Imre Lajos: Magyar nevelés, magyar műveltség

Makkai Sándor könyve Makkai Sándornak e legújabb könyve azoknak a tanulmányoknak, előadásoknak és cikkeknek rendszeribe foglalása, amelyekben az utóbbi időkben ennek a kérdésnek hangot adott. Az egész magyar nevelés és műveltség alapkérdéseit akarja itt tárgyalni, némelyiket csak érintőleg, másokat részletesebben, de mindegyiket egy rendszerbe állítva bele, amely rendszer két kérdéssel akar tisztába jönni; mi a nevelői gondolkozás útja és melyek a nemzeti műveltség alapvonalai. Ez a rendszer abból a tényből indul ki: hogy a magyarság széttagolt részei között az összetartás és szellemi közösség lazul, s abból a kérdésiből: mit lehet tenni ennek megakadályozására, hogyan lehet egy szellemi magyarságot nevelés utján úgy létrehozni, hogy ez a magyarság belső, szellemi egységét megalkossa és megtartsa. Ezért fordul először a nevelés gondolata felé. Az egyén és közösség, a társadalom és egyén két szembenálló adottsága között egy, lényegében mindkettőtől független, harmadik tényező alkothat kapcsolatot, a nevelés. Ez teheti meg s ennek kell megtennie, hogy az egyéneket a közösségét kifejező személyiségekké, a közösséget pedig a személyiséget érvényrejuttató személyi egységgé tegye. Ez az az örök válság, amelyben a pedagógia van. A személyiség pedagógiája gondolatát felváltotta a szociális nevelés követelése, majd ennek helyébe a nemzetnevelés gondolata lépett. A nemzet tükrén túl a nevelés alakító ereje elhomályosodik, tehát az egyetlen és legmagasaibb pedagógiai lehetőség a nemzetnevelés s az egyetlen nevelő hatalom a fajközösség alapján álló nemzeti társadalom. Amint a nevelőhatalom kérdése a háború után a módszeren és kísérleten át a személyiséghez, ettől a társadalomhoz s végül á nemzethez vezetett, úgy a nevelői munkára vonatkozó meggondolások a nevelés elméletének tisztázása után a szervezet, majd a kultúrpolitika kérdéséhez vitt. A nevelő hatalom tehát a nemzet, a nevelő munka pedig kultúrpolitika. Ebből következnek most azok az új parancsok, amelyek a nevelés terén felmerülnek. Az iskolára nézve ez a parancs azt követeli, hogy az a nemzet életének ismétlése, a nemzeti élet begyakorlásának tűzhelye legyen hármas munkakörben: a világ megismertetésében, az erkölcsi jellem kifejtésében, s a nemzetközösség életébe való bevezetéstben. Az oktatás feladata, hogy a gyermek előtt a fejlettdbb életet jelentővé tegye az által, hogy a gyermeket rávezeti, hogyan állítsa be egész lényét a világ és élet egyetemességébe s így benne az önértékű személyiséget megvalósítsa. így lesz az iskola a keresztyén nemzeti társadalom kialakításának színhelye. Az a nevelő, ki ezt a munkát végzi, pásztor, alázatos tolmácsolója az élet igazságának. Az ifjúságban az ifjúság legmélyebb indulatát: a követésre méltó eszmény előtti önkéntes hódolatot kell megragadni. így születik meg. á magyar ember új típusa: a világot a nemes intelligencia fényében vizsgáló és ismerő szellemiben, az erkölcsi jellemben, az alázatos istenfiúságban. A második, nagyobbik rész a nemzeti műveltség alapvonalait keresi. Műveltség alatt magának a szellemnek az igazság, jóság és szépség értékeiben való megvalósulását érti, ez a műveltség személyes és szellemi és három tényező alkotja: művelt emberek, értékes művek, célszerű szervezetek. Művelt ember alatt azt értjük, aki az örök értékek minden irányú szolgálatával résztvesz a nemzeti szellem megvalósításában. Erre a műveltségre mindenki kötelezve van, ezt szabadon kifejteni mindenki joga, a műveltség szolgálatában nincs kicsiny és nagy, egyedül a lélek nemessége benne a döntő. A logikai érték körében kritikai nemzetszeretetre van szükség, amelyben a tudomány önértékű igazságát a nemzet életsorsávál kell összefüggésbe hozni, hogy így az igazi magyar önismeret lehetségessé legyen. A tudományegyetemi a tudományos, de életteljes igazságot keresse, gyakorlatisága nem megélhetésre való előkészítésben, hanem az önértékű szellemiségre való nevelésiben áll, a felelősségre, önfeláldozásra való nevelésben. Ez a művetség az erkölcsi érték terén a legnagyobb lelki igények érvényesítését jelenti, az egyszerű külső életű, de