Kuncz Aladár: Makkai Sándor – Ágnes

Mindig fokozottabb mértékben érdekel bennünket egy írónak második regénye, különösen, ha az első feltűnést keltett s olyan írói pálya ígéretének látszott, amely új ösvényeket nyit és új távlatokat keres a művészet birodalmában. Az első regény lehet szerencsés véletlen terméke. Lehet az a bizonyos egy regény, amely minden íráskészséggel bíró embernek a tehetségéből kitelik. A második regény már az alkotót jelenti be, aki ösztönös képességeit összegezni tudta. Az első regény a tehetség jelentkezése, a második az írói pályának kezdete. Makkal Sándor második regénye, az ágnes, csak félig az a bizonyos második regény, amelyről szóltunk. úgy tudjuk, hogy a mű első fogalmazása még a háború előtti időkbe nyúlik vissza. A téma s annak beállítása tehát egy régebbi érdeklődés, egy régebbi képzetsor eredménye. Csak a végleges megírás az ördögszekér írójáé. Ezzel a megírással könnyebben is végezhetünk. Az ágnes az elejétől a végéig érdekfeszítően megírt könyv. Olyan regény, amelyet egy lélegzetre szokás elolvasni. Megállás, zökkenés nincs benne. A teljesen kitisztult művészi öntudat foltot nem hagyott benne, feleslegesen nem részletezett, minden szavának és minden sorának jól kiszámította a vív óerejét és hibátlanul formálta meg mondanivalóinak szerkesztését is. Az ördögszekéréhez képest a stílusban, az írói technika kezelésében haladásról beszélhetünk. E tekintetben az ágnes csak nyeresége lehet az erdélyi irodalomnak, amelynek szeretik a dilettantizmust szemére vetni s amely, íme, most is megmutatta, hogy tudja, ha akarja, a nemesebb értelemben vett nemzetközi lektűrirodalom szintjét elérni. Makkai ágnese azonban nem pusztán lektűrirodalom. úgy jár vele az ember, mint az édes koktéllal. Könnyen itatja magát és csak akkor kezd veszedelmesen dolgozni, amikor már bennünk van. A téma kétségtelenül az élet okkult és pszichopatologikus jelenségeiből táplálkozik, sőt fel lehet találni benne az úgynevezett detektívregénytípus egy csücskét is. én a magam részéről sohasem szerettem a riportregényeket. Még, ha humor van bennük, ha a világszemléletnek fölényes csillogó derűje vagy az elképzelés kápráztató játéka járul külön többletként a témához, talán megértem, hogy el lehet szórakozni velük. De minden körülmények között üresen hagyják az embert s elolvasásuk után semmi sem cseng belőlük vissza. éppen az nincs bennük, ami a művészi alkotásnak legbecsesebb vonása: az élet íze és illata, az ember arca, a természet belejátszása az eseményekbe s végül az életlátásnak egyéni, szuggesztív ereje. Egy percig sem hittem, amikor Makkai ágnesét olvasni kezdtem, hogy a témájának ilyen sablonos elmondásával megelégednék. Tudtam, hogy mélyebbre száll. Mert hiszen írásművészetének ez egyik legjellemzőbb vonása. Az ágnesben adott témánál a mélyreszállás csakis filozófiai és erkölcsi irányban történhetett s ez, ha kizárólagosan művészi élményt nem is nyújt, mindenesetre elgondolkoztatja, sokáig foglalkoztatja az embert. Makkai új regénye, ha ilyen szempontból nézem, a képzelet tragikumának megrajzolása. Azt lehet mondani, hogy regényének valósággal hőse a képzelet. Ha visszagondolok az ágnesre, legalább is ilyesvalamit érzek ki. Minden regényből, ami művészi értelemben meg fogja az embert, visszamarad valami érzéki benyomás: látomás vagy hallucináció. Makkai regényében ez a megmaradó emlék a szinte megszemélyesítő erővel