Kós Károly: Makkai Sándor Bethlen Gábor könyve EgyedüI – Bethlen Gábor lelki arca – Ellenzék, 1930/III/16.

Az elmúlt esztendő Bethlen Gábor fejedelem halálának háromszáz esztendős évfordulója volt. Nem tudok arról, hogy Erdély magyarsága akár hivatalosan, akár nemhivatalosan, az első, avagy a második centénnáriumról akármilyen módon megemlékezett volna. Nem tudok róla, de nem is hiszem, hogy az megtörtént. és lehetséges, hogy más körülmények között talán a háromszázesztendős fordulót is csupán az ő erdélyi iskolája és talán az erdélyi református egyház tartotta volna számon – hivatalos kötelességből. Lehetséges, bár azt is tudom, hogy éppen tavaly múlt másfél évtizede annak, hogy néhai való iskolatársam és lelki barátom: Makkai Ernő, kiadta az ő tanulmányát Bethlen Gáborról, aminél szebb és igazabb írás azóta sem íródott a fejedelemről és azt egy megírandó hatalmas, az erdélyi uralkodóhoz egyetlenül méltó Bethlen élet- és jellemrajz első vázlatának tekintette csupán. Makkai Ernőt, a historikust megölte a háború; megkezdett Bethlen-monumentumából csupán a zseniális vázlat maradt meg, melyet ő utána, az ő elgondolásával nem épitett ki senki a legnagyobb erdélyi halott méltó mauzóleumává… A háború következtében való kegyetlen magyar tragédia sok mindent felforgatott, de talán a legnagyobb megbolygatást – és az egyetlenül hasznost nekünk magyaroknak, – kétségtelenül a magyar lelkekben végezte. A lelkünkben és gondolkozásunkban, mely a háború óta tanul igazabban, helyesebben meglátni és – értékelni; meglátni az életet, ami van bennünk és körülöttünk, meglátni múltunk élet-munkájának valóságos eredményét és tanulságait, ami elvehetetlen, elvitathatatlan és elpusztíthatatlan örökségünket, jövendő nemzet-épületeink egyetlen bizonyos és megbízható fundamentumát. A múltat, mely ezer esztendő folyamán kialakított minket itt olyanná, amilyenek vagyunk: fajtánkban, nyelvünkben, látásunkban, gondolkozásunkban, erőnkben és gyengeségünkben, gyávaságunkban és bátorságunkban, szívünkben és lelkünkben és mindenek eredőjében: kultúránkban. Amikor akkorát zuhantunk, amikor annyira porig aláztattunk, amikor délibábos álmunkból olyan rettenetes valóságra ébredtünk: most látnunk kell, most tudnunk muszáj, hogy a múltakban valamit – elvétettünk. Valamit rosszul tanultunk, hibásan tudtunk, helytelenül láttunk; valahogyan megcsaltak minket, valahogyan megcsaltuk magunkat – a magyar áfium mámorával. Még sajgó fejünk kijózanodott tudatával rá kellett kényszerítenünk magunkat arra, hogy mindenünket, amit a magunkénak tudunk és vallunk, átrevidiáljuk és újra értékeljük. Mert most már nem cipelhetünk magunkkal felesleges holmit, de nincsen eldobálni való értékünk sem. A teljes magyar életmunka ez új nagy revíziós folyamatának szükséges és fontos részlete volt az Ady-revízió, mely igen sokunk hite szerint, – summájában legalább, a Makkai Sándor könyvével (Magyar fa sorsa, – Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1928) fellebbezhetetlenül elintéztetett. és ennek a folyamatnak eredményei a tavalyi évben, a porladó erdélyi fejedelem háromszázesztendős halál-évfordulója alkalmából megjelent Bethlen-könyvek, egyes etapjai az esedékes teljes Erdély-revíziónak. A tavalyi esztendő kezdetét méltóan komoly köntösbén köszöntötte a nagy évforduló alkalmából Szegfű Gyula: „Bethlen Gábor» könyve. és talán ez a könyv, szellemének, látásának megösmerése és átérzése adta Makkai Sándor tollára könyvének egyik legsúlyosabb kérdését és újra a legfájóbb, legfelébresztőbb és legkijózanítóbb feleletét: „Mi hát az oka, hogy ezt a nagyságot , mindmáig nem akarja meglátni és hódolattal méltányolni a történelemtudomány és ennek nyomán a magyar közvélemény? Mi az oka a