Ravasz László: Makkai Sándor Bethlen Gábor-könyve – Erdélyi Helikon, 1930. március

A történetírás természetét egy antinomia fejezi ki. Nem lehet máskép történetet írni, csak a tényekre szorítkozó teljes objektivitással; ez az egyik tétel. Nem lehet történelmet írni másképpen, csak a tényeknek egy szubjektív elmében tükröződő magyarázatával; ez az ellentétel. Minden történetírás hibája e két véglet közt való vergődés és minden történetírás sikere e két ellentét győzelmes kiegyenlítése. Természeti dolog, hogy ennek a kiegyenlítésnek mindig frissnek és mindig újnak kell lennie. Azaz minden történetíró újra meg újra megküzd érte és újra meg újra megoldja. Pillanatonként és egyénenként születnek a megoldások, amelyek rögtön új megkülönbözést indítanak meg és új egyensúlyt kívánnak. Nevezzük a történetírás antinómiájának első tételét a tudomány igényének, második tételét a művészet igényének és kiderül, hogy a történetírás több, mint tudomány; még művészet is. De kiderül az is, hogy sohasem lehet olyan művészet, amelynek értéke egyszersmind nem tudományos érték is. A történetírás tudományos érdeke megkívánja a tények helyes ismeretét. Ez a tények felkutatását, az adatok kritikáját, az egész akkori feldolgozandó életdarabnak ontológiai képét jelenti. A művészi igény kényszeríti az írót a tények magyarázatára, azután értékelésére s az egészből színes, eleven kép megalkotására. A legegyszerűbb elbeszélő történetíró is primitív művész, mert már műalkotást végez azzal, amit elhallgat, mennyivel inkább azzal, hogy amit elmond, miképpen mondja el. Miután egy emberi elme az, amelyen keresztül a múlt eseményei hozzánk szólanak, az emberi elme alkatától függ a megmutatandó életvalóságnak a képe is. éppen úgy, mint a valóság képe függ annak az üvegprizmának csíszoltságától és színétől, amelyen át nézzük. Sohasem tévesztjük össze azt, amit látunk, azzal, ami tényleg volt, pedig sohasem fogjuk úgy látni, ahogy volt, csak mindig valamely prizmán: egy közvetítő lelken keresztül. – éppen ez a történetlátás áldása és átka. Vannak hűvös, közömbös történetírók, azaz valóságközvetítők. Mások szeretnek és gyűlölnek; legalább is rokonszenvet és ellenszenvet éreznek a dolgok és értékek iránt. „Sine ira et studio” még Tacitus sem tudott írni. A történetíróban alapmeggyőződések, fundamentális értéktudatok vannak, melyek észrevétlenül is szűrik és rendezik az anyagot. Némelyik egyéniségekért lelkesedik, azokat magyarázza, másik nagy közösségek életnyilatkozatait gyűjti össze. Emez a tényeket illeszti maga helyett beszélő rendszerbe, amaz saját világnézetének összefüggését, követelményeit és igazolását veszi ki abból a múltból, amelyet tolmácsol. Mindenik objektívnek érzi magát, erejéhez mérten mindenki az; és mégis minden történetírás szubjektív életmű. Ebből következik, hogy a történeti mű nem annyira magára a korszakra jellemző, amelyről szól, mint inkább arra az emberre, aki írta. és belőle nem annyira magát a múltat, hanem a közvetítőt ismerjük meg. Egy-egy történeti alaknak a feldolgozása, az irodalmi arca sohasem magára a történeti alakra jellemző elsősorban, hanem az írójára. Jó nehány ezer esztendeje van annak, hogy ezt tudták és látták, vagy ha nem: gyakorolták az emberek. Az egész szent irodalom, minden népnek a szent irodalma, tulajdonképpen a történetírói síkba átültetett apológia és polémia, líra, vagy legalább is publicisztika. Az elbeszélt történeti események sohasem arra a korszakra jellemzőek, amelyről szólanak, hanem arra, amelyben keltek. Ne csodálkozzunk rajta, hogy szembenálló világnézetek, értékelési irányzatok főképpen históriai konstrukciókban vívják meg a maguk harcát, különösen olyan korban, amelyre a historicizmus jellemző. A historicizmusra pedig az jellemző, hogy jónak azt tartja, ami volt, illetőleg volttá teszi azt, amit jónak tart. A legutóbbi időkben elhangzott nagy irodalmi vita, amelyben annyiszor zúgott az