Schöpflin Aladár: Táltoskirály – Nyugat, 1934, 8. szám

Tomaj Dénes, Makkai Sándor történeti regényének raisonneurje, akit bízvást tekinthetünk az író nézeteinek tolmácsául, a regény eleje táján ezt magyarázza az akkor még kisebbik király Bélának, aki egyelőre még csak Erdélyben uralkodik, hogy majd IV. Béla magyar király legyen belőle. „Jártomban-keltemben mindenütt láttam, hogy odakünn a királyok trónjához milyen sok lépcső vezet, de minden fokán csak egy valaki állhat, s aki eggyel feljebb áll, az sohase állhat lejebb. úgy van ez felépítve, mint egy vékonyodó magas torony, melynek egyetlen pillérét sem mozdíthatod ki anélkül, hogy az egész össze ne omoljon. Hivatalok, címek, méltóságok kötik össze és emelik egymás fölé őket; mindennek szigorú rendje van, melyben az ő vágyaik és büszkeségük foglaltatik. Nálunk csak a király hatalma maradandó s az ő homlokáról esik fény, akire esik. Néha rávetődik valakire, aztán elfordul, hogy másra essék. Vissza is fordulhat, vagy örökre eltávozhatik. Ősi keleti dolog ez: ahol csak egy akarat van, ott nincs különbség a szolgálatban… A magyarok története mindig a király története volt.” Bizonyára meglepően modern elgondolás ez egy XIII. század elei magyar főúrtól, akit az egész regény folyamán úgy kell néznünk, mint a történő események kritikai kíséretét. Az elgondolás annyit jelent, hogy az árpádkori magyar társadalom nem volt megszervezve, csak a királyi hatalom jelentett folytonosságot. A király személyében történt változás nemcsak a hatalmat végrehajtó személyekben jelentett változást, hanem az ország egész atmoszférájában s az egyes emberek, embercsoportok, rétegek sorsában is. Nyilvánvaló, hogy Makkai szerint ez a szervezetlenség volt az egyik főoka, hogy az ország nem tudott megállni a tatárok betörésével szemben. A másik főok ugyancsak Tomaj Dénes magyarázó szavai szerint az volt, hogy a királyok akarata szerint a magyarok szakítottak a Keletről hozott ősi hadviselésmóddal, nehéz páncélba öltözött, esetlenül mozgó seregek harcoltak a régi mozgékony, villámgyors, könnyű lovassereg helyett, melynek taktikája már csak a székely hegyek között maradt meg ősi hagyományul. A tatároknál azonban még nem tartunk. Egyelőre még csak az árnyékuk borul az országra, mint sötét fenyegetés. A regény végén még csak Julián barát hozza a hírt, hogy a határ közelében állnak. Az író előbb meg akarja világítani a nagy veszedelem előzményét: II. Endre király és fia, Béla konfliktusát s az ebből folyó bonyodalmakat. Apa és fiú két ellentétes jellem. Nincsenek érintkezési pontjaik, csak hidegséggel, ellenséges indulattal tudnak egymással szembenállani. Endre, a hedonisztikus ember, tehetségre, lovagi vitézségre kiváló, de az örömök embere, pompázó és kényelemszerető, nem bír kellemetlen dolgokat hallani sem, öreg korára is asszonykedvelő, még fia ifjú feleségére is ráemeli szemét. Prédája az intrikának, amely már a saját torkáig ér. Jellemének egyes vonásai a renaissance-embertipust asszociálják, mások atavisztikus keleti örökségre mutatnak vissza. Béla egyenes lélek, mint a fa, de merev is, mint a fa. Mai szóval mondva: dogmatikus. Az élet örömei iránt semmi érzéke, a királyi hivatást komor ridegséggel fogja fel, nincs benne semmi, ami népszerűségre volna alkalmas, de magas ideállal él, el van szánva az apja alatt zavarokba jutott ország rendbehozására. Alakján misztikus árnyék borong: ő a táltoskirály, akinek egyik kezén hat ujj van, egy közeledő nagy veszedelem árnyéka sötétlik lelke felett s időnkint valami szívgörcs szokott