Végh Balázs Béla: Mitikus világkép és népmesei motívumok Makkai Sándor Gyöngyvirág című mesejátékában – Új Forrás, 2006., 1. sz.

Előzetes ismeretek A címben jelzett témakörök kifejtése előtt nem tartom érdektelennek röviden értékelni Makkai Sándor nézeteit a gyermekirodalomról, számba venni néhány műfajkarakterológiai kérdést és megismerkedni a szükséges keletkezéstörténeti adatokkal, azzal a szándékkal, hogy tágabb összefüggéseiben is szemlélhessük a szerzőnek ezt az egyszeri gyermekirodalmi próbálkozását. Makkai Közönség és irodalom című 1927-es előadásában az erdélyi magyar irodalmi tudatnak egyfajta értékközpontú revízióját sürgeti: „a tágabb horizontú és modern világnívóhoz kell igazodni”. Ebben a kettős értékrendű kontextusban képzeli el a gyermekirodalmat, kiemelve a kortárs irodalmi tudat perifériájából. Megítélésében óv az egyoldalúságtól, a „társadalmi morál” felőli megközelítéstől. A gyermekirodalom akkor töltheti be funkcióját, ha van üzenete más olvasói rétegek számára is, egyszerre partikuláris és egyetemes. „A legképtelenebb korlátoltság azt állítani, hogy az irodalom csak mindenkinek való műveket termelhet, életkorra és műveltségre való tekintet nélkül.” Ennek az az elsődleges feltétele, hogy az irodalmi életben ne csupán a recepció legyen rétegzett, hanem a produkció is. Egyik oldal sem feledkezhet meg az irodalom egyetemes és általános jellegéről, hiszen benne találhatnak azonosságra a különböző befogadói rétegek. A rétegirodalom csak leszűkítené a befogadás lehetőségeit. A befogadás feltételeinek szorgalmazása mellett Makkai kitér az esztétikai értékszempontra, a „művészi törvényre” is. Ennek a nevében tiltakozik a kortársi szemlélet és gyakorlat ellen, „mely csak a művelt felnőttek irodalmával szemben táplál művészi követelményt s ezzel a gyermekek, ifjúság és nép irodalmát kiveszi az irodalmi mérték alól s megengedi, hogy az olvasótábor e legnagyobb és legdrágább része művészietlen, irodalmiatlan könyveket olvasson.” értékeléssorozatának a végén meg is nevezi azokat a témaköröket, amelyekben inkább előfordulnak „művészietlen” és „irodalmiatlan” tömegtermékek, kiemeli, „hogy magyarkodás és a morál ordítoznak belőlük”. Végkövetkeztetése felér az irodalom feladatainak programszerű megfogalmazásával, mely tökéletesen harmonizál a transzszilvanizmus egyetemességeszményével, tolerálja a sokféleséget az irodalomban, és az esztétikum érdekeit tartja szem előtt: „Minden fokon és az egész vonalon igazi irodalom kell: művészi gyermek-, ifjúsági és népi irodalom. Csak a felölelt és ábrázolt tartalomnak kell változnia, fejlődnie, tagolódnia a kategóriák szerint, de az irodalmi mérték szigorának és magasságának elejétől végéig ugyanannak kell lennie.” Makkai Sándor mesejátéka a gyermekirodalom úgynevezett kétfedelű műfajtípusához tartozik, és egyaránt megfelel a szerző elvárásainak (aki egyszerre szeretné megvalósítani a horatiusi delectare és docere elvet) és az olvasó igényeinek. A gyermekolvasó számára elsősorban mese és játék, a befogadásban meseélményeire, meseirodalmi tapasztalataira és játékélményére épít. A felnőtt olvasó parabolát lát benne, és recepciójában műveltségélményei mellett élettapasztalatára is alapozhat. Felismeri a mesejátékban az allegóriát, amely csak értelmező erőfeszítéssel fejthető meg. A mesejáték egyszerre fordul tehát a szórakoztatás és a nevelés szándékával befogadójához, ám abban a pillanatban, amikor az erkölcsi és nevelői szándék nyilvánvalóvá válik, vagy expliciten megfogalmazódik, eltűnhet magának a műfajnak a lényege, és szövege veszíthet irodalmi értékéből. Makkaitól sem áll messze a didakticizmus, egyik keresztyén pedagógiai axiómája szerint minden ember egy isteni célgondolat hordozója, mely a nevelés segítségével valósulhat meg. A pedagógia valójában nem más, mint