aréna az átértékelés, vagy a túlértékelés vádjától, ezt a törvényszerűséget igazolja. Szekfű Gyulának eszeágában sem volt soha Bethlen Gábort, Rákóczi Ferencet vagy bárki mást átértékelni, pláne azért, mert az illető protestáns, vagy pedig szabadsághős volt. Szekfű Gyula a legelső magyar történészek egyike, akinek tudományos jelleméhez ennek a gyanúnak még árnyéka sem fér. De Szekfű Gyula határozott történetírói konstitúció; meg van a lelkialkatából következő világ- és emberlátása és ténymagyarázási módszere. Ezt a módszert nevezhetjük reálisnak, nevezhetjük naturálisnak, talán legjobb mégis a verista jelző volna reá. Szigorú, szkrutiniumos módszer ez, van benne bizonyos ügyészi vonás. Ha nem is kifejezetten, de az öntudat alatt minden történeti ú. n. hőst bizony fakó legénynek tart és csak akkor ismeri el róla az erkölcsi nagyságot, a hősiest, ha ez kétséget kizáróan, teljesen megbízható tényekkel bebizonyítható. Pesszimista, fanyar, kiábrándító és keserű ez a felfogás, néhol bizonyára igazságtalan is. De inkább lássunk néha egy igazi nagyságot megkicsinyítve, mint ezer törpét megnagyítva. Mert az igazi nagyság kibírja a kisebbítést s a szürke malaclopó alól kiágaskodik a Hős igazi nagysága. Lám Szekfű Gyula ilyen „antihagiografás” módszerrel megírta Bethlen Gáborában a Tetőn című fejezetet, amelynél szebbet és nagyobbat Bethlen Gáborról nem írtak. Végigment minden adaton, lemért minden tényt és állandóan azt kérdezte, mindezek mekkora nagyságot engednek meg Bethlen Gáborról elismernünk és sohasem volt hajlandó egy hajszállal sem többet engedélyezni, mint amennyit a tények kikényszerítenek. Rugonfalvi Kiss István Bethlen Gábort nagynak, hősnek, áldottnak, szentnek tartja, emberfeletti szellemi és morális képességekkel bírónak. Ő is végig keresi és leméri a tényeket és mindig azt kérdezi: mi az a minimum, amit Bethlen Gábor abszolút belső nagyságából a tények kényszere alatt lealkudni kénytelen. Az egyik minimálista, a másik maximalista, egyik nehezen engedi a hétköznapi embert ideállá fényesedni, másik nem hagyhatja az ideált elszürkülni; amannál a történeti alak vádlott, aki igazságos bírája előtt bizonyítékokkal menti magát, emennél hős, aki annyi epitheton ornanst kap, amennyit csak elbír. Ezért bizony távol esnek egymástól és nehezen értik meg egymást. Ehhez az izgató és izgatott kérdéshez szól hozzá Makkai most megjelent könyvében. Ő Bethlen Gábort nem kívülről befelé akarja megérteni, hanem belülről kifelé. Magyarázó elveket keres Bethlen Gábor egyéniségében élete, műve és korszaka számára. Kritériuma az, hogy az így megtalált elvek a posteriori teljes ténybeli igazolást nyernek-e, viszont az emberi és művét, a hőst és korszakot egységesen és teljesen átvilágítják-e? A történeti anyag felett – amennyire én meg tudom ítélni – teljesen uralkodik. Az ontológiai képre vonatkozó tudományos igényt a maga egészében ki tudja elégíteni. Mégis a könyv értéke művészi mivoltában rejlik. Először: abban a művészetben, ahogy Bethlen Gábort és korát látja, másodszor: abban a művészetben, ahogy látását elibénk adja. Bethlen Gáborban felveszi magyarázó elvül azt az életerőt, amelyet történelmi dinamiszként ennek az embernek egyénisége jelentett. Megkeresi ennek az életerőnek a mértékét, tiszta képet ad ennek nagyságáról. Azután megkeresi és felmutatja azokat a vonásokat, amelyek ezt az életerőt jellemzik. Tételét körülbelül az fejezi ki, hogy „Bethlen Gáborban a halálra ítélt magyar nemzet életösztöne testesült meg és ömlött a teremtő géniusz életerejének öntudatos és fegyelmezett medrébe”. A könyv feladata tehát az, hogy ezt az alkotó folyamatot előttünk szemléltesse. Mutassa meg ezt az erőt művében és mutassa meg művét, amint ebből az erőből származik és kibontakozik. Tizenhároméves korában írt leveléből indulva ki, rámutat azokra az akadályokra, amelyeket ez az életerő legyőzött: árvaságára, tudatlanságára és