Kós Károly: Programadás és programvállalás Makkai Sándor: Magunk revíziója c. könyvéről – Helikon, 1931. május

A tél folyamán Makkai Sándor, Erdély református püspöke, öt egymást követő estén, egy-egy órai előadást tartott a kolozsvári református theológia nagytermében. Mind az öt előadásán zsúfolásig töltötte meg a termet a legcsudálatosabb közönség: méltóságos urak mellett egyetemi hallgatók, parfümös, drága bundás asszonyok mellett kopott kishivatalnokok, papok mellett gyári munkás, író mellett kereskedő, ügyvéd mellett tanítónő, színész mellett uzsorás: az erdélyi magyar társadalom osztálytagozódásának szimbolikus képviselete. és ez a hallgatóság estéről-estére fokozatosan zsúfolódott, szaporodott és néma csöndben hallgatta a pódium asztala mellett ülő, derültképű, tiszta tagolt beszédű, szemüveges szőke ember beszédét, aki nyugodt hangon, egyszerű szavakkal, minden szónoki fogás, minden megszokott napi frázis mellőzésével, minden professzoros fontoskodás nélkül mondta el a legőszintébb vallomást, a legbátrabb hitvallást, a legsúlyosabb ítéletet és a legradikálisabb élet- és munkaprogramot, amit Erdélyben tizenkét esztendő folyamán magyar ember kimondhatott. Elmondta a magunk revízióját. „… a felettünk elzúgott világkatasztrófa kérdésessé tette az összes lezárt fogalmakat és meggyőződéseket a világnézet, a történelmi szemlélet, az erkölcsi felfogás, a politikai, pedagógiai, társadalmi viszonylatok egész területén. A mai világhelyzet… kényszeríti a lelkeket életünk gyökeréig menő revíziójára. A jövendő lehetősége azon fordul meg: hajlandó és képes lesz-e az emberiség… revízió alá venni önmagát… Krisztus ítélete zúg a világ felett: senki sem vet új posztóból foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából és nagyobb szakadás lesz…” Első előadásán állapította ezt meg Makkai Sándor és kiindulva ebből a mai egész emberi világra szóló helyzet megállapításból, habozás nélkül mondja meg a reánk vonatkozó szentenciát is: az erdélyi magyarság számára a múltból áthozott alapvető fogalmak többé nem fejezik ki az élet valóságát: tehát azokat revízió alá kell venni. és rögtön figyelmeztet is: a revízió pedig nem azt jelenti, hogy új neveket kapjanak a régi fogalmak, de annyit, hogy a régi fogalmak új tartalommal töltessenek meg… Azután: … múltunknak ma már kétségtelenül megállapítható, súlyos bűnei vannak: e bűnökért való felelősséget nekünk kell vállalnunk, ezeket a bűnöket nekünk kell levezekelnünk. Viszont az új tényeket tudomásul kell vennünk… A jövőre nézve pedig: …az élet parancsa az, hogy leszámolva a csudavárással és megalkuvással, nemzeti életünk új lehetőségeit formáljuk ki az új tényekkel való számolással… A Makkai Sándor előadássorozatának tartalma tehát: a múlt kritikája, a mai új életfeltételek és lehetőségek megállapítása, és a társadalmi életmunkának az új életprogram szerint való átszervezése. Nem kerülgeti a forrókását, nem szépít semmit, ami csúnya, nem védi a bűnöst, ha az bűnös, nem kér és nem oszt kegyelmet. De hideg tárgyilagossággal megállapít és egyszerű logikával következtet. Nem dolgozik sem irodalmi, sem szónoki, sem filozófiai fogásokkal, nem optimista és nem pesszimista, nem fanatikus és nem hitetlen, de mérnök és matematikus, aki csak megmérhető, megfogható anyagokat és eszközöket: tényeket használ és megvesztegethetetlen számokkal számol. Amit mond: az nem halott dogma, de élő praktikum; nem parancs, mely vak engedelmességet követel, de a szemek kinyitása a valóság látására, józan figyelmeztetés és pontos meghatározása az életet megtartó magyar munka lehetőségének. „… Mi semmiféle földi impériummal nem rendelkezünk, tehát sajátos életünkből csak annyit valósíthatunk meg, amennyit minden külső segítség nélkül, a magunk erejéből meg tudunk valósítani. A magunk erejét pedig a szervezettség mértéke és határai állapítják meg…” De „miért tagadnók, mikor ez a tagadás a legbotorabb előítélet lenne, hogy ha szervezettségről van szó, akkor a mi helyzetünk képe ebben a pillanatban szinte reménytelen …” Tizenkét esztendőnek nagyon is tudott, de nemzetárulás vétségériek tilalmával eltitkolt hazugság leplét rántja le Makkai Sándornak ez a valóság megállapítása, amely minden fájó megállapítása között talán a legélesebben fog fájni ott, ahol ez az igazságeltitkolás, illetőleg a magyar szervezettség hazugsága egyéni életlehetőségeket, sőt jövedelmező pozíciókat, és könnyű társadalmi és gazdasági érvényesülést jelent az erdélyi magyarság termelő, tehát nemzetfenntartó tömegeinek terhére. és Makkai Sándor tovább sorolja fel valóság megállapításait, társadalmunk minden betegségét bevallja, minden hiányosságát konstatálja, minden kinövését leleplezi. De éppen ilyen tárgyilagos nyugalommal megállapítja