Szabó Dezső: Egyedül – Makkai Sándor könyve – Mai Nap, 1931/április 26.

Ez a címe a könyvnek, melyben az erdélyi reformátusok püspöke megrajzolta Bethlen Gábor arcát. és ez a cím most valahogy kezembe parancsolta ezt a könyvet. A modern drámákban igen gyakran felhasznállak azt a jelenetet, hogy a hirtelen tragédiába zuhant embert halálos kényszer üzi a tükör elé, hogy lássa ezt az új, a szenvedésektől idegenné gyötrött arcát. Oda kellett tartanom arcomat a Bethlen Gábor egyedülvalósága elé. A pszichológus és az ösztönös megérző teljes látásával épiti elénk a szerző e roppant életerő tragikus arcát. Ez az arc nem csak az övé. A magyar temetők rögei nem egy ilyen arcon fedték el a végső elszámolás kétségbeesett szomorúságát. és ez az arc az, én egész életemnek életemen túlrontó megkiálthatatlan sajgása. Ez az arc a kiötlő magyar erő arca, akit az ellküldö csókban örökölt végzetes szeretet, minden képessége és minden akarata a rögzött gondolat természeti erejével űz arra, hogy életbe kibomló énje roppant arányaiban a védelem és fejlődés nagy egységét építse meg egész faja számára. Ez a tavaszi föld önzése, mely kenyér és bor minden élet számára, az az organikus imperializmus, mely szervezett védelmet, kiépített jövőt jelent az egész közösség számára. Megteremteni egy új erős Erdélyt s ennek erejével egy új hatalmas magyar egységet, mely gazdag fizikai és szellemi felszereltségében képes lesz megélni a maga oncélú életét a német és török ellentétes végzete között. Ez volt e hatalmas erő gigantikus individualizmusa, kibomló életerőinek szükségszerű, végzetes ölelése. és aztán? óh minek kell újból és újból előismételni a magyar tragédia örök nótáját? A hős egyedül marad minden látásában, minden álmában, minden akaratában. A magyar hős számára nincs szolidaritás, ha eposzt akar s az örök dolgok megépítését. A magyar Michelangelo kezei, ha meg akarja építeni élete nagy katedrálisát, csak széthulló homokot találnak. Kicsinyes vádak, piszkos gyanúsítások, sunyi elgáncsolások kísérik a roppant építő minden lépését. és ő, aki egy meghasonlott faj új egységének született, mindinkább egyedül van. Egyedül az ellenséggel, egyedül a saját táborával, saját népével szemben. Egyedül a nővel szemben, aki nem tud társává nőni. és ami a legirtózatosabb: az utolsó évek didergésében egyedül saját elhívatott énjével nagy történelmi álmával szemben. úgy jött belém Makkai Sándor szép könyve, mint egy visszatért sírás, melynek fájdalmát már sokszor megélte az ember. De mindig friss seb, új mai fájdalom és holnapi szenvedések sejtelme. A szerző oly szerencsés látással találta meg a gyökérgondolatot, hogy teljes emberi és történelmi jelentőségében építhette elénk ezt a tragikus szépségű életet. Nagy érdeme a szerzőnek, hogy nem rendez stílusfürdőt, nem ad metafóra-dalauzit, sem hasonlat-kuglereket. Egyszerűen, tömören mindig a lényegre mutat. Ilyen tanulmányokra a magyar szellemi életnek minden egyébnél nagyobb szüksége van. A szerző most második könyvével mutatja meg, hogy ezen a téren ma ő a legerősebb tehetség s a leggazdagabb ígéret. és mert a halhatatlan tragédiák meghűsítik a mai szenvedések égését: úgy köszönöm meg ezt a könyvet a szerzőnek, mint egy nekem küldött mély vigasztalást.