Krónikás: Két erdélyi iró Erdélyről Magyarság, 1930/július 1.

Az erdélyi szépmives céh kiadásában két érdekes, új könyv jelent meg. Mind a kettő Erdélyről szól, s mindegyiket erdélyi ember írta: Makkai Sándor, a kolozsvári református püspök és Kós Károly, az ismert író és iparművész. Makkai Sándor Bethlen Gábor lelki arcát rajzolja meg egy igen finom művészi portrében, azét az erdélyi fejedelemét akinek személyisége – szerinte – az emberi életerőnek, a magyar sorsnak és a lelki embernek egyik leggazdagabb, leghatékonyabb hordozója és példája és akinek lelki természetét Makkai szinte gyermekkora óta tanulmányozza. Az árnyalatokban gazdag és színes portré plasztikus monumentalitással emelkedik ki a XVII. századi Erdély korrajzi hátteréből és ez a korrajzi háttér is a maga nagyvonalúságában impozáns hatású. A könyv legérdekesebb része az, mikor Makkai Bethlen Gábor merész és fantasztikus s mégis reálisnak ható politikai tervét fejtegeti, mellyel lépésről lépésre haladva úgyszólván emeletenként akarta felépíteni a Nyugat-európában domináló magyar erő várát. Az alap és a földszint az erdélyi impérium megteremtése volt. Ezt óriási erőfeszítéssel, törökkel, osztrákkal való állandó küzdelemben, úgyszólván a maga erejéből meg is építette. Az első emelet lett volna az egyesitett magyarság erejével újra visszaállított integer Magyar királyság. Tervének ezt a szakaszát más nem tudta megvalósítani. – Ha ez az emelet sikerül, akkor következett volna a második: az európai szövetségesekkel összefogva, Bécs leverése, Ausztria felosztása, részben Magyarországhoz csatolása és ennek döntő tényezővé tétele. és végre mindezek után jött volna az ő vezérlete alatt a Nyugat harca a Kelettel: a török kiűzése Európából Hogy Bethlen Gábor nagyszabású, egységesítő tervei nem sikerültek, ennek nemcsak az ő korai halála, hanem még inkább az volt az oka, hogy „a magyar egységnek az a gondolata, amely őt égette, az erdélyieket nem háborgatta”. – Igen, Makkai Sándor kimondja a magyar tanulságos igazságot: Bethlen Gábornak az integer és hatalmas Magyarországra irányzott tekintetét legkevésbé az erdélyiek tudták követni. „Az erdélyi magyar lélek a saját politikai keretei között a maga külön életérdekére rendezkedett be, bizonyos fokig elszakadt a nyugati magyarság lelkéből”. Ebben volt Bethlen tragikuma. De a magyarságé is. Még fülünkben csengenek Makkai Sándor szavai s még jobban elborul lelkünk a másik erdélyi könyv: Kós Károly: „Erdély”-ének olvastán. íme, hogy ismétlődik a magyar sors. Az egységes magyarságot, a Szent Korona tagjait szétszaggatta Trianon s e terror hatása alatt már újra ott tartunk, hogy megint a magyar lélek szakadásáról beszélhetünk, mint Bethlen Gábor a török és osztrák terror korában. íme az erdélyi lélek alig tiz év multán most is siet a saját politikai keretei között, a maga vélt, külön életérdekeire berendezkedni. Erre a leverő jelenségre a legfrissebb példa Kós Károly könyve, mely dilettáns kísérlet arra, hogy a transzilvánizmusnak Cserei Mihály óta kísértő, különcködő célgondolata a legújabb páneurópai eszmékkel kombinálva, történelmi alátámasztási kapjon. Míg a múlt század második felének nagy történetírói – s elsősorban az erdélyi származásúak – az egyetemes magyar nemzetért lelkesültek, addig Kós Károly és a Kós Károlyok szerint már Erdély külön ország, külön történelem, melyet az erdélyi népek közös lelke önállóan, közösen alakított ki a honfoglalás óta s mely e népekre a jövőben is külön, közös sorsot kell hogy jelentsen. – Talán mondanunk se kell, hogy az erdélyi népeknek ez a kollektív lelke s ennek történelemformáló ereje naív, de tudatos elképzelés, melyet történetíróink Szilágyi Sándortól Makkai Sándorig és Szekfű Gyuláig számtalanszor megcáfoltak, kimutatván, hogy egyrészt: „külön öncélú Erdélyről a XVII. század eleje előtt alig beszélhetünk” Szekfű is ezt akkor is csak a külső viszonyok kényszere hozta magával, másrészt pedig: „Erdélyben a különböző „nemzetek” és etnikumok elszigetelve, kölcsönhatás nélkül éltek egymás mellett; szervezett, egy célra mun káló, élő társadalmi organizmusról szó sincs” (Makkai Sándor). Dehát persze Kós Károly, az iparművész mindezt jobban tudja. Eltelve az erdélyi oláhok és szászok iránti nagy, páneurópai rokonszenvvel s végzetesnek tartva Erdélynek Magyarországgal való únióját, e rokonszenvek és ellenszenv alapján átgyúrja Erdély egész politikai és kultúrtörténetét. Könyvének egyetlen sorából se érzik az egységes magyarsághoz való az a lelkes ragaszkodás, mely Makkai Sándor Bethlen-könyvét a mai nehéz időkben is oly felemelő hatásúvá teszi. A munka kiadója: az „Erdélyi Szépmives Céh” Szekfű Gyulát kérte fel, hogy az „Erdélyi Helikoniban, a társaság folyóiratában a könyvről bírálatot mondjon. Szegfű e felhívásnak meg is felelt, de bírálata – bár nem hallgatja el a történelmi igazságot, mégis olyan fölöslegesen udvariaskodó hangú, hogy a fölületes olvasó könnyen jogosultnak tarthatja Kós Károly történelemszemléletét. Holott a könyv csak mint az erdélyi lélek elszakadási törekvésének és páneurópás hajlamainak szomorú tünete érdemel figyelmet. Nem az erőnek, hanem a gyöngeségnek a jele. Arra a kérdésre, vajon szórványos-e ez a jelenség, vagy tipikus csak annyit tudunk feleletül mondani, hogy Kós Károlyt az „Erdélyi Helikon” írói épp úgy a maguk emberének tartják, mint az „Erdélyi Fiatalok”, az erdélyi főiskolások.