »A Hét« közvetlen hatásának számos önképzőköri dolgozatban, szavalásban való jelentkezésére, de ezenkívül arra is emlékszem, hogy az irodalomtanítás nem hidalta át a két tábor között a szakadékot: folyt nyugodtan és komolyan, a mi izgalmaink odáig nem értek fel! Ez a megjegyzés éppenséggel nem akar késői hibáztatása lenni nagyon lelkes és jóakaró volt tanárunk munkájának, hihetően igy volt ez más iskolában is. De bizonyos, hogy nem volt jól. Nem volt helyes, hogy az irodalomtanítás is úgy tett, mint a történelemtanítás: nem törődött a falakon kívül zajgó élettel, pedig bennünket annak a jelenségei érdekeltek; megállott olyan időpontban, amely a tanterv készítésekor, az 1870-es években a legújabb időt, az akkori tanuló napjait jelentette, a rohamosan fejlődő magyar élet számára azonban hamarosan nagyobb távolságba tolódott, mint amekkorát az eltelt évek száma mutatott. Ezért lett az Arany Jánossal megálló irodalomtanításnak ugyanolyan hatása, mint az 1867-tel (még jó, ha nem 1848-cal) végződő történelemtanításnak: a tanulók azt hitték, hogy a történelemben foglaltakkal lezárult minden, nincs többé háború, nincs ok az irodalomban sem nagy változásra, elértük minden tekintetben a tetőt, aki nem ugy látja, lelketlen bajkeverő… Sok megfigyelésem, tanuló- és tanárkorom emlékei alapján merem ezt mondani. Ezért kívántuk mohón – és hiában! – sokan, hogy bár az egyetemen hallhatnánk a legújabb kor irodalmáról, a már akkor nyugtalan világ akkori kérdéseiről rendszeres fejtegetést és ez indított arra, hogy amikor egy ízben a középiskolában a magyar irodalom történetét tanítani módom volt, nemcsak nem tiltottam az új irodalommal való foglalkozást, hanem meg-kíséreltem tanítványaimat meggyőzni arról, hogy nekik a jelen irodalmát is ismemiök kell, tehát nem szükséges titokban olvasniuk és amit az újból ismernek, arra a közösen megbeszélt és helyesnek elismert irodalmi értékelést kell alkalmazniuk. Mindig tudomásom volt olvasmányaikról (bizonyosan nem mindenről!) s ezeket és az egyik-másik által megnézett új színdarabokat az osztályban megvitattuk, alkalomadtán a rendes tanításba is bevontam egy-egy olyan új irodalmi munkát, amelyről valamelyik tanuló számot adott. Nem volt ez valami sok, de tudom, hogy minden ilyen szavamat milúj nagy érdeklődéssel hallgatták éppen azok a tanulók, akiknek nem az osztályzat volt a legfőbb gondjuk. Ezt a kétféle személyes emléket azért nem hallgattam most el, mert talán igazolják azt, amit megelőzően állítottam. Az eddigiekből ugy tetszhetik, mintha csak az iskolai irodalom-tanulás végén gondolnám lehetőnek az új irodalom ismertetését. Mint »legújabb korszak«, vagy »az élő irodalom« csakugyan egyedül itt lehet helyén. De a legújabb irodalom egyes termékei már előbb, kezdettől fogva helyet találhatnak, sőt erre a legújabb tanterveink meg is adják az útbaigazítást. Igaz, hogy meglehetősen szűkre nyitják az új irodalom előtt a kaput, de mégis megnyitják s ezzel módot adnak a mai irodalom gondolatvilágának fokozatos megismerésére, a hivatalosnál nagyobb mértékkel is. A legújabb irodalomnak az iskolában elegendő szóhoz juttatását nehezíti az a nem ritkán hallható vélemény, hogy ez nagy óvatosságot kivan, mert az iskolába való bevitel, a tantervbe való hivatalos