Tavaszy Sándor: „Nem békességet..” – Kálvinista Világ, 1932. május 1-15., 38-39. p.

Ezalatt a cím alatt jelent meg Makkai Sándor püspökünk legújabb könyve. Ha kiegészítjük a címet az evangéliumból, úgy az a következőképpen hangzik: „nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert (M. 10:34).” és ez a kiegészített cím már előre jelzi, hogy itt a keresztyénségnek ama töretlen alakjáról van szó, amelyet az apró kis emberi megalkuvások még nem rontottak meg. Három valóságos tanulmány foglaltatik e könyvben, u. m. „Evangélium és humánum”, „Az evangélium szociális üzenete” és „Evangélium és egyház.” A három közül kétségtelenül a legelső a legsúlyosabb és legdöntőbb erejű, miután a másik kettő már az első által vetett alapokon nyugszik. „Az evangélium és humánum” határozottan és világosan ragadja meg ennek a két valóságnak a gyökér-jelentését, valamint azt a szellemtörténeti tényt, hogy bizonyos történeti viszonyok következtében hogyan azonosították az evangéliumot a humánummal és hogyan jött létre ennek következtében bizonyos „kultúrkeresztyénség”, amely magával hozta a megalkuvás szellemét. Makkai szerint ezt a megalkuvást az evangélium szeretete motiválta, miután a modern protestantizmus inkább kész volt engedni az evangéliumból, csakhogy az evangéliumtól távol eső humanisztikus szellemiek számára az evangéliumot hozzáférhetővé tegye. Ennek a megalkuvásnak azonban nem volt meg a kívánt eredménye, mert a humanisztikus kultúrát lényegében meg nem változtathatta, „s míg egyfelől ez a kultúra az evangéliumi keresztyénségnek hitelét csak lejárathatta, másfelől maga is, attól érintetlenül haladt tovább a maga végzetes útján. (13).” Végül is így oldja meg a kérdést: „Az Isten üzenete ítélet a humánum fölött is, de a humánummal megalkuvó kultúrkeresztyénség Telelt is. Az evangélium az emberhez szól, de az emberfelettinek szózatával. A világban akar élni, de nem a világból; a világnak, de nem a világ szerint. A keresztyénségnek, mely az evangéliumért van, sem elzárkóznia, sem megalkudnia nem lehet (16)”. „Néni lehet az a célja az emberi észnek, – mondja tovább – hogy a világot változtassa meg a maga megváltoztatása nélkül, a maga önző szolgálatára.” De viszont hisz abban, hogy „A kultúrát evangéliumivá lehet, és kell tenni. De csak egy módon: ha a lelke lesz evangéliumi azoknak, akik a tudománnyal, a művészettel, a jellemmel sáfárkodnak az Isten kertjében.” A keresztyénségnek élni kell a kultúrával, mert, amikor Isten azt mondta az első emberpárnak, hogy a kert minden fájáról bátran egyél (1. Mózes 2:16), ezzel nemcsak engedményt tett, hanem parancsot adott az igazi kultúra szolgálatára. „Az evangélium szociális üzenete” című második értekezés ott folytatja, ahol az első elhagyta, amikor megállapítja, hogy a jelenkori szociális programok valamennyie azért hibás, mert az azt alkotó humánum maga megromlott, vagy legalább is súlyosan fertőzött. Ennek a súlyos fertőzésnek a következménye, hogy ma az ember jutott válságba. Ezt a páratlan emberválságot pedig a polgári társadalom etikai bomlása idézte elő. Már most a veszedelmet az teszi rendkívül komollyá, hogy a keresztyénség elválaszthatatlannak látszó módon összeszövődött és azonosult a polgári világrenddel. A kibontakozásnak egyetlenegy útja van, megtalálni azt az új keresztyénséget, amely minden ravaszsággal és hamisítással radikálisan szakítva,, az Igét minden ember lelkiismerete elé állítsa és nyilvánvalóvá tegye az evangélium igazságát, melyet szégyenének takargatásával maga tett leplezetté és bizonytalanná (31)”. A keresztyénség előtt az a feladat áll, hogy az evangélium által a Szeretet Impériumának a megvalósítójává legyen. Ez az Impérium nem intézményes, hanem egyéni, bár az egyház által kell meg valósulnia. épen ezért ebből az következik, hogy az egyházi közösség „nem szociális rend és kategória, hanem szeretetközösség, melyben a tagokra, mint egyénekre koncentrálódik minden tevékenység, hogy mint a szeretet erőközpontjából, az egyházból tagjain át kisugározhassák Krisztus életi1 mindenüvé, ahol a tagok mint az állami és polgári életrend legkülönbözőbb tevékenységű részesei élnek és munkálkodnak (35).” Az evangélium az emberre nézve közönyösnek tartja, hogy milyen állami, társadalmi rendben és milyen gazdasági helyzetben él. Az evangélium mértéke alatt az a jó szociális rend, amely a szeretet lelkét szabadon engedi kiáradni. A harmadik értekezés címe: „Evangélium és egyház.” Erőteljesen mutatja fel, hogy az egyházból ma nem sugárzik ki hódító erővel az Akarat, Isten akarata Krisztusban: az élő evangélium. Ezért hiányzik a világból is, mert Krisztus ott van, ahol az egyház van és egyház nélkül keresztyénnek lenni éppen úgy nem lehet, mint tőkéről lemetszett vesszőnek gyümölcsöt teremni. Az egyház csak akkor tér vissza önmagához, ha felbontja ezzel a világgal kötött hamis békességet és harcolni tud ismét az evangéliumért. Harcolni pedig csak hadsereg tud. Ma az egyházban sok minden megvan, de hiányzik az, ami a kor döntő tényezőjévé tehetné: á lelki, evangéliumi értelemben vett katonai szellem (61).” „Az Ecclesia Militans a mai idők követelménye és ez az egyházi élet teljes mozgósítását parancsolja.” Ezzel a követelménnyel végződik ez a manifesztáció szerű irat. Igyekeztünk részletesen ismertetni Makkai püspök kis könyvét, hogy mindenki lássa annak gazdag és egyenesen a mai embernek szóló pompás és erőteljes tanításait. Csak annyit kívánunk megállapítani, hogy ha a mi gyakorlati s egyházi munkáinknak meg lenne a kívánt ökonómiája, akkor nemcsak elolvasnék ezt a könyvecskét, hanem világos és tiszta, határozott és mélyen evangéliumi mondanivalóit a mindennapi tápláltatás falatkenyerévé tennők. értem ezalatt azt, hogy alkalmat vennénk arra, hogy híveink értelmesebb részével végigolvasnék, értelmeznők és gyümölcsöztetnők.