erőinket, megállapítja erényeinket, megjelöli a módokat, melyekkel kiírtható a betegség, megmutatja a forrásokat, melyekből pótolhatók a hiányok, megnevezi az eszközöket, melyekkel a káros kinövések eltávolíthatók. és minden amit mond, olyan egyszerű, annyira természetesen igaz, olyan magától értetődően bizonyos, mint az élet maga. Pedig újat nem mond Makkai Sándor. Amit megállapít, amit megláttat, amit célul tűz ki, azt tizenkét esztendő óta sokszor konstatálta, sokszor kritizálta, sokszor ajánlotta, sőt próbálta más is. Elmondódott és megíródott úgyszólván minden, sőt bőségesebben, részletesebben és egészen az aprólékos kicsinyességekig. De az egész komplexumot így a maga nagyvonalú egyszerűségében, tizenkét esztendő folyamán senki sem tudta megközelítően sem összefoglalni, senki sem tudta azt így egységbe fogni, ilyen logikus magától értetődéssel leegyszerűsíteni, minden mellékestől, minden fölöslegestől megtisztítani. és Makkai Sándorig nem akadt társadalmunknak egyetlen exponáltan az élen álló, felfelé és lefelé is elhatározó súllyal bíró vezéregyénisége, akinek erkölcsi bátorsága és felelősségérzése lett volna, hogy azt, amit Erdély magyar szellemi munkatársainak jó része tudatosan, de ösztönösen úgy szólva az egész magyarság külön-külön egyénenként tudott, vallott és részleteiben hirdetett is, a maga nyílt vallásával dönthetetlen ítéletté formálja és a maga vállalásával a gyenge akarások, a kapkodó munktervek, a félénk és gyáva kísérletek, a kidobott kortesjelszavak helyett félre nem magyarázható, el nem ferdíthető, egyetlen logikus lehetőségét adja meg az erdélyi magyarság életpolitikájának. Amit Makkai Sándor tett, azt nem az író tette és nem a pap, nem egy hazának első adminisztrátora, de Erdély református püspöke, a sors által az erdélyi társadalom, az erdélyi magyar nemzet élére állított politikai vezér, aki teljesíteni akarja azt a kötelességét, melyet az Űristen parancsolt reá akkor, amikor kegyelme erre a posztra állította a maga földi szolgáját. A református püspök, ki a román parlament szenátora, aki tehát hivatalból politikai képviselője is a magyarságnak, politikai kötelességét teljesítette akkor, amikor a „Magunk revíziójá”-ban a maga politikai álláspontját megállapította, a múlttal, a jelennel és a jövendővel szemben. Kristálytisztán és félreérthetetlenül és rideg őszinteséggel, szinte kegyetlenül és azzal a hitvalló és felelősséget vállaló bátorsággal, mely az erdélyi magyarság saját kegyelmükből való mai politikai vezérkarának egyetlen egy tagjában, egyetlen egy pillanatig sem volt meg soha ilyen teljességében, hosszú és nehéz tizenkét esztendő folyamán. Ez az öt előadás és a belőlük formált könyv tehát nem a szó szoros értelemben vett irodalom. Sőt igazában és könyvformájában: politikai röpirat. Kicsiny dolognak látszik tehát, de mégis az a biztos érzésünk, hogy tizenkét esztendő óta éppen most, amikor a háború és forradalmak és az azok nyomán való társadalmi és gazdasági vajúdásokból egy új, más emberi társadalom, új más emberi életlátással van születőben, hogy éppen most jött el az ideje annak, hogy előálljon az az ember, akinek nemcsak a látása éles, nemcsak a lelke tiszta, nemcsak az ítélőképessége szabad, de a sors kezébe adta a tekintély korbácsát is, amellyel a templom udvarából ki tudja verni a kufárokat – ha ezt az erőt, mely neki adatott, munkává is akarja átváltoztatni. Mert az előadássorozatnak és a belőle formált könyvnek csupán ez az effektív munkává való átváltoztatása adhatja meg az igazi értékét az erdélyi magyarság szempontjából és hasznára, mint ahogy a negyvennyolcas tizenkét pontnak az értékét és értelmét az adta meg, hogy – valóság lett belőle. és Krisztus keresztfán való kínhalálának is azért lett értelme, mert hogy a keresztyénség megvalósult. Bizonyos az: a magunk revíziójára szükségünk van, jobban, mint valaha. és szükségünk van arra, hogy az emberiség mai vajúdásának súlyos válságaiban nyílt szemmel és tiszta látással, minden erőink szervezett, organikus és célszerű munkába állításával szolgálhassuk egyetlen közös magyar célunkat: nemzeti értékeink megtartását és a magyar élet célszerű, helyes átépítését az eljövendő emberi társadalmak új kereteibe. A revízión kívül ezt a munkaprogramot adja nekünk Makkai Sándor és tudjuk, hogy azt meg kell valósítanunk minden habozás és idővesztegetés nélkül. Vagy pedig fel kell adnunk a harcot az egész vonalon és akkor el fog pusztulni az ezeréves magyar élet Erdély földjéről. Tertium non datur. Makkai Sándor könyve másfélmillió erdélyi magyar politikai lelkiismeretének könyve és jaj nekünk, ha nem cselekedhetünk lelkiismeretünk szerint, de ezerszer jaj a választottaknak, ha nem cselekedtetnek velünk a mi lelkiismeretünk szerint.