Regény és szomorújáték Szent Istvánról – Debreceni Szemle, 1937. október

A történelmi regények és regényes életrajzok mai áradatában nehéz fennúsznia annak, akinek a hétköznapi „couleur locale”-on és romantikus erőkultuszon felüli mondanivalója volna. Makkai Sándor a Magyarok csillaga egész jelentőségét meg tudta éreztetni s ehhez nemcsak az ő kivételes értelmére s belülégő magyarságára volt szüksége, hanem nagy művészi alakítóerőre is. Mert István király egész élete csupa máig aktuális probléma és csak a művész (aki lehet historikus is) teheti élővé és elfogadhatóvá ennek az életnek sorsdöntő fordulatait. Ennek a szép és mindenekfölött erőt árasztó regénynek az volt a belülről adott feladata, hogy kialakulásban mutassa a főszereplők lelkét. A szülei aggódó fogságában élő, németes hírben álló Bajkból előttünk lesz bátor és határozott István; Sarolt, a zöldszemű „fehér menyét” előttünk játssza végig csodálatos változásokban villódzó szerepét; Géza, akinek ez a képe marad talán örökre a magyarok fantáziájában, előttünk hajlik meg a még nála is jövőbelátóbb keresztyén István előtt. Még azok is, akik a múlt vértanúi, a rövidlátó, vérmes Koppány meg a többiek, elevenen maradnak emlékezetünkben. Makkai Sándor nem írt kulcsregényt s azt hisszük, hogy a Szent István év aktualitása nélkül is ugyanígy eljutott volna ehhez a problémához, amely neki, az erdélyi magyarság legnagyobb élő reprezentánsának – tudjuk – kikerülhetetlen volt. De a magyar nemzet megteremtőjének és a magyar nemzeti po’itika örök irányadójának problémáját, amely az övé is, Ajtony és Sarolta történetében megtetézte az erdélyi célzások számfeletti ízével. Megtehette, mert ki kellett derülnie, hogy az erdélyi és a síksági magyarság történeti problémája ezer esztendő óta változatlan s ebben a konok egyformaságban van valami, ami az örökkévaló örökre szóló elhatározását sejteti. Ez az út kezdete. Másik végén a széttépett ország van a halott Szent Imrével, akinek nem lehetett fia, Velencés Péterrel és az általa meggyilkolt Vazullal. István király második válságán Sík Sándor tragédiája vezeti át az olvasót, a nézőt. Nem omlik-e össze Isten fölkentje, Makkai erős, ifjú Istvánja ennyi leomlott reménnyel együtt? Nehéz problémát adott föl magának a mélyrenéző költő, amikor az utódok közt válogató és habozó Szent Istvánt kell kivezetnie látszólag megoldhatatlan dilemmájából. De ő is, akárcsak Makkai Istvánja, a lelkiekben találja meg azt az utat, amelyet mindenünnen eltorlaszoltak a földiek. István nem Péternek adja a koronát, s nem Aba Sámuelnek, hanem Máriának, magyarok nagyasszonyának. – Ilona és Imre áldozatukkal „kényszerítették” az Urat, hogy segítsen népén s most ő teszi fejére magyarok koronáját. Nagyhatású és mélységesen megnyugtató megoldás, akárcsak Csaba királyfi váratlan fellovagolása a tejútra…