Szelényi Ödön: Makkai Sándor: Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. – Protestáns Tanügyi Szemle, 1930/november

Egyenesen bámulatraméltó Makkai püspök sokoldalúsága. Akár tankönyveit nézem (A biblia; A lélek élete és javai stb.), akár komoly tudományos munkáit (A hit problémája; A vallás az emberiség életében stb.), mindben annyi a mélyreható tudás, az új szempont; máskor egyenesen meglepő, a legsúlyosabb kérdések újszerű megvilágítása, úgyhogy az olvasó bámulattal szemléli a képességek ekkora kumulálását. De három művét egyenesen korszaknyitónak kell tekintenem. Az egyik Az erdélyi ref. egyházi irodalom 1850-től napjainkig (1905), mely példát ad az egyházi irodalom magyar szempontok szerint való tárgyalására, a másik a Magyar fa sorsa (1927), mely bátor, bár egyes nuanceaiban túlzó könyvével utat nyitott Ady helyes értékelésére; végül a harmadik éppen legjobbkor megjelent Bethlen könyve, mely a helytelen vágányra került Bethlen-kutatást segít majd ismét tudományos tárgyilagosság útjára terelni. Nagyszerű könyve előszavából megtudjuk, hogy nem az ő ritka írói tehetségéről tanúskodó „ördögszekér” c. regényében lépett először elébe Bethlen Gábor alakja, hanem már kisgyermek korában Barabás portréja oly meggyőződést gyökereztetett meg benne a nagy fejedelemről, mely máig sem változott. Ismeri az egész nagy Bethlen irodalmat és mert lelki szükségérzet késztette arra, hogy hozzászóljon a kérdéshez, „mert a fejedelem alakja nem közelíthető meg teljesen az adatok holt betűin át.” és aztán megrajzolja Bethlen lelki arcát. A 13 éves korában magára maradt fiúnak három kísérője van: az árvaság, tudatlanság és jelentéktelenség. Ez a három formálja férfiúi és fejedelmi életét. Az egyedüliség, társtalanság számára az önállóság forrása lett; szegénysége hajtóerővé lett a lelkében, tudatlansága pedig azt a sóvárgást élesztette benne, hogy szellemi fölénybe jusson ellenségei fölött. A szolgálat útján tör előre. Négy fejedelmet szolgált, míg végre elérkezettnek látta a maga idejét. Ha idáig Makkai S. talán túlsókat bíz képzeletére és olykor konstruál is, Bethlen fejedelemségének egyes ténykedéseit csodálatos intuícióval tudja megmagyarázni. Megállapít három fontos tárgyat: Bethlen szuverén öntudata mindig mérsékelt formákban nyilvánult; szuverenitásának kiterjesztésében mindig megalkudott a körülményekkel személyes nagyratörése rovására, a magyar nemzet élet érdeke javára; vallásos öntudatában gyökerező hivatásérzete alapján az egész magyar nemzet vezérének érezte magát. Ez a három tárgy megmagyarázza Bethlennek sok látszólagos ingadozását és alkudozását. Tragikuma az volt, hogy épp a magyar nemzet megtartására alkotott terveit nem értette meg senki. Ennek lelki oka pedig az volt, hogy Bethlen egyéniségéből hiányzott a gyújtó erő, a láng, a lelkeket hatalmas szuggeszcióval magával ragadó képesség. Pedig az, hogy a reá bízott területből ki tudta formálni az életképes nemzeti államot, azt bizonyítja, hogyha az egész magyar nemzet sorsa az ő kezébe került volna, az egész magyarságra nézve is meg tudta volna teremteni ugyanazt. A bethleni politika igazi jellemzője: a legmagasabb célt tűzni ki és a legteljesebb erőfeszítést tenni meg, hogy a kisebb, de minden esetben valóságos eredményt el lehessen érni. Makkai természetszerűen sokat foglalkozik Szekfű híres könyvével is. Végeredményében tulajdonképpen nem fogadja el Szekfűnek némileg egyoldalú nézőpontból fakadó megállapításait és inkább R. Kiss István álláspontjához közeledik.