Móricz Zsigmond: Magunk revíziója Makkai Sándor könyve – Nyugat, 1931. 9. szám

Makkai Sándor az erdélyi reformátusok püspöke napjainknak legfontosabb problémáiról gondolkozik ebben a könyvben. Magunk revíziója, – mondja s megpróbál áttekinteni az erdélyi kisebbség mentalitásán. A könyv úgy látszik öt beszédnek a gyűjteménye, s azon a modern szónoki nyelven szól, amely elszakadt a régi fölényes és apodiktice nyilatkozó retorikától s inkább a nyilvánosság előtt való hitvalló gondolkodás formáját találta meg. A könyv, mint az én példányomba kézzel beleírta a szerző, «az erdélyi magyarság élni akaró lélegzetét» jelenti. Valóban azt jelenti, de ahogy végigolvassuk, arra a különös érzésre hajlunk, hogy nemcsak az erdélyi magyarságét, hanem az egész magyarságét. Idehaza ugyanazok a lelki problémáink vannak, ugyanazok a vívódások mennek keresztül a magyar lelkeken, ugyanazok a bajok s ugyanazok a cselekedni akarások, ugyanazok a veszélyek és ugyanazok a jóakaratok. Az egész magyarságnak revízió alá kell vennie a maga lelki életét. Az a rendkívüli fordulat, amelyen keresztül ment világpolitikai szempontból a magyarság, feltétlenül szükségessé teszik, hogy revízió alá vegye a múlt idok eszményiségét s megkeresse azt az új világot, amelyet ráparancsolt az Idő. új idők, új emberek. új emberek, új világszemlélet. új világszemlélet, új célkitűzések és új cselekvés. Makkai Sándor bátor ember, aki szembe mer nézni a legkínosabb kérdésekkel és ha formában óvatosan is, de lényegében könyörtelenül vonja le a következtetéseket. érdemes azért meghallgatni, hogy egyes gondolatokat hogy figyel meg, hogy lát és hogy akar irányítani. Eloször is szembenéz a Parancsoló tényekkel. «Az apák és fiak közt – mondja -, a tragikumig fokozódhat az előítéletnek ez a különös dilemmája: ami új, az nem lehet jó, ami régi, az feltétlenül rossz. Mindenki tudja, hogy milyen előítéletek uralkodnak az irodalmi alkotások megítélésében: körülbelül minden ünnepelt írónak az előítéletek kásahegyén kell átrágnia magát az elismertetéshez. A tudomány birodalmában a nevetségességig halmozódik az újat jelentő felfedezés, vagy elmélet útjában az előítéletek torlasza. A politikai és társadalmi élet szinte alig látszik egyébnek előítéletek zűrzavaránál. Kétségbeejtő előítélet a sovinizmus lényege, – úgy látszik, kiirthatatlan eloítélet a többségnek az a véleménye a kisebbséggel szemben, hogy ez az utóbbi feltétlenül megbízhatatlan és elnyomandó. Kicsi vagy nagy dolgok rengetege bizonyítja: micsoda átka az emberi életnek az előítélet. Mert előítélet minden lezárt fogalom és álláspont az élet változásaival, a folyton változó élettel szemben.» «Minden lezárt fogalom és álláspont? Ez talán mégis túlzás. Elismerem, – szól, – hogy a kérdés nem egyszerű, sőt nagyon is bonyolult. Kétségtelen, hogy az a folyamat, ahogy az előítélet keletkezik, szükségképpeni és elkerülhetetlen. Nemcsak, hanem jogosult is. Egy bizonyos pontig az, viszont azon a ponton túl lelkileg életveszélyes. Az a kérdés, hol van, melyik az a fordulópont, ahol a megismerés folyamata átfordul az előítélet útvesztőjébe.» …«Tudnunk kell, hogy maga az életvalóság, melyet fogalmaink, ítéleteink, világrendszerünk értelmi formái megragadni igyekeznek, nem áll meg soha, folyton megy tovább s eközben új és új habokat vet fel, változik: tehát fogalmaink egy idő múlva többé nem fejezik ki és nem fedik az életet, a valóságot magát.» Megvizsgálja az előítélet folyamatát, értelmét s lényegét s úgy találja, hogy az előítélet voltaképpen önvédelem. «De egy