Kázmér Ernő: Makkai Sándor újabb tanulmányai – Harc a szobor ellen

Még egy éve sincs, hogy az erdélyi reformátusok tudós püspökének és az erdélyi magyar irodalom legkiforrottabb egyéniségének: Makkai Sándornak »Erdélyi szemmel« című tanulmánykötetével itt behatóan foglalkoztunk és rámutattunk, hogy az erdélyi magyarság lelki kríziséből mennyire csak az erdélyi gondolat volt a kivezető, az az erdélyi gondolat, amelyből a természeti szépségeknek, az emlékeknek, a hagyományoknak és az impérium változással beállott új helyzetbe került magyar lélek új arculatának olyan irodalmi megnyilatkozása tört fel, hogy Európa népkisebbségei között egynek sincs ennyire harmonikus, művészi és eszmei fogantatásában magasabbrendű irodalma. Makkai Sándor, a regényíró és az esszéista, címek a kisebbségi irodalomnak egyik legöntudatosabb szelleme és ha mondanivalóiban ráhangolja is magát Erdélyre, az erdélyi táj impresszionizmusának őszi színeire, igazságában, melegségében az egyetemes magyarság szelleméért való hevülete dobban magyar életcéllá. Mintha az erdélyi égen ragyogó halvány csillagra matatna, melynek fénye áttüzesedik a legkomorabb felhőkön, a vezető csillagra, mely a magyar szellemisig törékeny megvalósulása: a felszabadító demokrácia és a boldogító béke felé. Azért béke és demokrácia, csak ez a két eszmei célkitűzés lehet lelki alapja a kisebbségi élet szellemi koncepciójának, béke: amely a gondolkodás és az elmélyülés örök érvényű útjára vezet, demokrácia: mely egy kis nép élete, sorsa hullámverését egy tisztultabb Európa erőteljes, egészséges, erőtől és energiától túláradó polgárszelleme lendítő erejébe fogja. Hogy ez a polgárszellem Erdély mai magyar szellemiségének, termő irodalmának őszinte lelki kitevője, érdeme ez elsősorban Makkai Sándornak, vele együtt mindazoknak, akik tiszta erdélyi szemmel világosságot látnak és láttatnak a sötétségben. Makkai Sándor új könyve négy tanulmányában már teljesen felfedi azt az írói ideált, melyet maga elé tűzött: érzelmi színezetet, a kultúrember lélektanának új fogalmazását, öntudatát adni múlttal, jelennel és jövővel szemben. A múlt: Széchényi István, „a legnagyobb magyar”, akit történetírók, pszichiáterek, politikusok érdekes kísérletei sem tudtak újra élövé, a küzdő magyar tragikus szimbólumává tenni. Megmaradt monumentumnak, eszmévé fagyott élettelen figurának, a magyar főváros Duna-partján, két halhatatlan alkotása: a Lánchíd és az Akadémia közötti kis parkban álló szobra perszonifikációjának, amely éppen olyan merev és hajlíthatatlan, mint az érc, amiből képmása öntődött. Makkai Sándor küzd a múlt és a szobor ellen s ebben a harcban, a legérdekesebb magyar korszak merész revíziójában Péteri y Jenő Széchényi tanulmányait, Grünwald Béla „új Magyarországát” analizálja, a két felejthetetlenül nagy magyar gondolkodó tragikus víziókig feszülő írásait. Mert nem véletlen, hogy ez a két Széchényi-kutató, nagy modelljüket végzetében is követték és mint a döblingi remete, ugyancsak önkezükkel tettek pontot életük végére. Van valami végzetszerű lelki rokonság a tépelődő Széchényi, a »pinián tobozt római nosztalgiáját idéző Péterfi és az összeroppant zólyomi alispán Grünwald Béla között és amikor Makkai Sándor Széchényi szemlélete ehhez a tragikus triászhoz simul, meglátja sorsközösségüket, szubjektivitásukból felfakadó lelki és szellemi erőiket, amelyeknek