tragikumalak, mely történelmünk e rendkívüli nagyságát, akihez mégcsak egy-kettő fogható ezer év alatt, olyan sötéten árnyékolja be? Ez az ok Bethlen magyarságában rejlik.” Makkai csupán Bethlennel kapcsolatban állapítja meg ezt a valóságot, ami egyben egyik legsúlyosabb bizonyítéka múltbeli értékelésünk hamis és csaló voltának. De megállapíthatná ezt a valóságot az egész magyar ezeresztendő komplexumára is, melyet a háborút megelőző modern történelemtudományunk, bizonyára jóhiszeműen, de többé-kevésbé egészen hamis szemmel látott meg és tudtán kívül hamisított mértékkel értékelt. és itt találom meg a Makkai könyvének legnagyobb érdemét, azt, hogy ő a közvéleménnyel, sőt részben a mai történettudomány legkomolyabb képviselőivel szemben is meg meri állapítani, hogy Bethlen volt az a magyar államférfiú, az ő politikája volt az a magyar politika, amire szükség volt akkor; az ő eszejárása és az ő látása volt az igazi észjárás és a helyes látás, az ő élete és az ő munkája volt nemcsak a maga korában, de minden magyar korszakokban való legmagyarabb életek és legnagyobb munkák azon kevéseinek egyike, amihez történelmünkben csupán Szent István és Mátyás élete és munkája hasonlítható. Bár nem vitázik kimondottan Szegfű Gyulával, mégis érzik, hogy nemis egyetlen, de mindenesetre egyéb, fontos oka volt könyve megírásának az, hogy kimondhassa a maga véleményét Bethlenről – Szegfűvel szemben. Az erdélyi ember véleményét a magyarországival szemben, a protestáns emberét a katholikussal szemben. Erénye könyvének, hogy nem lett mégse belőle egyszerű vitaírás, de megmaradt komoly, önálló, a fejedelemhez és – Makkai Sándorhoz méltó emlékkönyvnek. Mert nem historiaírás, még nem is igazi históriai monográfia a Makkai könyve. De több a vázlatnál: kész, befejezett mű: Bethlen Gábor lelki arca. Tisztán és tudatosan belülről látott, belülről felépített szobra a fejedelemnek. Szívvel, tudással és hittel készült intimus mű. Nem monumentum és e tekintetben a Szekfű Gyula könyve – töredékes horizontú, a professzionátus modern historikus hatalmás készültségével és kitűnő írni-tudással készűlt írásmű, mely élesen, határozottan jellemzi a kort és benne a lehetőségeket, melyekből a Bethlen Gábor Erdélye és Erdély Bethlen Gábora plasztikusan alakul ki előttünk, laikusok előtt is. Makkai könyve ezt nem adja, Makkai ezt adni nem is tudhatja. Viszont azt adja, amit Szekfű nem tudhatott adni: Bethlennek, az Erdélyből kinőtt, a teljes egészében erdélyi embernek és transszilván államférfiúnk belső felépitését úgy, ahogy azt európai erdélyi ember láthatja és láttathatja meg. Ez a Makkai könyvének másik nagy érdeme és igazolása annak, hogy ennek a könyvnek meg kellett íródnia, már a Szekfű Gyula könyve miatt is. De van Makkai Sándor könyvének hibája is, amit nem szabad elhallgatnom, akárhogyan is szeretem könyvét. és ez a hiba nem abból adódott, hogy Makkai nem historikus a szó professzionista értelmében. Szóval ez a hiba nem Makkai tudásának hiányossága. Mi keletkezett, de abból a törekvésből, hogy Makkai pap, sőt – püspök. Amolyan igazi pap, igazi püspök, akinek nemcsak hite van, de filozófiája is, theologiai filozófiája. és sokszor, igen sokszor csupán ezen a papi, theologiai szemüvegén keresztül látja Bethlent és magyarázza az ő belső épülését. Tudom, Makkai nem tehetett másképpen, de hogy ezáltal nem mindig a valóságnak megfelelően építi fel a maga Bethlenjét, azt még egyik legérdemesebb méltatója, sőt püspöktársa: Ravasz László is kénytelen volt konstatálni. * Makkai Sándor: Bethlen-könyvét az ő Ady-könyvével együtt azok közé a fontos dokumentumok közé kell sorolnunk, amelyek a maguk vallomásával a nagy magyar revízió folyamára mindeneket meggyőző és döntő tanúvallomást adtak.