életellenes, gyilkos önvédelem.» «Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől.» «Az előítélet megtagadása magának az életnek, az élet örök megújulási folyamatának: folytonosan tágítani az elmét és a szívet, rugalmassá és befogadóvá tenni az élettel szemben, mindig újra és újra feltenni a már megoldottnak hitt kérdéseket és mindig újra megkeresni rájuk a feleletet, hogy ezáltal részesei lehessünk a valóságos életnek, munkatársai a folyton teremtő és alkotó úrnak, szolgák és harcosok, építők és eszközök az élő kövek faragásában és beillesztésében a jövő, az isten országa épületébe.» * Ez átgondolás és e meggyőződés alapján számomra legfontosabbnak tűnik fel, hogy a könyv három nagy élő kérdésre ad választ: a múlt, a nép és az ifjúság kérdésére. Oly fontosnak és a mi itthoni viszonyainkra is annyira jellemzőnek tartom okoskodását, hogy egyszerűn közölni kívánom azokat a részleteket a könyvből, amelyek e kérdésekre vonatkoznak. * «A múlt megítélésére vonatkozó előítéletek két ellentétes csoportra oszthatók. Az első csoportot körülbelül ezek a meggyőződések alkotják: A múlt mindenestől jó volt. Az a korszak, amelyben születtünk és nevelkedtünk, a magyar nemzet történelmének legdicsőbb korszaka volt: a virágzás, az öntudatosság, a kultúra, a hatalom, a jólét verőfényes, boldog ideje. Mindazok, akik bajokról beszéltek, hibákat emlegettek, nyugtalanul jósolgattak a csillogó felszín alatt lappangó örvényekről, csak saját ki nem elégített hiúságuk és önzésük motorja által hajtattak és végeredményében ellenségei voltak a nemzetnek. A magyar nemzet összes erőinek kivirágzása már-már azon a ponton volt, hogy véglegessé érlelje uralmát a saját földjén s örök időkre biztosítsa a nemzet boldog jövendőjét. A harmincmillió magyar álma, a mindent és mindenkit magyarrá boldogító kultúra látomása már-már ott járta tündértáncát a láthatáron. Abban az időben nem volt elnyomás, igazságtalanság, nyomorúság. A jognak, igazságnak, lovagiasságnak, becsületességnek tündöklő magyar vonásai uralkodtak a kormányzatban, a közigazgatásban, a kultúrában, a nevelésben. Igaz, hogy voltak szomorú és gonosz ellenségek, akik érthetetlenül romlására törtek a nemzetnek. így a szociáldemokrata munkásság, amely nem tudni, mi okból, folyton elégedetlenkedett, zavargott és kizsákmányolást, jogtalanságot, nyomort, mi-egymást jajgatott. Aztán Ausztria, amelyik irigyen elzárta a világ elől a magyarságot, hogy félreismerjék, vagy egyáltalában ne ismerjék. De mindezek nem magának a magyarságnak hibáiból keletkeztek és ármánykodtak, sőt visszaéltek azzal a nagylelkű jósággal, amellyel a magyarság telítve volt. Mit érdemelt volna egy ilyen nemzet? A világ elismerését, bámulatát, barátságát, támogatását. és ha ezt érdemelte, akkor ami történt vele, az a legnagyobb igazságtalanság, ami a világon valaha történt. Ennek az igazságtalanságnak okozóit nem lehet nagyítóüveggel sem felfedezni a magyarság életében, lelkében, jellemében, – teljesen rajta kívül álló okok idézték elő, szerencsétlen és gonosz találkozása egy csomó idegen ütközőnek, amelyek az ártatlant és igazat zúzták darabokra. Tehát semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt. Mi ártatlan szenvedők vagyunk. Mi a teendője az ártatlan szenvedőnek? Várni a csodát! Az ellenkező tények csak ideiglenesek és semmi okunk arra, hogy ezekből a tényekből «tanuljunk», hogy ezek miatt valamit «elfelejtsünk», hogy ezek a tények álláspontunk, meggyőződéseink megváltoztatására bírjanak, hogy belőlük új feladatok új parancsait