megrajzolt képzelethez fűződik. Az ügyészre, az orvosra, az íróra és a regény címét adó ágnesre egyáltalán nem is emlékszem. Emberi alakjuk szándékosan sablonban van tartva, hogy annál könnyebben kidomborítható legyen egy lelki vagy idegéleti fogalom portréja: a képzeleté. Ezt látom, amint az orvosból kiszabadul, a nagyváros utcájára rohan s mohón, ellenállhatatlan vággyal akar beletársulni az emberi életformákba. Mindegy az neki, hogy melyikbe. Csak élni, testet ölteni akar. Több ez, mint a képzelet: valóságos életlendület. A kipusztíthatatlan, pogány élet csírája, amelynek közömbös, hogy miképpen és hogyan, csak ontani akarja az életformákat, csak sokasulni akar, jóban és rosszban milliószor és milliószor megvalósulni. Valóban a képzelet tragikumának regénye az ágnes. Azé a képzeleté, amelynek egyetlen vágya a határtalan repülés s amely beleütközik mindig egy határba: magába az emberbe. Ennek illusztrálására szolgálnak Makkai regényének csodás elemei, amelyekben az orvosból kiszabadult lélek már az emberi gondolkodásmód alaptörvényein is győzedelmeskedni tud. Ha önmagukban nézem a regény cselekményének a képtelenségig felfokozott titokzatos fordulatait, azt kell gondolnom, hogy a szerző még azokon a határokon is túlmegy, amelyeket a legmerészebb ökkultista regény is szükségesnek tart maga elé állítani. De ha a vezető gondolat alá rendelem a regénynek úgynevezett izgatóan érdekes bonyolulatát, akkor annak mindjárt szinte parabolisztikus jelentősége lesz. Elgondolom, mint nagyon súlyos tanulságú mesét, amely anyagát nem az állatok világából vagy nem is a bűvös Keletről, hanem a mai, nagyvárosi élet forgatagából veszi. Mert valóban, a képzeletnek rettenetes ereje van és rettenetesek lehetnek a pusztításai, ha túl az emberi értelmen, az erkölcsön, az érzelmeken szuverenitással ajándékoza meg magát. Vak az, aki Makkai regényében csak pusztán bűnügyi, freudista vagy fantasztikus meseszövést vesz észre s nem érzi meg, hogy itt egy régi, mély bölcseleti gondolat keres magának modern meseanyagot és új kifejezési formát. Arról tehát, hogy e meseanyagban sok reminiszcencia van, hogy ilyen kettőséletű emberről már itt is, – ott is olvastunk, nincs mit vitatkozni, Makkainak nem ez volt a problémája. Nem a fantasztikus regények mesetárát akarta új elemekkel gyarapítani, hanem éppen ebbe a meglévő meseanyagba akart mélyebb értelmet belevinni. Azt a kérdést lehet tehát csupán felvetni, hogy sikerülte a maga által felállított problémát teljességében megoldani? úgy gondolom, hogy e tekintetben a művészi gondolat és a téma között az összeforradás nem teljes. Lehet, hogy a téma már előbb fel volt vázolva s az elmélyítés gondolata csak azután következett. Akárhogy is volt, ha valami disszonanciát olykor kiérzünk Makkainak mindenképpen figyelemreméltó regényéből, az bizonyára onnan származik, hogy bölcseleti elgondolásával nem sikerült kissé rakoncátlan témáját minden ízében átlelkesítenie. A maga egészében azonban Makkai regénye megint csak egészen új oldaláról mutatja be Erdély egyik legérdekesebb íróját. Az alkotás lehetőségeinek igen nagy távlata lehet abban az íróban, akinek minden megjelent műve képességeinek új vonásaira s érdeklődésének új területére világít rá. Makkai Sándor regényét fényűző, ízléses kiállításban a Szépmíves Céh adta ki. Illusztrációit a szerző elképzelésének művészi átértésével Banffy Miklós gróf készítette.