nagyjeliemű magyar alakjának megvalósítására, a művészetnél a nép visszafordítását az ősi művészet hagyományaihoz. Hogyan szerveződik most ez a munka? Ez a szervezés az állam feladata azon alapon, hogy az állam keretei között a nemzet él testvéri szeretetközösséget. A szervezés elve a fegyelmezett egység, de egyúttal önkormányzat, A nemzeti műveltség összes felelős tényezőinek szellemi munkaközösségben kell összekapcsolódniuk – ha ezt a munkát az állam nem végezheti, az egyházakra hárul – kerülve a kényszert és az uniformitást. A nevelés munkája intézményesein folyik, ez az iskolarendszer, amely mellett szabad tevékenységek is elismerhetők, de csak az egységes szellemben beletagolódva. Ez a nevelés képezi ki a művelt nemzeti társadalmat, a középosztályt, vagyis az öntudatos magyar szellemiség képviselői összességét. így a két társadalmi osztály: a nép, amely az öisztöniséget, á vezetők, akik az intelligenciát képviselik, együttműködnek. A kisebbsági műveltségre nézve azt állapítja meg, hogy a magyar műveltség csak egységes lehet, végzetes lennie reá, ha széttöredezne. Erre az egységes magyar műveltségre a magyarországinak feladata példát adni. A nacionalizmus, jelen formájában kisebbségellenes ugyan, de nem szükségszerűen az, sőt az igazi nacionalizmus engedi, hogy a kisebbség emberi életet élhessen. Nehézség, hogy a kisebbségi műveltség csiga ház nélkül, mert állami végrehajtó hatalma nincs. De lehet minőségben több, társadalmilag szervezettebb és fordulhat jobban az örök humánom felé. A nemzeti műveltség hordozásában előttünk álló nagy felelősség a bolsevizmus elleni őrállás. A következő fejezetekben »nemzeti műveltségünk örökhagyói« címen bemutatja Bethlen Gáboriban az önnevelő, Zrínyi Miklósban az ébreszti, Széchenyi Istvánban a sorshordozó, Wesselényi Miklósban és Eötvös Józsefben a kutúrpolitikus, Mikó Imrében a kisebbségi magyar ember személyiségét, mint akikben nemzeti műveltségünk teremtő szelleme öltött testet. Azután azt keresi, mi az az őstalaj, amin nemzeti műveltségünk nyugszik. A népi életforma bomlóban van, a népi sors kérdése égető kérdés. Két lehetőség áll előttünk, vagy át kell ültetni a népet szelektálás útján az intelligens kultúrrétegbe, vagy meghagyni önálló életformának s így biztosítani számára lehetőséget. Ez azzal függ össze, hogy a népet nem valami, megszűnésre kelt kényszerű szociális kategóriának kell tartanunk, hanem szükségszerű örök létformának. Az igazi népnevelői feladat tehát a népet ‘belekapcsolni a nemzet szellemi életközösségébe. »Magyar végletek« címen foglalja össze azokat a jeliszavakat, amelyek az egységes magyar szellemiség kialakulását akadályozzák. Ilyen a közgondolkozás természetellenessége, a csodavárás ennek ellentéte a földhöztapadó álrealizmus, az »eb ura fakó« dacos turánizmusa s a »vitam et sanguinem« európaimádata. Utolsó fejezetében »Európai magyarsag« címeri bemutatja azt a kockázatot, amit a magyarság István királyban vállalt akkor, mikor itt Európa érdekében vállalta a megállást s amikor vállalta azt, hogy európaivá válik azért, hogy ez az Európa megtagadja. Az igazi európaiság ennek a végzetszerű, a magyarság élete titkát magában hordozó feladatnak teljesítése. Makkainak ez a könyve is, mint a többi, bizonysága csodálatos intuitív erejének, amellyel kérdéseknek mélyébe tud pillantani s azokat élesen megvilágítva megoldásukhoz egy átfogó gondolatot tud nyújtani. Abból a gazdag anyagból, amelyet az ismertetés meg sem próbálhat részletesén bemutatni, csak egy pár alapvető gondolatot emelünk ki s néhány olyan kérdésre mutatunk rá, amelyek a fejtegetésekből kiindulva további meggondolások alapját képezhetik. Az egész munka alapgondolata az: hogyan lehet biztosítani a magyar műveltség egységét befelé és kifelé. Mivel lehet elkerülni azt, hogy a magyar műveltség, befelé, ne váljék különböző ellentétes irányokból összetett mozaikká, hanem legyen olyan egység, amely mindent magában foglal s amelynek egységét egy magasabb gondolat biztosítja. Ezt abban keresi, hogy mi a humánum a magyar lélek sajátosságában? Mi az: ahogyan a humánum, vagyis az önértékű értékvalóságok a nemzet természeti