Pünkösti Andor: Magyar múlt Makkai Sándor regénye IV. Béláról – Kós Károly regénye Szent Istvánról. Erdélyi – Szép-míves Céh kiadása újság, 1934. április 19.

Mint ahogy a megkínzott ember alig várja az álmot, mely a beteljesült vágyakat varázsolja elfáradt szeme elé, úgy fordult a megpróbáltatás óráiban a nagyobb közösség tekintete a múltba, hogy az elszállt dicsőséges példákban felismerje önmagát. Az erdélyi sorsfordulás drámai levegőjében újjászületett a magyar történelmi regény, amely a többségi magyarság irodalmában mesélő hajlamát élte ki, de a kisebbségi magyarság irodalmában a sorsot fordító történelmi korszakok titokzatos erőire vetít fényt és a jelen és a múlt között nem a külső történések minidig erőszakolt hasonlóságát keresi, de a lényegi megegyezést, amely minden korszakban a jelennel azonosan mutatja meg a pusztulásnak és a feltámadásnak a feltételeit. „Makkai Sándor, P. Gulácsy Irén, Nyírő József, Szántó György, Tabéry Géza, Kós Károly egymásután szólaltak meg, hogy a magyar múlt tükrében megnézzék önsorsukat és a történelem mérlegén pontosan mérjék le azt a változást, amely a világban körülöttük történt. Az élet örök és végtelen folyam, amelynek se kezdete, se vége nincs és amely Szüntelenül hullámzik, az egyik embert feldobja, a másikat leejti s amelyben sem a magasság, sem a mélység nem tarthat örökké. Ezt a megállásnélküli örök sodródást érezteti minden erdélyi történelmi regény. Kis könyvtárra rúg az erdélyi lélek vergődéséből kirobbant történelmi regények száma és ennek a nemes könyvtárnak két új remeke a Táltoskirály, amelyben Makkai Sándor IV. Bélát és Az országépítő, amelyben Kós Károly Szent Istvánt emeli a múltból a jelennek éles és fehér fénnyel világító rivaldája elé. Táltoskirály Makkai Sándor első regénye, az ördögszekér, egészen rendkívüli hatást robbantott ki. Hatást és ellenhatást. Első kiadását szinte órák alatt kapkodták szét. De ugyanakkor a konzervatív kritika fejcsóválva állapította meg, hogy Makkai Sándor egészen másként nyúlt a tradíció alatt porladó anyaghoz, mint ahogy a jól nevelt és a nemzeti dicsőség szajkózására betanított hivatalos írók szoktak, s ahogy a konzervatív felfogás egy püspöktől meg is követelhette. Az utolsó Báthory sorsában Makkai Sándor megzengette mindazokat az elemeket, amelyek a magyarság nagy katasztrófáját múltban és jelenben felidézték. Bűnöktől és kicsapongásoktól harsog ez a regény, de aki olvassa, mégis az örök és úgy látszik, soha nem változó életre Ismer. A korhadt és rothadt elem leválik, de a test, megszabadulva beteg részeitől, diadalmasan él tovább. Ez az a tanulság, ami a Báthoryak és Bethlen Gábor végzetszerű szembefordulásából Makkai Sándor tollán keresztül örök tanulságként leszűrődik. új regényében, a Táltoskirályban, Makkai Sándor IV. Bélát eleveníti meg, azt a magyar fejedelmet, aki legsúlyosabban érezte magán a végzet kezét. De Makkai nem a tatárjárás szenvedő hősét szólítja elő a múltból, aki hosszú száműzetés után a romok felett uj birodalmat teremi, de az ifjú királyt, akit apja, II. Endre Erdélybe száműz, ahol érzi a fenyegetően közeledő veszélyt, de nem tehet ellene semmit. Ma-gyárországon II. Endre és kegyencei uralkodnak és vak szemükkel nem látják meg a katasztrófát, amit az erdélyi király előre lát és IV. Béla nem tehet mást, mint hogy székelveivel készül a harcra, mikor leszámol a belső ellenségekkel és meztelén mellét nekifeszíti a” másiknak, amely kívülről jön. A belső ellenséggel a Táltoskirály le is számol a regény végén, de mint nyomasztó felhő borul a könyvre Batu kán hadserege, amely elindult keletről és már Oroszországba ért. Makkai Sándor még csak célzást sem tesz a jelenre és az olvasó képzeletére bízza, hogy megérezze a bekövetkező pusztulást és a pusztulás után az újjászületést. Kemény tollal, költői lendülettel megirt könyv a Táltoskirály s talán a legnagyobb értéke, hogy egyetlen személyben érzékelteti az egész magyarság ezeréves végzetét. Sokszor legendák szélét érinti, de mindig a valóság talaján marad: a legenda eleven erővé válik benne, a valóság költőien szárnyal fel. Az országépítő Azt a képet, amelyet a Szent Imre-év áhítatos hangulata az első magyar királyról festett, kissé eltorzítja az a tükör, amelyet Kós Károly tart az országépítő elé. Ebben a hatalmas kétkötetes munkában Kós Károly hőse nem tesz semmit, ami Szent István kanonizált lényével ellenkeznék, de ennek a könyvnek alapján a magyarok első királyát az egyház aligha emelte volna a szentek közzé. Számos tulajdonsága ütközik ki, amelyek magukban talán eltorzítanák a nagy király képét: hálátlanság, makacsság, bosszúvágy, kegyetlenség. De Kós Károly megérezteti, hogy ezek nélkül a tulajdonságok nélkül a törzsi szervezetben élő magyarság soha nem forrhatott volna közös nemzetté és nem alakulhatott volna ki az „egy”ország. A könyv gerince két erdélyi út: az elsőt István vendégként teszi meg, mikor királlyá választásakor Gyula vajda segítségét kéri, miig a másodikat serege élén, mikor elveszi Erdélyt attól a Gyula vajdától, akinek segítségével az egységes magyarság királya lett. Koppány lázadását, Ajtony lázadását, Gyula lázadását és Vazul lázadását írja le Kós Károly s az örökös torzsalkodást a pogány magyar urak és a hivő, de idegen grófok között és ebben a torzsalkodásban a költő rokonszenve a pogány magyarság mellé áll. Mintha némi szemrehányásfélét is éreztetne Szent Istvánnal, hogy a magyarságot odaidomította a nyugati kultúrához, holott minden életérdeke inkább a kelethez fűzné. A régi magyar szokásokat pusztította ki a kereszténység és a régi szokásokkal együtt pusztult el a magyarság ellenálló ereje, amelyet semmiféle új hit nem kárpótol. új, döbbentő és félelmetes Szent István bontakozik ki Kós Károly regényéből, amelyben szinte mágikusan elevenedik meg az ezer év előtti Erdély. Minden fa, minden völgy, minden patak az élet izzó erejét leheli és szinte buja keretet von a főalak köré. Vagy száz alak tűnik fel és tűnik el újra és mind a száz él, ahogy egy pompás és tudós író szeme meglátta és ahogy egy nagyszerű és festői író keze papírra veti. * A transylvanizmus közös kapocsként fűzi egymáshoz ezt a két regényt. Mind a kettőben a magyarral közös és a magyartól mégis különböző erdélyiség szelleme él. Más hagyományok, más vágyak, más célkitűzések bontakoznak ki, amelyeket a királyhágón inneni magyarság is a magáénak vall, de követni ereje nincs. Európai szellem, amely ezeréves tradíciók talaján él.