törekvés az ideál, a valláserkölcsi jellem megvalósítására. Makkai a századfordulón népszerű személyiségpedagógiának (ebben a témakörben védi meg doktori értekezését is 1912-ben) a tanait az értékelmélettel ötvözi, ideálnak tételezve Böhm Károly önérték fogalmát a jellemfejlődésben is. Ezért Makkai felfogásában a személyiség alakulása sohasem lehet befejezett, hanem „örökké tökéletesedő valóság”, amely örökös feladatot ad a „nemes intelligencia” számára a jó, a szép és az igaz terén. A műfajnak a Gyöngyvirág című mesejátékban megvalósított változatát Boldizsár Ildikó „asszimilált és specializált tündérmesének” nevezi. Tulajdonképpen az archaikusabb népmese szépirodalmi adaptációjáról van szó, és lényege a következőkben foglalható össze: a cselekmény egyedi, csakis a szerzőre jellemző, de előfordulhatnak benne népmesei elemek, motívumok. Néha esetlegesnek tűnnek a népmeséknek ezek az attribútumai, kapcsolódásuk módja véletlenszerű és nem mindig törvényszerű, a népmesei jelentéstartalom időnként átadja helyét a szépirodalminak. A Gyöngyvirág című mesejáték 1927-ben jelent meg Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerület Iratterjesztésének a kiadásában, de csak nyolc évvel később, 1935-ben mutatták be a Kolozsvári Magyar Színházban az 1934/1935-ös színházi évad egyik ősbemutatójaként. A szerző műfaji meghatározása szerint „énekes mesejáték”, első kiadásának függeléke nyolc betétdalt és kottájukat tartalmazza a zeneszerző nevének feltűntetése nélkül. II. Mitikus világkép Makkai mesejátékában a transzcendens motívumok egy része népmesei világképet modellezve olyan mítosztöredékekből való, amelyeknek eredeti jelentése elhomályosult kollektív emlékezetre, az ősmagyar mitológiára vezethető vissza. Ezek az archetípusok szépirodalmi átminősítésben veszik ki részüket a jó és a rossz küzdelméből, közvetlenül befolyásolva a mesejáték happy ending kimenetelét. A transzcendens erőknek kulcsszerepük van a cselekménybonyolításban és a belső struktúra építésében: szembenállásukból adódnak a konfliktushelyzetek, vagyis az isteni és a démoni, a keresztyén és a pogány, az igaz és a hamis, az értékes és az értéktelen folyamatos vetélkedése. Az értékeknek ezt a rivalizálását nem csupán extenzív formában, térben és időben követhetjük nyomon, hanem intenzíven is, belső feszültséget gerjesztve a szereplők jellemében, érzelemvilágában, és erkölcsi tartalommal telítődik minden egyes konfliktushelyzet, rávezetve bennünket a bűn és a bűnhődés bonyolultabb kérdéskörére, illetve a katarzis élményére. A mesejátékban az isteni gondviselés az erkölcsi világrend maradéktalan beteljesülésének előfeltétele. Ennek a keresztyén felfogásnak egyik nélkülözhetetlen vallásbölcseleti axiómája szerint Isten beletartozik a világ rendjébe, és az ő akarata érvényesül mindenben. Eszerint a mesejáték népies profán világának is kommunikálnia kell a transzcendens világgal, és közvetítő erők révén hellyel-közzel maga az isteni is részévé válhat ennek a kimondottan anyagi természetű világnak. Makkai meg szeretné értetni velünk, hogy csakis az isteni erő és a belé vetett hit mentheti meg a bajba jutott, gyarló embert. Gondviselőnkként mindig és mindenben jelen van, és kifürkészhetetlen égi törvényei szerint formálja a sorsunkat. Jancsit, a pásztorfiút segítő mesebeli lények (tündérek) és valóságos személyek (számadó juhász, az édesanya, a vele rokonszenvező pásztornép) szintén az isteni gondviselés megnyilvánulásaként értelmezhetők: mindannyian a fennvaló áldását kérik királylányszabadító munkájára. Ellenpéldaként fogható fel az erdőben eltévedt és hitében tévelygő király, aki bajba jutva nem Istenétől kér segítséget, hanem inkább az ördögkirály álnok ajánlatát fogadja el, és könnyelműen odaígéri neki egyetlen leányát, Gyöngyvirágot. Ezért a