Reményik Sándor: Ágnes – Pásztortűz, 1929. 15. évf, 3. sz., 69. p.

Fantasztikus regény: mondja talán majd sok olvasó, – talán idegenkedve, talán borzadva, mindenesetre izgalmas olvasmány utáni hangulatban, de fejcsóválva, hogy mit is akart ezzel írója, csak csak játszani egy lehetetlen mese lehetetlen alakjaival a legérdekfeszítőbb detective-filmmel versenyző módon? A fantázia regénye, fogja mondani más: lélekteni kísérlet, tudományos tétel megvilágítása regényformában. Magam azt szeretném mondani, hogy egyik olvasónak sem lesz egészen igaza, de valahogy mind a kettőnek igaza lesz. Mert ennek a regénynek tárgya, témája, hőse, tragikus mozgatóereje csakugyan a fantázia. Alapköve az egésznek egy lélektani meggyőződés arról, hogy az emberi életben, annak kis és nagy eseményeiben egyaránt a fantázia játssza a legdöntőbb szerepet, ő az események elindítója, legelső mozgató rugója, s továbblendítője a tetőre, vagy tovább görgetője a mélybe. Ez a fantázia lehet jó vagy gonosz irányú, aszerint, hogy milyen erőkkel társul, milyen értelmi vágy erkölcsi nivójú álló embereket ragad meg, vagy, s ez a legfontosabb talán: az egyes emberben is mit ragad meg és sodor tovább. Mert a fantázia szörnyű nagy, de önmagában közönyös hatalom, idegen az erkölcstől és az értelemtől is, más jellege van, de viszont hatni akar és rabul ejteni az egész embert. úgy érzem, sőt Makkal Sándor pszichológiai tanulmányaiból tudni vélem, hogy regényének valóban ez lehetett a „tétele”. Ezt a tételt akarta illusztrálni. De nemcsak ezt akarta. Gazdag mondanivalója nemcsak tudományos elmélet alapján gyűlt és torlódott fel, hanem emberi életek megfigyelése, tapasztalat és élmény alapján, s ehhez járult saját művészi fantáziájának feszítő ereje. Fantasztikusan, a fantázia eszközeivel írta meg a fantázia regényét. De a fantasztikum alól félelmes és felemelő realitások villannak ki, mint színes virágszőnyeg alól meztelen sziklák, kemények és igazak, mint az írás betűi. Ezek az, alakok, akikkel regényében találkozunk, valóban képtelenek, ami velük történik, valóban képtelenség, de csak a külső mese szerint. ágnes egy baráti kör kedves középpontja, egyikőjük felesége. Ezt a boldog harmóniában és szeretetközösségben, tiszta nyugalomban, élő kis csoportot robbantja fel a fantázia hatalma. Kötelességeiknek, eszményeiknek és barátságuknak élnek csupán, míg egyszerre csak egészen meglepő dolgok kezdenek történni velük. Megzavarodik életük tiszta tava, hol egyik, hol másik észlel önmagán, vagy a másikon karakterbeli, érzelmi, indulati, képességbeli elváltozást, eleinte jó és nemes, később ördögi formában, mígnem a történés egyre fokozódó tempója az erkölcsi és fizikai halálba kergeti többjüket, tragikus mélységbe taszítja alá valamennyit. Egy orvos van köztük, egy csodalény a külső mese szerint, aki voltaképpen megtestesíti a fantázia szerepét, mintegy szimbóluma a fantáziának. A mese szerint ő az, akikből a szó szoros értelmében „kiszakad” a fantáziája, s mások nevében és képében a legcsodálatosabb dolgokat követi el, míg ő maga testi, de lelki, azaz értelmi és erkölcsi formájában is, dermedt, tetszhalott állapotban fekszik. A kettős én irodalomilag elég gyakran feldolgozott témáján túl, messzebbre nő ez az alak azáltal, hogy ő csakugyan az elszabadult, féktelen, értelmi és erkölcsi gátakat nem ismerő fantáziának a szimbóluma. „Megszállja” a többiek lényét, egyesül velük, általuk végez előbb csoda jó, aztán elrémítő dolgokat. Mindezek a fantasztikus dolgok azonban egyszerűbb és éppen azért megrendítőbb tényekre, utalnak. Azt kérdezik az olvasó lelkétől: Te nem voltál még soha úgy, hogy a képzelődés kezdte ki igazi egyéniségedet? Nem kezdtél Te magad soha még, csak úgy ártatlanul játszani egy alantas indulattal, s egyszerre föléd nőtt észrevétlenül? Nem érezted magadban még soha azt a félelmes idegent, aki nagyszerű alkotásokra, de épp úgy könyörtelen pusztításra is egyformán inspirálhat? íme ez a félelmes idegen az író „doktorának”, a vándorló fantáziának fantasztikus lényében áll előtted. Emeld fel, piszkáld még az élet hegyére kapaszkodva hegymászó botoddal a gyep buja virágos szőnyegét, a fantasztikum „lehetetlen” színű bársonyát, – alatta beleütközöl a meztelen sziklába és ez a kopár szirt te magad vagy. A regény olvasása közben ilyen különös ismerkedés megy végbe saját magunkkal. Nem vagyunk sem emberfeletti feltalálók, sem zseniális művészek, sem gyilkosok, sem öngyilkosok, sem rablók, még talán tolvajok, még talán csábítók, még talán házasságtörők sem, – még talán képzeletben sem, – de, de egy csíra, egy lehetőség-szikra… – ó apró bűnök végtelenje! Kegyes olvasó, vigyázz; a fantázia mammutokká növelheti őket és ősvilági szörnyekké. Tehát ne képzelődj! „Jaj annak, aki elengedi a fantáziáját!” Ez a „fantasztikus” regény ezt prédikálja nekünk. Detektiv-film fátyola alatt, igehirdetés. Ezt is csak Makkai Sándor és Erdély tudta produkálni…