neveletlenségére. Végighúzódik egész könyvén az az alapgondolat, hogy a Bethlen Gábor életereje a maga misszióját szolgálat útján végezte el. Különös szemléletességgel illusztrálja ezt azzal, ahogyan Bethlen Gábort elődeihez, Báthory Zsigmondhoz, Székely Mózeshez, Bocskayhoz és Báthory Gáborhoz viszonyítja. Talán a Báthory Gáborhoz való viszonyában kissé optimista Bethlen javára, amennyiben a szeretetből próbálja megmagyarázni, hogy miért tette maga elé a fejedelemségben Báthory Gábort. én azt hiszem, hogy itt keveset szerepelt a szeretet, hanem tiszta számítás dolgozott: Bethlen tudta, hogy neki még nem jött el az órája és amikor Bethlen órája eljön, bármilyen formában is, Báthory meg fogja tudni, hogy ő többé már nem fejedelem. így jut el a könyv a Bethlen egyéniségének, szinte azt mondhatnám: alkotó tehetségének elemzése után oda, hogy megnézze művét és szemlélje Bethlent, mint országalkotó géniuszt, a maga nagy koncepciójú művében, történelmi műalkotásában. E kérdés tárgyalásánál reá mutat Bethlen szuverenitási öntudatára, amely hivatottság és ambíció, akarat és sors. Reámutat arra, hogy ez a szuverenitási öntudata miképpen azonosul a magyar nemzet életérdekével nemcsak a hős érzése szerint, hanem – és ez a csodálatos és isteni superadditum – az alkotó nagy egyénisége él a történelmi erők realitásában és az események koincidenciájában is. Rámutat arra, hogy Bethlen alkotó munkájában mi szerepe volt a katonának és hadvezérnek, a pénzügyi lángelmének és ha nem is külön cím alatt, de igen világos beállítással, megmutatja azt is, hogy mi szerepe volt Bethlen életművében a diplomatának. Eközben a determináció folyik tovább, a kép színesebbé és egyénibbé válik. Rámutat arra, hogy Bethlen miképpen exponense az akkori magyar léleknek és az akkori magyar életnek. A tragikus vagy-vagy életkérdésében miképpen áll Bethlen a keleti koncepció mellé. E termékeny gondolatok kísérése közben látjuk, hogy a tárgyról még mennyi mindent nem mondottak el történetíróink. Tragikus vonását fokozza az, hogy Bethlennek az egész magyarság egységesítésére vonatkozó grandiózus terveit nem értette és nem érthette meg senki. Nem értette meg Erdély, Magyarország és nem érti meg még a mai kor sem, sok jeles történetírónkat sem véve ki. így nő fel szemünk láttára Bethlen Gábor jellegzetes nagysága, amely Kemény János, Makkai és e sorok igénytelen írójának nézete szerint is Szent István és Mátyás király nagyságához és jelentőségéhez fogható. Bethlen jelleméből semmi empirikus vonás ki nem marad. Minden ismert vonás elrendeződik és világosságot nyer. Végső ponton reánk néz mély szemével, megdöbbentő nagyság csúcsáról az egyedülvaló hős, a nagy Szomorú és a nagy Magányos: Bethlen Gábor, a tizenhetedik század magyar nemzeti államának koronázatlan királya. Grandiózus pillér, a legnagyobb magyar oszlopemberek egyike és mégis torzó, mert felette félbemaradt a bolt. Tulajdonképpen géniuszrajz ez a könyv, a politikai fantáziának megfigyelése, amint történelmet alkot. Magát művével és művét magával magyarázza. A könyv tudományos becse abban áll, hogy minden empirikus adat magától értetődő fényt nyer az alapkoncepciótól és az alapkoncepciónak a tények sehol se mondanak ellent. A művészi értéke pedig abban áll, hogy magától értetődővé, bensőleg igazzá teszi, szemlélteti és magyarázza egy személynek és egy kornak egymáshoz viszonyuló és egymásból következő életáramlását. és amint ezt megteszi, egységes gondolatkristályt állít elénk, amelyen semmi erőszakoltság nincsen, magából az alapképletből következik a belső alkat s annak minden gazdagsága és változatossága. Az egész könyv a Makkai szellemiségének és tehetségének egyik legjellemzőbb és legértékesebb alkotása. A tudósnak és a művésznek olyan egysége a teremtés aktusában, amely magábanvéve egyike a legkivételesebb találkozásoknak és amelynek termékei nem veszítik el sem igazságukat, sem szépségüket, sem aktualitásukat.