Táltoskirály – Képes krónika, 1934. április 8.

Az erdélyi irodalomnak új, nagy eseménye Makkai Sándor regényé, a Táltoskirály. Az ördögszekér nagysikerű szerzőjét ebben a művében még hatalmasabb, monumentálisabb elgondolás fűtötte, mini előző regényében. A XIII. század első felének robusztus, sokszor komor világába visz. A regény színtere Magyarország, de a háttérben ott lobog az akkor ismert egész világ robogó végzete. óceántól óceánig, a sárga tengerek lomha vizeitől a nyugati tengerek rejtelmes végtelenségéig egy vérmámoros, rejtelmes ázsiai zsarnokság szilaj forgószele tomból. Dzsingisz kán, a Világ Ura, mint feltartóztathatatlan elemi erő zúdul elő a mérhetetlen puszták mélyéről és mini pestises pusztulás hömpölyög nyugat felé. és a magyarok szomorú, kitagadott _ ifjú királya, Béla akinek lelkét csodálatos érzékenységűre marjította, szívéi ismeretlen, döbbentő kórsággal mételyezte a gyermekkorában rászakadt rémség, anyjának, a büszke Gertrudisz királyasszonynak és egész meráni rokonságának véres kiirtása, mint az idők változására fájó csont, megsejdíti évek és ezer mér földek távolán át ezt a borzalmas zivatart. Ifjú emlékein, családi torzsalkodásain kívül ez a névtelen, alaktalan veszedelemtől való borzongás von állandóan sötét felhői az éleiére. Ezekért a furcsa megérzésekért, titokzatos bajáért szinte babonás hit veszi körűi. Táltoskirálynak nevezik, akit a természet is megjegyzett: balkezén, ami az árpádfiaknál nem egyszer visszatérő családi örökség, öl ujj helyett hat szorong, ami talán furcsa elhivatottság különös sorsjele is. Baljós megérzései is vannak Táltoskirálynak. Mikor Erdélybe megy, hogy mini ifjú király itt országoljon, itt az a monda járja, hogy István király titokban Gyulafehérvárra vitellé édesanyjának, Sarolta fejedelemasszonynak holttestét, de Sarolta asszony kiszállt a fehérvári egyház kriptájában levő sírjából és a Hargita havas bércei közt él mint fehér királynő, hogy kedves székely népéi oltalmazza. Béla király egy erdei tévelygése alkalmával találkozik ezzel a titokzatos asszonnyal és ettől a perctől kínzó nyugtalanság gyötri. Ez a látomás is megerősíti ismeretlen veszedelemtől való rettegésében. Erős itt a hit, világjáró vándorok is hozzák a híréi, hogy távol keleten ősi harci töretlenségében, hadi erényeinek virágjában maradt nagy magyarság él. Béla szívében megfészkel a meggyőződés, hogy ezzel a magyarsággal kell egyesülni a sárga sátánnak és pokoli hordáinak feltartóztatására. Tápot ad ennek a meggyőződésének egy rajongó fiatal barátnak, Juliánnak víziós vágyakozása ez után a keleti Magyarország alán. A király álnak is indítja őt a testvérek felkeresésére. De mire a fiatal szerzetes sok rettentő vergődés után céljához érne, akkorra már a szörnyű keleti vész elsöpörte ezt a magyarságot a föld színéről. Talán ez a sors vár Nagy magyar országra is. András király gyönge kormányzata alatt megnő a feje a pártos szellemű, kapzsi udvari méltóságoknak. Az ország pusztul. Lelketlen szerecsenek, kapzsi zsidó vámszedők markában vergődik. Apodji nádor a császár kezére akarja játszani az országot, amelynek akkor már minden ösvényét, minden fűszálát ismerik Dzsingisz kán titkos kémpostái. Makkai regényében megrázó erővel, a vér és láng fekete magva bíborának mély lángolásával festi ezt a tragikus vergődés!, az egész ország agóniáját a haldokló király ágya körül. Tetőpontját éri ez a tragikus erő abban a jelenetben, amikor Róbert érsek kihirdeti az interdiktumot. Ezután drámai gyorsasággal követik egymást az események, amelyeknek vad belső tusájának tragikus végzetességgel érik meg az ország kegyetlen sorsa.