meggondolatlan tettéért bűnhődnie kell: huszadik születésnapján az ördögkirály magával viszi Gyöngyvirágot. Makkai Sándor olyan párhuzamra vezet rá bennünket, amely a népmesei motívum és a bibliai példázat között vonható, a tanulságot pedig az ördögkirállyal fogalmaztatja meg: „Nincs nagyobb gyötrelme az embernek és nincs nagyobb öröme az ördögnek, minthogy a bűnös ostobaságáért az ártatlant viheti el.” Az ördögök, a gonosz erők jelképei fontos szereplői a mesejátéknak. Makkai ördögképzete egyaránt tartalmaz pogánykori és keresztyén mitológiai elemeket, így gazdag értelmezési lehetőségre, tág jelentésmező bejárására ösztönöz bennünket. A szerző alapos „hitelességre” törekszik az ördögábrázolásban, nevet ad például az ördögkapitánynak (Brumbrum), és nevének hangzásával próbál borzongást ébreszteni a befogadóban, felidézve gyermekkori ördögemlékeinket, mely egyaránt építkezik hallomásokból, olvasmányélményekből és egyházi információkból. Az ördögkapitány külső leírása is hasonló konvencióhoz igazodik: „pirosba öltözve, fekete pofával, szarvakkal, amelyek szintén pirosak”. Az ördögök élettere a lenti, földalatti világ, nem meglepő, hogy az első felvonásban az ördögkapitány különféle rejtett helyszínekről hívja elő ördögpajtásait: „Földfenékről, mély mocsárból, / Barlangokból, szakadásból, / Lidérces tó-ingoványból / Ide rögtön, cimborák!” A különböző ördögpraktikák (ráolvasás, bájolás, átváltozás) a népi hiedelemvilágból származnak. Az első felvonás negyedik jelenetében az ördögök megidézik Jancsi számára Gyöngyvirág alakját, a káprázatot, a királylány csalóka képét varázsigékkel hívják elő: „Zumm, zumm, zumm! / Káprázzék el a szemed, / Lássa messzi kedvesed, / Jöjj utána, fuss utána, / Csalfa fényben vak hinárba… / Zumm, zumm, zumm!” A mesejáték ördögei közösségbe szerveződnek, és ennek az ördögtársadalomnak megvan a saját belső hierarchiája is: ördögök, ördögkapitány és ördögkirály. Közülük mindegyiknek megvan a maga feladata és mozgásköre. ám egyedül Brumbrum, az ördögkapitány képes alakváltoztatásra, és titokzatos alvilági erők és hatalmak engedelmeskednek neki. Az első felvonás hatodik jelenetében álruhában, vándorénekesnek öltözve jelenik meg a király előtt, középkori garabonciásra emlékeztetve bennünket: „hosszú fekete köpenyben tollas kalappal, gitárral”. Megjelenéséhez méltó énekkel kápráztatja el a hallgatóságot, dalba kódolva csalafinta szándékát: bűbájos énekével megnyerni a király jóindulatát, elaltatni gyanakvását, elismertetni vele egykori ígéretét és elnyerni az ördögkirály számára Gyöngyvirág kezét. Gonosz és ártó szándékának álcázására az énekköltészet udvari kultuszát választja, és a szecesszió stílusában megkomponált, metaforikus nyelven szárnyaló dalt ad elő: „Nagy híred messze szép hazámba / Zengő szárnyon eljött, király, / S hol sárguló narancs nevetgél / S kék tenger gyógyulást kínál, / Tovább nem ülhettem nyugodtan, / Hajszolt a lélek, kergetett, / Hogy udvarodba, zengeni híred, / Siessek én, siettetett.” A dalszöveg hatáskeltő elemeinek kettős funkciója is van: figyelemelterelés és hatásfokozás. Ilyen szövegszegmentum a mediterrán tájra való utalás, az események szándékos térbeli áthelyezése („S hol sárguló narancs nevetgél / S kék tenger gyógyulást kínál”), valamint az álcázott érzések, indulatok bombasztikus megfogalmazása rafinált poétikai-retorikai eszközökkel („Hajszolt a lélek, kergetett, / Hogy udvarodba, zengeni híred, / Siessek én, siettetett.”). Ez a hatásesztétikailag releváns előadásmód elkápráztatja a királyt és környezetét, recepciójukból hiányzik a minimális kritikai hozzáállás, a legegyszerűbb tartalmi vizsgálat, vagy legalább a gyanakvás. Ehelyett a király lelkesen buzdítja éneke folytatására a hamis dalnokot, mitsem sejtve a következményekről: „No ezt meghallgatjuk, vitézek, / Derék