kiteljesedésében életre hívja Széchényi szoborrá fagyott alakját, akinek nyugtalan szelleméből friss energiák szikráztak át nemzete enervált testébe. Széchényi lelki megrázkódtatása, érzelmi életének zavaros hullámverése és teremtő eszméinek uj gyökerek verő tavasza között sok van, ami a pszichológia a lélektudás laboratóriumába való s későbbi életrajzírói, Szekfű Gyula és Hegedűs Lóránt is megérzik, hogy a józan kritikai szellem sem tud a pszichoanalízis elől kitérni, a kísérleti individum intellektuális és morális különállóságának hitében élni, mintahogy például Rousseau elmeállapota, kombinatorikus üldözési mániája – Széchényi öngyilkosságának közvetlen okozója – nem választható el vallomásai, áldozásai zengő szépségeitől. Makkai Sándor, ha összeszorított ajkkal és tudatosan fegyelmezett tollai is, utal Széchényi géniusza sötét erőire, ambíciójára, szerelmi zavaraira, beteg exaltációjára,, megpróbálja, hogy az örök magyarságba szárnyaló Széchényi eszmékből eljövő életükre mutasson és csak sajnálni lehet, hogy más írók Széchenyi könyveinek kommentálására szorítkozik, akkor amidőn történetírói szemlélete és pszichológus merészsége szinte predesztinálja, hogy az elmúlt száz év történetének széles hátteréből éppen Makkai Sándor döbbentse elénk az élő Széchényi tragikus alakját. Második tanulmánya az »Aesthesis«, hozzászólás Kosztolányi Dezső sokat vitatott vallomásához, a »homo aestheticus«-hoz. A művészet ereje, a művészet lelkiismerete és a művészet igazsága nevében követeli Mákkai Sándor, hogy az író nézzen ki elefántcsonttornya ablakából s ha „az elefántcsonttorony tisztább és emberibb hely is mint a pártiroda” (ezt Kosztolányi mondja) a lélek emberének – Makkai szerint – nincs joga meglépni az élet küzdelme elő!«. A kollektivisztikus áramlat e korszaka, amidőn gazdasági rend fordulóján, demokrácia válságán, túlzott nacionalizmus doktrínáin fordul meg az ember sorsa, végzetesen szükségessé teszi a lelkiismeret minden irányú felébredését, s amint Kosztolányi érzi, hogy az egyéni lélek és a szellem létjoga veszélyben, ezért a költő inkább válassza az elefántcsonttornyot. Makkai Sándor a társadalom problémáiba merülő ember (tehát a »homo politicus«) és az élet embere között tesz különbséget, észrevéve, hogy ő áll az aestheticus és a politicus között, várva a polgári individualizmus, a kultúratisztelet feltámadását. Két kisebb tanulmánya már a jövőt boncolja: az egyik az Erich Kästner »Fabian«-jának tehetetlenségét, várakozását, a mai Európa új »reprezentatív man«-jének, a munkanélkülinek típusát, aki belefullad az árba, de a jövendő generációt partra segíti; a másik: Meschendörfer erdélyi szász író brassói regényének kisebbségi problémáit, a szászok és a magyarok mai sorsközösségét, a kisebbségi nép egyéniségei és tehetségei jelentőségét, akiket az erdélyi népi életből kell kikeresni, felemelni és vezetőkké csiszolni. Az író itt a nemzet-pedagógiai lelki és szellemi erejére utal láthatatlan és messzi reménységek beváltódására és hisz bennük, mert olyan erős felszabadult gondolkodó, aki gyenge optimizmustól és túlzott pesszimizmustól egyaránt távol áll. Jóleső érzés az erdélyi magyar szellemiség vezéréül tudni Makkai Sándort, aki a faji gyűlölet és a diktátor-rajongás e tohuvabohujában is ragaszkodik a szabad ember megsebezhetetlen kötelességéhez: a világos és fegyelmezett gondolkodáshoz.