beiktatás elismerest jelent, már pedig az élő irodalom, egyes élő írók további alakulása még bizonytalan, könnyen megbánhatjuk, ha valakinek a tantervben helyet adunk. Másik ilyen aggodalom, hogy csak értékes irodalmi műveket szabad az iskolába bevinni, az értéket azonban többféleképpen lehet elbírálni, ebből tehát könnyen egyoldalúság és pártos eljárás következhetik. Mindkét tételben sok igazság van, de ez nem akadálya annak, hogy az iskola a legújabb irodalommal is megismertesse a tanulókat, akik az iskolát elhagyva, irodalmi vezetésben többé nem részesülnek, jóllehet az irodalommal mindennap találkozhatnak. Az itt jelentkező nehézség elhárul, amint meggondoljuk és számon tartjuk, hogy mi a feladata az olvasókönyveknek és az u. n. kötelező olvasmányoknak. Az olvasókönyvek minden egyes darabja, minden olvasmány is hozzájárul az irodalom megismeréséhez, de az alsófokon (elemi iskolában, középiskola alsó négy osztályában) nem az irodalomismertetés az egyetlen, nem is a legelső feladata, hanem a tanuló gondolatvilágának gazdagítása, gondolkodásmódjának, ízlésének, erkölcsi érzésének határozott irányban való fejlesztése. Nevelői gondolkodású embernek (s az iskolához másnak nem szabad nyúlnia) világos, hogy ez a határozott irány semmi irányzatosságot nem jelenthet: gyermekeknek nem szabad mást nyújtani, csak ami gyermeknek való, tehát semmi olyat, amiben ép izlésü, becsületes és okos ember bármi kivetőt is találhatna. Felnőttek, filozófusok okoskodhatnak az erkölcs fogalmáról, az igazságról, a becsületről, de abban nem lehet ellentét, hogy a gyermeknek nem efféle okoskodásokat, hanem igazságszeretetre, becsületre, minden irányban tiszta és nemes életre segítő szellemi táplálékot kell adni. Itt igazán érvényes, hogy nem olyat, ami elválaszt, hanem ami egyesít, azaz amiben tiszta lelkű, a gyermeket féltő és egyenes úton önállóvá fejlődését segíteni kívánó emberek, mindenféle párttól függetlenül egyetérthetnek. Ilyen tartalmú, a szépet, jót, igazat megvalósító, érzékeltető darabokat régi és új, sőt legújabb írók müveiben egyaránt lehet találni, szükséges, hogy minden gyermek ismerjen meg ilyeneket, régi íróktól is, legújabbaktól is. Akit sorsa – ma még – nem enged tovább az elemi iskolánál, az se maradjon teljesen a legújabb írók ismerete nélkül s majd a népfőiskolán vagy tanfolyamokon kapcsolhassa az újonnan hallottakat az elemiben tanultakhoz. A közép- és polgári iskola négy osztályában pedig tervszerű arányban kellene helyet adni a réginek és az újnak: minél több újnak. Ezen a fokon tehát a kiválasztásnak szigorúnak kell lennie s e mérték a legnagyobb, ami csak lehet: mi való a gyermek lelkének, mi méltó a gyermek szellemi táplálására! Ide nem juthat be semmi, aminek az értéke bizonytalan, az ide való hivatalos (tantervszerű vagy az engedélyezett tankönyvben jóváhagyott) beiktatás igenis megbecsülést, sőt ajánlást jelent, mert annyi, mintha azt mondanák: ezt a felfogást, ezeket a gondolatokat tedd magadévá és ne fogadd el az ezzel ellenkezőt! De azt mondhatná erre valaki, hogy ezzel aztán ajánljuk annak az írónak bármelyik ezután keletkező, esetleg értéktelen vagy téves tartalmú, legalább is többféleképpen értékelhető munkáját is. Világos, hogy az olvasmányok közé való beiktatás n