halljuk ki. Itt van tehát előttünk négy ítélet: A múlt jó volt. Velünk igazságtalanság történt. Nem vagyunk felelősök. Jogunk van csodát várni. Miért mondjuk ezeket az ítéleteket előítéleteknek? Nem azért, mintha teljes egészükben hamisak lennének, vagy éppen tudatosan rosszhiszeműek. Ezek a meggyőződések lehetnek teljesen szívből fakadók, őszinték, mélyen átérzettek és a legtöbb esetben azok is; bizonyos, hogy bennük az igazságnak nem egy vonása is feltalálható. Ha a múlt nem is volt csupa jó, a múltban bizonyára sok jó, igaz, értékes és nagy vonás van. Kétségtelen, hogy az emberi ítélkezés, míg igazságot vél szolgáltatni egyfelől, súlyos igazságtalanságokat követ el másfelől, egyénekkel és nemzetekkel is. Az is bizonyos, hogy nem mindenki, nem egyformán és nem mindenért felelős, ami történt. De mégis, mindez nem egyéb szomorú előítéletnél, mihelyt a tényekkel szemben azt az álláspontot foglalja el, hogy neki joga van csodát várni. Ez a csodavárás a legszomorúbb magyar előítélet. A tények, a valóság meghaladták a nemzeti öntudat büszke, öntelt, ragyogó fogalmait. Tegyük fel és fogadjuk el egyelőre, hogy minden jó volt úgy, ahogy a múltban volt. De ha így is volna, az a múlt visszavonhatatlanul múlt, nincs többé és vissza nem hozható. Ez a tény. Tegyük fel, hogy mindaz, ami velünk történt, a legnagyobb igazságtalanság. De ez az igazságtalanság megtörtént, így van és nem másként. Ez a másik tény. Ezekkel a tényekkel szemben csak két álláspont lehetséges. A makacs elzárkózás, az előítélet álláspontja, amely bűnös, mert életellenes és halálos. A másik a tények elfogadása és a tényekben fölhangzó életparancs meghallása és követése. Mielőtt azonban megkísérelnénk ezt az életparancsot megragadni, látnunk kell az előítéleteknek azt a másik csoportját, amely éppen ellenkező fogalmakat szegez a valóságnak. Itt a következő elvekre és véleményekre akadunk: A múlt nem egyéb, mint végzetes tévedések és hibák halmaza. A történelem különben sem szolgál semmi tanulsággal, teljesen megbízhatatlan, hamis, mert minden nemzet vak sovinizmussal csak saját magát dicsőíti benne. Mindaz a dicsőség, amiről zeng, csak felület, látszat, külsőség. A legdicsőbb korszak sem volt egyéb, mint hatalmasoknak basáskodása, kéjelgése a felszínen, míg alul korrupció, elnyomás, kizsákmányolás bűzlöttek. A magyar múlt bűnös nemtörődömséggel készítette elő a katasztrófát. Frázisok, jelszavak, kicsépelt szólamok alkották a hazafiságot és a nemzeti öntudatot. Munkanélküliség, kivándorlás, eladósodás, a termelő munka elejtése, a gazdasági és kulturális erok idegen kezekbe csúszása jellemzik a magyar erő és hatalom éráját. éppen az volt benne a legrosszabb, ami magyar volt. Végzetes, hogy minden hatalom és irányítás egyetlen osztály kezébe összpontosult s hogy ez az osztály nem a szellemi és erkölcsi erők letéteményese volt. A liberalizmus és demokrácia puszta jelszavak maradtak, amennyiben pedig tényleg megvalósultak, csak éppen a magyar faj nem vehette hasznukat: kizárólag az idegennek gyümölcsöztek. Mi tehát egy vezetőosztály vétkeiért szenvedünk, a felelősséget kizárólag ok hordozzák mindenért, ami történt. A tények arra mutatnak, hogy nem kell törődnünk a múlttal s úgy kell a jelenhez alkalmazkodnunk, hogy egyéni megélhetőségünket biztosíthassuk. Ezek a gondolatok: a múlt rossz, a felelősség a múltakért az akkori vezetőosztályt terheli, a múlttal nem kell többé törődni, a jelenhez egyénileg kell alkalmazkodni, csak abban különböznek az első csoportba tartozóktól, hogy a csodavárás helyett