Reményik Sándor: Egyedül – Pásztortűz, 1930., 16. évf., 10 sz., 224. p.
Mikor Makkai Sándor Bethlen-könyvét ismételten elolvastam, egy Ady-vers szolgáltatta nekem hozzá a kisérő zenét. Megcsendült, hol itt, hol ott, bujkált és bujdosott a tanulmány kemény vasváza, komoly és egyszerű tartópillérei közt, szigorú boltívei alatt, át meg átjárta ezt a méltóságos épületet, hozzátapadt köveihez, visszhangot vert fel benne és számomra minden más érzelemnél erősebben bizonyította, hogy ez a Bethlen-könyv, ez a lelki arc, ez a művészi erővel formált történelmi portré: „logikává igázott tűzvész”. Lírai ősforrásokból táplálkozik, mint minden igazán alkotó munka, tehát lírát is ébreszt. EGYEDüL! – hangzik a könyv címe. S echózik rá az egyik legszebb Ady-vers: „Vagyok, mint minden ember, fenség, északfok, titok, idegenség, lidérces messze fény…” Mért foglalta össze a szerző Bethlen Gábor alakjának körvonalait, egész sorsát és életét, történelmi küldetését ebbe az egy fájdalmas, félelmetes és hatalmas szóba: Egyedül? Sokféle egyedüliség van a világon, a sötétben síró gyermek elhagyatottságától a trón „fejedelmi árvaságáig”. Az öntudatlan remegés magányosságától az öntudatos vállalás magányáig. Külső életkörülmények, társadalmi viszonyok és történelmi helyzetek is tényezői az egyedüliségnek. Az alapja azonban mégis az a metafizikai magány, a léleknek az a kísérteties adottsága, hogy ő más mint a világ s a többi emberek, hogy önmagából soha egészen ki nem juthat, önmagát soha egészen nem közölheti, őt soha senki egészen nem láthatja, sem kortárs, sem utókor, sem a velejáró szeretet és gyűlölet, sem a hideg magasból és közönyös messzeségből ítélő história, senki, senki, soha egészen… A lélek egyedüliségének ezt a metafizikai adottságát zengte ki Ady és zengte ki Makkai Sándor is Bethlen-tanulmányának egész muzsikáló architektúráján keresztül. Sokféle egyedülvalóság van, nagy embereknek az egyedülisége is nagyszerű. Bethlen Gábort így idézi elő a múlt félhomályából Makkai. Lidérces messze fény. Török és német táborok tüzei közt, hívek és ellenfelek lángolása közt magányosan ég. Sem utóda, sem boldog őse senkinek. Egyes cselekedeteit, lépéseit magyarázhatják a kor s a körülmények. Őt magát, lelke lényegét nem magyarázza semmiféle milliő. Az úristen teremtő kohójából pattan ki ez a szikra, ez a roppant nyers életerő, melyet fegyelmezetté, finommá, öntudatossá a szolgálat s az áldozat szelleme avat. Makkai szerint Bethlen a magyar erőnek és jellemnek legtisztább képviselője, a magyar géniusz megtestesülése, nemcsak adottság, hanem elhívatás szerint is. A nemzeti lét csúcsa lett volna az ő életlehetőségeinek beváltása, életprogramjának beteljesülése. Ha országalkotó koncepciójának „emeleteit” megépítheti… Ha Erdélyre, mint „földszintre”, mint gránitalapra felépítheti az egységes magyar nemzeti királyság emeletét, s arra fel a magyar világhatalmat, török és német leverésével. A földszinten maradt. De azt megépítette, és – kultúrpalotának építette meg. Magyar világhatalom helyett mutatott és adott egy minden időre szóló magyar lelki országot. A lelki ember bontakozott ki benne mind inkább-inkább a politikuson, államférfin, országot-építő művészen keresztül. Személyes ambíciója, melynek bizonyára szintén mottója lehetett a „Szeretném, ha szeretnének”, lassan átváltozott egy nagy leszámolássá a lehetőségekkel. „Politikai fantáziája” reális fantázia volt, féken tudta tartani önmagát. De ahogyan élete folyamán képességei és csodálatos életereje kibomlottak, ahogyan történelmi malomkövek őrlő surlásai között virágba szökkentek, – éppúgy lett mindinkább nyilvánvalóvá egyedülisége a külvilággal szemben, és bent a lélek mélyén. összefonódott és ölelkezett ez a fejedelmi árvaság nemzetének, a magyarságnak egyedülvalóságával. „Szerette volna magát megmutatni”, de körülvette a nagy idegenség, s kénytelen volt egész életében álarcban járni. Maradt „északfok” a világnak, ő is, mint nemzete. A magány és a tragikum mélyén pedig maradt vele egyedül az Isten.
Szóljon hozzá Ön is!
Véleménye vagy kérdése van? Beszélgetne velünk?Írjon bátran, és válaszolunk!