dolog a szép dicsének. / Hát énekelj, nemes dalos, / Szívesen hallgatjuk dalod!” Csak egyetlen személynek van eltérő értelmezése, fenntartása az elhangzott dallal és az énekes személyével kapcsolatban, a szegény asszonynak, Jancsi anyjának: „Kutya tolvaj ördöge! Nem hiába féltem én ma! Láttalak tegnap éjjel a cimboráiddal a kert alatt! Hóhér kezére juss, kutya!” Ő már korábban, az ötödik jelenetben is figyelmeztetni akarja a királyt a várható ördögveszélyre. üzenete azonban nem juthat el a címzetthez, és a mesejáték logikája szerint ennek egyaránt van objektív és szubjektív akadálya. Első és talán legfontosabb az, hogy tekintélye miatt az udvar a király értelmezésével azonosul, ezt tartja kánonértékűnek. így a status quo presztízsértéke érvényesül a szegény asszony értelmezésének igazságértékével szemben. A másik akadály az, hogy az ördögkapitány egyszerű varázslással állítja meg a szegény asszony felismerésének közzétételében: „Némuljon meg a nyelved, vén boszorkány!” Legvégül az alabárdos kergeti el a király közeléből: „Mondtam már, tágulj!” így ütközik több akadályba is ez az események szempontjából fontos hírértékű információ. Ennek kettős funkciót is tulajdoníthatunk a cselekménybonyolításban: az igazság kiderítésének késeltetése feszültségfokozó és fenntartó eszközként értelmezhető, másrészt elfogadhatjuk a szerzőnek azt az elképzelését, hogy az igazságnak nem feltétlenül a társadalmi státussal és ranggal rendelkező személyek a letéteményesei. Miután az ördög-énekes hatalmába keríti a királyt, régi regét ad elő ifjúkori botlásáról és az ördögkirálynak tett ígéretéről. Vadászat közben eltévedt az erdőben, és az ördögök királya menti meg. Egyezséget kötnek: a király oda fogja adni neki egyetlen leányát, mihelyt az betölti huszadik életévét. Makkai ennél a jelenetnél ismét megerősíti mesejátékának didakticizmusát, visszatér az egyházi tanításhoz, és parabolaként tálalja a király esetét. A tanulságot az ő bűnbánó szavaiba rejti: „ó én boldogtalan, hogy a ördög segítségét fogadtam el, ahelyett, hogy Istent hívtam volna! Jaj nekem, hogy Isten nem jutott eszembe a bajban!” Ebben a jelenetben újra megjelenik a bibliai párhuzam: az ördög a megtagadott, illetve az elfelejtett Isten helyébe lép. Egyfajta analógiája ez ádám bűnbeesésének és szerződéskötésének Luciferrel. A meggyőződéses keresztyén és pedagógus Makkai nem mulasztja el megemlíteni, hogy Isten ingyen kegyelme mindenki számára biztosított, míg az ördög segítségének ára van. Az ördögkirály így fogalmazza ezt meg az első felvonásban: „Várnom kellett, amíg letellett az égiek ideje. Nem hívtad Azt, aki Atyátok nektek, földi férgeknek, hát jöhettem és jöttem is én. és megmentettelek. Ide az árát!” Makkai továbbra is a mesejáték kétpólusú értékfelfogását érvényesíti: a jó és a rossz hatásos szembe állítását. Ez a kettős értékparadigma a mesejáték belső logikáját követve szimbolikus és fiktív alakok köré szerveződik. Isten azoknak az egyetemes értékeknek a hordozója, melyek a jó és kívánatos jelenségek értékskáláját gazdagítják (igazság, becsület, szerelem, jóság, szülőföldszeretet stb.). Az ördög a rossz és kerülendő minőségek szimbóluma, a negatív értékpólus domináns figurája. Az isteni értékrend mellett felsorakoztatott érveléssorozatban Makkai keresztyén pedagógiájának egyik központi gondolatára ismerhetünk rá: az ember legfőbb küldetése ezen a földön a jóra, az igazságra, az isteni értékrendre való igyekezet. A szegény asszony, Jancsi, a mezei munkások és a pásztorok ilyen értékrend szerint élnek, ebben a mesejátékban ők a Makkai-féle személyiségpedagógia, a keresztyéni messianizmus neves és névtelen alakjai. A királykisasszony kiszabadítására igyekvő Jancsi Isten nevével nyugtatgatja aggódó édesanyját: „Ne féljen kegyelmed, él az Isten!” Majd így