egyénileg elismerik a tényekkel való számolás és a tényekhez való alkalmazkodás szükségességét. De mégis, teljesen magukon hordozzák az előítélet bélyegét. Lehetnek s vannak igazságok ebben a sötét kritikában is a múlttal szemben, de ezeknek dacára mégis csak elzárkózást jelent a tények igazi arca elől, mert nem hallja ki belőlük ez sem az életparancsot, amely mint nemzethez szól hozzánk és nem egyéni megalkuvást, hanem a nemzeti öntudat új, életrevaló, egészséges kiragyogását követeli, mint a tények küldetésének igazi megismerését és az ennek való helyes engedelmeskedést.» * A nép kérdésében a következőket fejti ki: «A romániai magyar kisebbség óriási többsége földművelő nép. Nem lehet kétséges, hogy a magyarság fennmaradása Erdélyben a nép fennmaradását jelenti. Az sem vitatható ma már, hogy az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget, csak mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet. A tulajdonképpeni értéket, mint nemzeti lelkületet és jellemet, a nép hordozza, az intelligencia pedig a felelősséget hordozza ezért az értékért. Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarságnak… …Mindazokból az előnyökből, melyek az úri ember birtokában vannak, a néppel szemben csak kötelességek származnak! és mindaz, amit az úri ember a népért tehet és tesz, semmiképpen sem több, mint tőle függetlenül adott értéknek hozzásegítése a minél teljesebb kibontakozáshoz. Ez az önmagában hordozott, független érték meglehetősen ismeretlen. Sőt, a néppel szemben ellenkezőleg vádak hangzanak el. Hármat említek meg ezekből: a nép önző, a nép megalkuvó, a nép nem ismer más életet, mint az evés-ivást. A nép önzése főleg a földjéhez való ragaszkodásban áll. Ami az övé, az a néhány hold föld és az a pár marha, ahhoz erősen ragaszkodik, – abba beleöli az életét, annál messzibb célokat nem akar ismerni és szolgálni. Nem érti meg a nagy közösség érdekeit, nem áldoz közcélokra. Nem szereti az olyan adózást vagy adakozást, melynek célja kívül esik az o közvetlen láthatárán, amelynek eredményét nem o, nem az övéi, vagy legalább is nem a saját községe élvezi. Hasznot akar látni mindenből és persze a maga hasznát, a maga részesedését. Ilyen a nép. Hát az urak milyenek? Ok persze nem ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. (Elég baj, hogy sokan nem!) Ok persze nem akarnak hasznot látni abból, amiért pénzt adnak. (Elég baj, hogy haszontalan dolgokra adják a pénzüket!) A dolog úgy áll, hogy a népnek ez az önzése, a földjéhez és marhájához való ragaszkodás nemcsak természetes, hanem a legnagyobb mértékben kívánatos is. Bárcsak meg is tudná tartani és gyarapítani is tudná azt, ami az övé! Másodszor, sajnos, nagyon kevés az, ami az övé. Harmadszor: vajon ki a felelős azért, hogy a nép a nagy közösség realitását nem érzi? Mit tett és megtett-e mindent az intelligencia arra nézve, hogy a nép a nagy közösséget a maga életének érezze? Mit is jelentett reá nézve ez a nagy közösség? Jobb, szabadabb, emberibb, mélyebb és kívánatosabb lehetőségeket az életre? – A nép önző, mert élni akar. Sajnos, nem látja tisztán, hogy életének lehetősége mit kíván tőle és mit eredményezne, ha ennek a kívánságnak eleget tenne. Mert nagyon kicsik a lehetőségei, nagyon kicsinyesek az aggodalmai, a félelmei is. Ez az önzés gyermekies, öntudatosságban szegény, kezdetleges. De hogy változtatható meg? A magasabb életigények fölébresztése által. Nem az életmód fizikai igényeinek fölébresztésére gondolok. Hanem magasabbrendű szellemi, erkölcsi igényekre. Csak ezek