rájönni, amelyet kis gyermekkorában kapott, azon az éjszakán, mikor anyját, ama Gertrudiszt a pártosok megölték. Egy asszony embere, a feleségeé és ez az asszony uralomravágyó, gőgös és bosszúálló. Erdélyben rendet csinál s megnyeri a székelyek ragaszkodó szeretetét, de szüntelenül Esztergom felé van fordulva a szeme, az apjára és az apja környezetére, melyet zord gyűlölettel gyűlöl. Türelmetlenül várja, hogy elfoglalhassa apja helyét. Az író, aki történetét elbeszéli, az ő pártján van, de nem melegszik fel érte, tárgyilagosan nézi, nem igyekszik iránta az olvasójában melegséget gyújtani. Ennek a történeti regénynek az előterében csak egy alak rokonszenves: Tomaj Dénes, Béla hű barátja és tanácsadója s ő áll ki legjobban a történeti keretből. Besenyő-ivadék és csaknem modern européer. Azzal a tárgyilagos látással áll szemben a történelmi eseményekkel, amely az író attitudeje is. Makkai Sándor nem igyekszik a maga írói hangulatát hozzáhangolni sem felfogásában, sem stilusban a történelmi levegőhöz. A történetíró magatartásában áll alakjaival és sorsukkal szemben, tárgyilagos a hűvösségig, egészen modern nyelven beszél, minden archaizálás nélkül, párbeszédeinek hangja is modern beszédhang. A történelmi romantika bizonyos motívumait felhasználja, amilyen a király találkozása a székely néphit Fehér Királynéjával s általában a király feje körül lebegő misztikum, de ezek nem szervi vagy szerkezeti jelentőségű alkatelemek, inkább csak rekvizitumokul hatnak. Regénye egészen messze esik a Jókai-regény tipusától s a Keményéhez közeledik, annak kérlelhetetlen logikai következetessége nélkül. Valamit, ami a humorhoz hasonlít, csak akkor érez és éreztet, mikor a székelyekről van szó. Ez csak futó mosoly, de szeretetből származik. Egyedül a székelyek kedvéért lép ki az író kissé az impassibilitásából. Béla az egész regény folyamán nem kerül szembe az apjával. Az egyik Gyulafehérváron, a másik Esztergomban. Jellemük ellentéte nem mutatkozik meg az összesúrlódásban s ami a regényben cselekvés, az nem az ő művük. Azért az író állandóan éreztetni tudja a lényük összeférhetetlenségéből származó konfliktust; mind a kettő lelkileg függ a másiktól, minden tényüket az a soha el nem alvó tudat formálja, hogy a másik megvan. Ez a néma, csak a gondolatokban befolyó harc ad bizonyos feszültséget a történéseknek, de az események fordulatai nem a két protaganista művei. A nagy fordulat, az Apoldfi nádor vezetése alatti udvari kamarilla megbuktatása, minden közreműködésük, sőt tudomásuk nélkül következik be; Róbert esztergomi érsek és Simon várispán csinálják. Az esemény már lefolyt, mire Béla Erdélyből veszedelemmel fenyegetett apja és királyi széke támogatására Esztergom alá ér. Apját már halva találja, már csak a szörnyű igazságtétel marad neki. A főalakok e mozdulatlansága a cselekvényben bizonyos mozdulatlanságot teremt: a dolgok csaknem sztatikus jelenetek sorában haladnak s e jelenetek nagy része is nem annyira történés, mint már lefolyt történések értékelése. Sokszor kapunk magyarázást megjelenítés helyett. A történelem nem olvadt egészen epikává s a háttér néha az előtérbe nyúlik. Az író epikai leleménye egyes ornamentális jelenetkékben, néhány mellékalak kevés vonalú, finom rajzában és néhány intarzia-szerűen beillesztett részletben mutatkozik meg legvonzóbban, amilyen a Tomaj Dénes házatája. Ezek enyhítik az egésznek kissé hűvös levegőjét. A regény néhány abbahagyott szála s utolsó fejezete arra vall, hogy A táltoskirály nincs egészen befejezve. Talán egy trilogia első része.