Toró Gyula: Az elátkozott óriások- Az út, 1928. okt., 244-245. p.

Nekünk, lelkipásztoroknak drága kegyelmi ajándékul adja az Isten, hogy vannak dolgok, amik számunkra kétszeres örömet jelentenek más emberek örömével szemben. így pld. kétszeres öröm számunkra minden olyan könyv megjelenése, amelyik látásunkat világosabbá és mélyen járóbbá téve, lelkünk gazdagodására nézve nyereséget jelent. Kétszeres öröm számunkra ez, mert nekünk nemcsak élvezésre, nem is csak kötelességül, hanem egyben boldog jutalmul is adatott, hogy amit nyertünk, azzal szolgálhatunk másoknak; hogy oda állhatunk a reánk bízottak elé és miközben szólunk: „Jer és lásd meg”… amiket mi is megláthattunk az élet mélységes titkaiból… örvendezhetünk a mi nyereségünk megosztásából támadó kétszeres örömben… Ilyen kétszeres örömet adó könyv dr. Makkai Sándor püspök „Az elátkozott óriások” – című kis könyve. Méltó, hogy ott legyen minden ker. hajlék asztalán. Az író, vagy inkább előadó célja, mint maga mondja az, hogy az ev. nagy igazságait, melyeket – „mindenki éppen olyan jól tud” – mint ő, világítsa meg. Ennek az idézett megállapításnak ellentmondani vagyunk kénytelenek. A könyv fő érdeme éppen abban van, hogy az ev. nagy igazságait a kiváltságos „látók” biztosságával látja meg és kényszeríti az olvasót, hogy szembenézzen velük, meglássa és azután „éppen olyan jól, tudja” – mint az előadó. A könyv másik nagy érdeme, hogy nemcsak az ev. nagy igazságait világítja meg, hanem azoknak diadalmas fényében, a mi ker. világunk eltörpült gondolkozását, megrögzött farizeizmusát és hagy hazugságait is, melyekre hol öntudatosan, hal öntudatlanul egy hazug világot építettünk fel, melyben életünk „szomorú lakodalommá” lett a mennyei Vőlegény távollétében. A könyv a kolozsvári Nőszövetség rendezésében tartott 8 előadásnak a foglalata gyorsírói feljegyzések után. . Elátkozott óriások, alacsony, közönséges, törpe életet élők közösségévé lett a keresztyénség, mely magas ívelésű, szabad és nemes – „nagy” életre teremtetett. De hiányzik belőle a Krisztus nagylelkűsége, mely polgárjogot adna az istenfiak lelki értelemben nagyméretű életére. Ez nem is lehet másképp közöttünk, kik annyira szent „tisztelettel” nézünk az evangéliumra, a nagylelkűség egyetlen forrására, hogy világért sem hoznék kapcsolatba mindennapi életünkkel. és ebben a kálvinizmus, a nagylelkűség népe sem különb másoknál, mert az ev. szabad, örvendező és a mélységekbe lehajló, mentő lelkisége bennünk is holt formákká és konvencionális szokásokká merevedett el… Szabadulás: nagyra hívatottságunk öntudatra jutásának tükrében jelenlegi „törpeségünk” meglátása, arra való ráiszonyodás. Törpeségünk eklatáns mutatója, a mai keresztyénségnek – ha nem volna kétségbeejtő – nevetséges nagyzási hóbortja, mely minden dolog mértékéül a szeretet isteni mértéke helyébe az embert állította. Az emberi értelem, érdek és szenvedélyek lévén mindennek a mértéke, ebben az önbálványozásban Isten legdrágább ajándékai is, mint pld. a családi élet, – „bilincsekké” lettek ahelyett, hogy „fölszabadító kötelékek” lennének, melyeknek védelme és segítsége mellett az ember felszabadulhatna önmaga törpeségének béklyóiból és „feljebb nőne önmagánál” a szolgálat nagylelkű, mert isteni gyakorlatában. így lett azoknak a keresztyéneknek, akik megoltották magukban a Lélek tűzét s kiknek lelkét mint „házi úr” – nem Krisztus tölti be, – hanem helyette egész légiója a megalkuvás, szeretetlenség stb. lelkeinek, – élete szomorú vendégség az élet lakodalmas asztala mellett; – „szomorú lakodalom”, mert hiábavaló a mennynek és földnek minden igaz öröme, ha hiányzik a Vőlegény!… Az elátkozott óriások törpe nemzetségének elé kell vennie ismét a „tabu”-vá lett evangéliumot, hogy vele táplálkozva lelke megteljen a hit, szeretet, nagylelkűség teljességével, hogy „kicsorduljon” onnan a nagytettek özöne, mellyel dicsőséget szereznek az Atya nevének, de amelynek „kicsordulásából” a maguk igaz hite felől is bizonyosságot nyerhetnek és örvendezhetnek azon, hogy „emberré” lettek. és ha a mi keresztyénségünk töredelmes bűnbánattal ezt nem tenné meg, tovább jajonghat, a maga vélt igaz voltának tudatában igazságtalansággal vádolva az Istent, ki nem hajlandó a szeretet egyetlen igazságát, a kegyelmet, az „első munkások” – az európai keresztyénség sok évszázados „érdemének” igazságával cserélni fel s az ő országának örömébe az utolsókat, a hindukat és négereket veszi fel.