válthatnak ki nagyobb erőfeszítéseket és önzetlenebb lendületet belőle. Ilyen igények ébresztése, magasrendű szenvedélyek keltése csakis akkor remélhető és lehetséges, ha ennek a népnek tanítói, írói, művészei, vezetői: az intelligencia a maga egészében nagy szeretettel hajlik le hozzá és felébreszti a lelkében alvó vágyakat a tudás a szépség, a jóság kincseire. Miért megalkuvó a nép? Mert közeli, kicsi érdekeket, amiket lát és amikben kimerül az életigénye, fontosabbnak tart számára egyelőre távoli és kevés valósággal bíró, tulajdonképpen csak szép szavakat jelentő nagy érdekeknél. Megalkuvása ösztönös alkalmazkodás a viszonyokhoz, melyek között élnie kell. Ha igazán igényelné a maga egész embermivoltát és életjogát, nem alkudna meg a körülményekkel, kivívná a nagyobb lehetoségeket, biztosítaná magának azt, ami életének nélkülözhetetlen értékévé lett. Vegyük például az anyanyelv jogát. – A nép állítólag nem fejt ki valami nagy buzgóságot abban a küzdelemben, hogy gyermekei anyanyelvükön tanuljanak. Kétségtelenül azért, mert ez az anyanyelv reánézve nem az az egyetlen, páratlan és pótolhatatlan érték, amelyért minden áldozatra kész volna. De kérdem, a magyar írók miért tartják elsőbbrendű feladatuknak azt, hogy (legfennebb) a népről írjanak, annál, hogy a népnek írjanak? Hogy éppen az o számára tegyék ezt a nyelvet igazi kinccsé? Igaz-e az, hogy a nép az élet lényegét és értékét az evés-ivásban látja? Nem igaz. Nem látja nagyobb mértékben annak, mint az úri ember. Egyébként végtelen szomorú, hogy az élet magasabbrendű öröméhez nem juthat hozzá és ennek nem o az oka. A nép életereje és életakarata többet igényel az evés-ivásnál. Mikor templomot épít, harangot szerez, iskolát állít: erejének öntudatát keresi és az abban való örömét akarja kiujjongani. Aki, mint én, százszor is látta a «parasztot» csillogó szemmel tekinteni arra a templomra vagy iskolára, amelyet ő épített s amelyre o adakozott: az sohasem fog kételkedni ebben az igazságban. A nagy társadalmi teendő tehát, mely az életölő előítéleteket elpusztítja, – a magyar egységnek társadalmi megszervezése. A magyar népnek, amely csak tömeg élő orgánummá szervezése, melyben minden réteg egymásért és egymás által él. E szervezésnek az önerő kifejlesztése a célja, amelyből a kisebbségi nemzet anyagi és szellemi existenciájának biztosítása következik. újra hangsúlyozom, hogy ez az egység nem jelent színtelen egyformaságot, hanem különféle feladatok és foglalkozások egymással tervszerűen összekapcsolt, az organizmus minden atomját a maga helyén és a maga értéke szerint érvényre juttató harmóniát. Nem jelenti azt, hogy az intelligencia egészében paraszttá legyen, de azt sem, hogy a nép a maga egészében intelligenciává legyen. Az erdélyi magyar demokráciának helyes értelme az lenne, hogy tisztázzuk és érvényesítsük az életformák önmagukban való szerepét és kölcsönös összefüggését. A nép életének ebben a demokratikus egységben kettős jelentősége van. A népet a maga foglalkozása, feladata és existenciája a földműveléshez köti. Ennélfogva világosan kell látnunk, hogy a «földmívelő nép» fogalma mindenekelőtt egy sajátos és állandó életformát és ebben egy önálló élettartalmat jelent. Nem az a teendő, hogy a népet kiemeljük a maga reális és egyedüli életeleméből, hanem az, hogy teljes erőnkből válasszuk el a „nép” fogalmát a műveletlenség, nyomorúság, öntudatlanság, kicsinyes földhöz tapadás, alacsonyrendű lelki élet fogalmától. Egyszóval, hogy a népi életet a maga légkörében és milliőjében megnemesítsük.» *