Reményik Sándor: Magunk revíziója – Pásztortűz, 1931., 17. évf. 5. sz., 100-102.

Egy festményt látok: parányi aquarellt. A művész csak úgy odalehelte, – de nagyon mélyről jött sóhajtás volt az. Téli erdőn tar tölgyfa, öreg tölgy, – kérge sötét, száraz, repedezett, talán korhadt is. Egyik oldalára rácsapódott és rátapadt a hó. Másik oldalán a művész keze megnyitotta a törzsét, felemelte a kérget, mint függönyt s látni engedi az élő fa titokzatos belsejét. Bent különös leplekbe burkolt alakok szunnyadnak, – vagy virrasztanak talán a halottnak látszó fa élő szellemei. Lelkek a fában. Ahányszor a mi erdélyi magyar életünkre, irodalmunkra gondolok, mindég látom azt a parányi katakombát a tölgyfa üregében, s annál tisztábban és erősebben látom, minél inkább élőmbe állítja, ezt a viziót egy-egy hatalmas belső életnyilvánításunk. A mi egész itteni életünknek és irodalmunknak voltaképpen nagy, állandó szellemidézésnek kellene lennie, – nagyrészben az is: a téli tölgyfa, az ősi fa lelkeinek költögetése. Szózat hozzájok: ne szunnyadjanak, hanem virrasszanak, ne pihenjenek, de csendben munkálkodjanak, formálják lassan, a mindég rendelkezésükre álló drága nedvekből és erőkből a majdani, nyári, üde, zöld lombkoronát. A tölgyfa kérgének ez a meglebbentése azonban utalás egyszersmind arra, hogy akármilyen gyönyörű a fényben és szélben hullámzó lombkorona, mégis csak külsőleg, – mégsem a lényeg. Nélküle is áll és él a fa, télen is, hóban is, – féligkorhadtan is. Csak a belső erők, a gyökerek szellemei nélkül nincs többet élet. Az elkopásnak ezerszer kitett, és mégis el nem koptatható, mert minden igazi egyéniségben új fénnyel kigyúló Igének számunkra különösen fordítva is igaza van: Mit árthat valakinek, ha az egész világát elvesztette is, de a lelke megmaradt?… Makkai Sándor egész eddigi életének és munkásságának bizonyságtétele szerint ilyen szellemidéző, lélek-költögető. Egyik súlyos bizonyságot a másik után szolgáltatta arra, hogy neki csakugyan nem a lombkorona élete fontosabb, hanem a gyökereké, lényegesebb mindég az, ami a tölgyfa törzsén belül, mint ami azon kívül történik! Ez az új bizonyságtétele: öt megrendítő előadásának könyvbefoglalása (Erdélyi Szépmívés Céh kiadása, 1931) szerintem azért nagy állomás az ő útján, mert gondolkozásának és szellemiségének régen leszűrt, kristályos eredményeit először alkalmazta most rendszeresen és összefüggően, programszerűen az erdélyi magyar nemzeti kisebbség sorsára. Ez nem írásmagyarázat, nem vallásfilozófia, nem történelmi tanulmány, nem szépirodalom, – ez politikai program egy kisebbségi nép számára. De olyan politikai program, amely a történelemből, a filozófiából s legmagasabb fokon az Evangéliumból ered. Egész célját illetőleg s minden vonatkozásában gyakorlati, de magas eredetének megfelelően isteni színezetét megtartja a gyakorlati elágazások s részletösvények végső pontjáig. él ez a „nemzetpolitikai” program a művészet eszközeivel is. Mint Makkai előadásainak általában: rendkívüli plasztikája van. Minden mondata kis dombormű, domborművek sorozatából tevődik össze minden előadás s végeredményben a kisebbségi nemzet-ideál nagy szoborműve. Kisebbségi nemzet-ideál… úgy érzem, Makkai könyvének megértése, megszeretése, követése azon döl el, hogy mennyire képes a fülünk ennek a szónak a csengését megszokni s hozzá alkalmazkodni. Lesznek bizonyára „csodavárók”, akiknek ez mindörökre idegen zene marad. Hát lehet ideálról beszélni kisebbségi sorsban? Lehet ebből a sorsból ideált faragni? Lehet – mondja Makkai Sándor, mert rendíthetetlen meggyőződése, gondolkozásának sziklafundamentuma az, hogy ami velünk történik, akár egyes emberrel, akár nemzettel, az mindég másodrendű ahhoz képest, amit mi magunk csinálunk. S ez nemcsak azt jelenti, hogy az erkölcsi öntudat épsége a fizikai pusztulásban is önmagáért való érték, hanem éppen azt is hirdeti, hogy nem pusztulhat el az a nemzet, amely lelkileg nemzet akar maradni. Ebből a lelkiségből előbb vagy utóbb kinő az anyagi erő is, feltarthatatlanul. Ha a tölgy belsejében ott munkálnak ez életerő tündérei, akkor csak idő kérdése a rügyfakadás künn, az ágak hegyén… A „revizió” divatos szó mostanában, éppen úgy, akár az ,,átértékelés”. Lesznek bizonyára, akiknek Makkai Sándor csalódást okoz azáltal, hogy szinte tüntetően szembefordul ezeknek a szavaknak divatos és megszokott értelmezéseivel. Nem a külső revíziók a fontosak, a nélkülözhetetlenek. Nem az egyén vagy nemzet külső sorsának megjavítása. Egy a szükséges dolog: „Magunk revíziója” minden vonalon. Minden egyes lélek ön-réviziója a lelkjismeret fényénél, s a nemzeti öntudat revizíója a történelem világosságában. Az előítéleteinket kell revízió alá vennünk, emberi és nemzeti előítéleteinket. Mi az előítélet lényege? Az, hogy az ember egyszer fogalmat alkot magának valamiről, azt lezárja, s nem számol többet azzal, hogy az élet folyton halad, hullámzik tovább, túlmegy az ő vakon őrzött képén, fogalmán. A tények mások, a tények pedig parancsolnak. A tényekhez alkalmazkodnunk kell, – nem gyáván, megalkuvón, és sohasem egyénileg – itt a nagy distinkció, nagy választóvíz! -hanem mindig józanul, öntudatosan s mindég a közösség, a nemzet érdekében. Makkai első előadása a revíziót parancsoló tények könyörtelen erejéről beszél, amelyek ellenére nekünk itt meg kell maradnunk, a „törvényes rend keretei között – örökre magyaroknak”. A második előadás, az egész könyv súlypontja erről az örök magyarságról beszél. Mi a magyarságunk lényege? Mik a magyar bűnök és magyar erények? Mit kell követnünk, mit kell kerülnünk, mi volt a múltban rossz, mi volt jó és nemes? Mit vihetünk át a magyar múltból mint abszolút értéket kisebbségi sorsunkba? A magyar Géniuszt, amely „kihámozva földrajzi, politikai, állami fogalmakból, megfosztva minden ilyen meghatározótól” a maga mezítelen szépségébén tündököl előttünk nagy magyar személyiségek és szellemek életében, mint lelki nemzet, mint el nem múló példa: „Impérium lélekben és igazságban.” A következő három előadás, illetve fejezet azt a problémát tárgyalja, mennyiben lehetséges a mi számunkra ma itt Erdélyben egy ilyen Impérium. De itt az író az ideák magasságából teljesen a gyakorlati élet mezejére lép. Keresi az erdélyi magyar „egység ércalapját”, mert az hiányzik, A szociális előítéletek miatt, melyek a közös nyomorúság ellenére sem engedik a társadalom különböző rétegeit egymás igazán emberi közelébe. Sok helyt maró és elevenbe metsző szatíra ez a kép. Nem gazdasági helyzetváltozásokra irányul ez a szociális reform-gondolat s nem kímél ítéletében egyetlen osztályt sem. Mindegyiknek a lelkére beszél, jogai és igényei mellett kötelességeire figyelmezteti. Továbbmenve, ez a gondolat a magyarság olyan megszervezésének módját kutaja, melyből önként következzék aztán minden egyes anyagi és szellemi boldogulása. Itt hangsúlyozza minden idők legnagyobb magyar elméinek szüntelen követelését: magunk erejéből. Meri állítani, hogy másfélmillió magyar olyan erőt jelent még mai kifosztottságában is, hogy ha komolyan összeállanak a „kötőanyagot megtalált homokszemek”: megmenthető minden értékünk. Nem igaz, hogy minden erőnket kimerítettük. Egyes rétegek voltak csupán aránytalanul megterhelve a nemzetfenntartás, közcélok szolgálatában, – éppen a szervezetlenség, fejetlenség miatt s igazi irányadó nemzeti fórum híján. élettékozló bűnös társadalmi szokásokra és oktalan, több bajt szerző mentőakciókra élesen hívja fel a figyelmet. De vannak még „források a kősziklában.” Végül megáll Makkai a „kérdező jövendő”, az ifjúság válsága és problémái előtt. A nevelő-nemzedéknek revízió alá kell vennie nevelő-gondolatait, mert az ifjúság gyökerében más. Régi eszményeit összetörte, hitelüket elrabolta a világháború. Meg kell az ifjúságnak mutatni szeretettel, hogy ezeknek az eszményeknek a lényege ma és mindég ugyanaz, csak visszaéltek velük, csak formájok volt hamis, csak gonosz és bűnös álarcot kényeszerítettek rájuk. A mi ifjúságunk és rajta keresztül nemzetünk jövője nemcsak azon fordul meg, hogy nemzeti nevelésünknek, iskoláink munkájának milyen szörnyű külső akadályai vannak, hanem azon is, hogy mi minden körülmények között milyen minőségű nevelést adunk gyermekeinknek. A végső gondolat tehát megint az, mely engem Makkai egész könyvében legjobban megragadott, annyira, hogy szabadulni sem bírok tőle: „ami velem történik, annak sohase keressem és sohase fogadjam el külső okát addig amíg csak egyetlen belső ok is van, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy az a valami megtörténjék” Aki ezt a dombormű-mondatot így leírta, a lelki élet nagy plasztikájából: az Evangéliumból kiolvasztotta és kivéste, aki a kisebbségi nemzet-ideál szobrának középpontjává tette, az valóban a legmagasabbrendű politikai művet alkotta meg, pártok és politikusok felett. Az méltón megfelelt a fantaszta csodaváróknak és a saját kezükkel sírt ásó desperádóknak. Az nekünk, kisebbségi magyaroknak, valóban méltó utunkat látó, célunkat kijelölő, igazságunkat kifejező vezérünk.