búcsúzik: „Imádkozzék értem, oszt bízzék az Istenben, ki el nem hagyja a fiúért imádkozó anyát.” Ebben a rövid szövegrészletben kettős utalást is találunk a keresztyén kultúrkörre, egyrészt a szegények, az özvegyek és az árvák bibliai Istenére, másrészt a fiáért aggódó Máriára és a kultuszához kapcsolódó bibliai toposzra. Az így körvonalazódó keresztyéni motívumkör tovább bővül és erősödik a mezei munkások paraliturgikus elemekből építkező esti imájával. A legidősebb munkás rövid fohászban ad hálát az eredményes napért, és könyörög nyugodalmas pihenésért: „Legyen hála a fenséges Istennek, hogy ez mai napot is békességes munkában elvégezhettük.” A munkásnép rákövetkező közös énekes imája még ennél is nagyobb áhítattal, a zsoltárok (a hozsánna énekek) hangján szólal meg: „Uram, maradj velem / Reám borul az este csöndesen. / Feledve bút-bajt, súlyos terhemet, / ó, hadd hajtom le fáradt fejemet / öledbe, Istenem. // Hová rejtőzzem én, / Ha ősi ellenségem tör felém? / Keresztedről, megváltó Jézusom, / Hajolj reám, bizton megnyughatom. / Sebed szent rejtekén. // Dicső angyalsereg / ó, zengd tovább e gyarló éneket. / Vissza szívembe zengjen boldogan, / üdvöm a mennyben már felírva van. / A bűn legyőzetett.” Ebben az apokrif imában egyszerre van jelen a népi vallásosság, és a keresztyén ember istenhitének minden fontosabb komponense: az Isten színe előtt megalázkodó és reménykedő, a bűnből felemelkedő keresztyén lélek, aki egyformán bízik megváltójában és van tudatában az isteni kegyelemnek, tudva azt, hogy a bűnbánatnak megbocsátás a jutalma. Az öntudatos hívő ember ismeri a bűnös megigazulására vonatkozó isteni ígéretet, s erre a bizonyosságra alapozza létét. Az isteni gondviselésbe vetett hit felvillantja a hívő ember számára a keresztyéni eszkatológiából táplálkozó legfőbb reményt: a túlvilági üdvösséget. Makkai Sándor vallásfilozófiájában kiegészíti egymást a kanti eredetű transzcendentálfilozófiai istentan és a remény filozófiája. A vallásos ember az őt körülvevő dolgokat az isteni eredetű, szent világegyetem részeként fogja fel, ezért tulajdonít mindennek vallásos jelentést, és a mindennapi élet látszólag nem vallásos jelenségeiben is megtalálja a szakralitást: az étkezést, az alvást, a munkát imával kezdi. A hagyományos kultúrákban csak a vallásos életet tartották értelmesnek és emberinek, emberként élni mindenek előtt vallásos cselekedet volt. Ezt a hagyományos „életfilozófiát” egészíti ki Makkai Kantnak a bűnről és annak korrekciójáról szóló nézeteivel, erről ilyen passzusokat találunk A gyakorlati ész kritikájában: az ember „a Rossznál kezdte”, és még ha végtelen hosszú élet állna is a rendelkezésére, hogy bejárhassa a javulás végtelen hosszú útját, ez az erkölcsi „progresszus” – éppen azért, mert szükség van rá – mindig is a legvilágosabb jele lenne annak, hogy az emberi karakter egészében véve bűnnel terhes. Az ember esetében a jóság sohasem valóság, hanem a legjobb esetben is „mindig csak megvalósulóban van.” A jellemfejlődés helyes iránya tehát az isteni ideálra való törekvés, és csakis a valláserkölcsben teljesedhet ki a keresztyén jellem. Ennek az erkölcsideálnak egyik járulékos világi komponense a szülőföldszeretet. Makkai felfogása szerint a keresztyén ember nem élhet teljes életet szülőföldjén kívül, ezért kapcsolja össze az istenfélő hitet az anya és a szülőföld iránti szeretettel, az aggódó édesanya kérdéseibe rejtve gondolatait: „Elhagynád a mezőt? A sok tarka bárányt? Kedves jószágaidat? A falut? Szülőföldet? Szegény öreg anyádat? Megver az Isten!” A klasszikus retorikában jártas szerző a felsorolás mellett a fokozást is felhasználja a hatáskeltésben, és egyfajta szubjektív értékrendet állít fel a szülőföldélmény felidézésére és ébrentartására. A következő (tizedik) jelenetben tovább viszi, ú