egyéniségében és szellemi személyiségében kialakulnak? Ez a gondolat különösen fontos most, amikor a legkülönbözőbb irányok és kezdeméményezések fenyegetnek azzal a veszedelemmel, hogy széttörik a kultúra egységét s azt valami sokszínű vegyes mázzá akarják tenni, amivel a nemzetet átfestik. Ettől úgy lehet megmenekülni, ha egységes értékelés alá vonjuk a nemzet egész életét, amely értékelés utján különböztetni lehet az értékes s a nemzeti szellem valóságát alkotó dolgok és az azt csak színező, vagy éppen attól idegen elemek között. Hogy ezt az értékelést Makkai nem valami alacsonyabb rangú mérték, hanem a szellem önértéke alapján akarja végrehajtani, ez meg ennek az értékelésnek a tisztaságát biztosítja. Egy másik, ezzel összefüggő gondolat az, hogy ez a műveltség a logikai körben, tehát a tudományos műveltség körében az erkölcsibén és a művészet körében nem három, egymástól független, vagy csak lazán összekapcsolódó elvből áll, hanem egy rendszer, amelyben az egyik kör elválaszthatatlanul kapcsolódik a másikhoz és feltételezi a másikat. Ebből következik, hogy a műveltség legmagasabb mértéke mellett is hangoztatja annak mindenki számára egyformán kötelező és érvényes mértékét. Ez az elgondolás a műveltség szempontjából egységet teremt a nemzet minden tagja között, akik erre a nevelés munkája áltál eljutottak. Nincs a nemzetnek olyan tagja, akinlek joga ne volna ehhez a műveltséghez s akit ez viszont ne kötelezne. Nem lehet művelt és műveletlen réteget, osztályt megkülönböztetni egy nemzet életében és tagjai között, hanem arra kell eljutni, hogy a nemzet minden tagja, ha terjedelemben nem is, de mélységben, ha szélességben nem is, de magasságban ugyanazon értékelés alatt s ugyanazon kultúra szolgálatában álljon. E felfogás hozza magával az iskolának sokkal magasabb rendű jelentőségét a Makkai elgondolásábani. Az iskola akkor, mikor tanít, nem anyagtudásra, nem is világnézetalkotásra törekszik, hanem a keresztyén nemzeti társadalom kialakítására, benne a nemzet jut öntudatra és fejti tovább önmagát. A harmadik gondolat, amit ebből a könyvből látunk az, amelyik a magyar középosztály és a nép viszonyát tisztázza. Megállapítja, hogy a népi életforma ősi életforma, amelyet nem szabad megszüntetni, amely egyrészt átértelmező, másrészt megtermékenyítő szerepet tölt be a kultúrában. Ez a gondolat rávilágít arra, hogy a népkutatás és falukutatás kérdése két oldalú. Egyrészt az a feladata, hogy megismerje a népi élet őseredeti értékeit, azoknak kifejtésére a szükséges lehetőséget biztosítsa, hogy ezen értekek között válogasson, ezeket emelje, s ezeknek a nemzeti műveltség alkotó elemeivé tételére törekedjék. A másik oldalon azonban feladata, hogy azt a mértéket, amely a kultúra egyetemes mértéke, alkalmazza velük szemiben, a kultúra egyetemes értékeit a nép életébe bevigye. Ha csak az elsőt végeznénk, azt jelentené, hogy csak leíró munkát végzünk, csak kifejtjük azt, ami van, ha csak a másikat, idegen s a nép életétől még távoleső dolgokat akarnánk ráerőszakolni. A népművelésnek ezt a két feladatot egyformán kell szemelőtt tartania. Végül van néhány olyan kérdés, amelyek a Makkai könyve olvasásával kapcsolatban önkénytelenül felvetődnek. Az egyik az, hogy a kultúrának van egy általános, vagy mondhatni inkább egyetemes alapja, amelynek a nemzeti élet megvalósulási formája, existenciája. Hogyan lehet ezt az egyetemes, lényegében már nem is humánus, hanem trancendentális alapot úgy érvényesíteni, hogy az kifejeződjék a nemzeti sajátságok és adottságok között és ezek mégse nyomják el amazt? Ez a kérdés olyan esetekben fontos, amikor ennek a transcendentális vonásnak, vagy alapnak azonossága akkor is összekapcsolja a különböző nemzeti adottságok keretei közt felépülő kultúrákat, mikor azokat minden egyéb elválasztja. Ez vezet egy másik kérdésre, milyen módokon és milyen belső biztosítékok mellett lehetséges az, hogy a többségi nemzeti államban egy kisebbségi nemzet műveltsége fejlődhessék? Mi biztosítja a többségi államot, hogy ez a kisebbségi kultúra nem árt annak az elvnek, hogy a faji közösség alapján álló nemzeti társadalom az egyetlen nevelő hatalom? Különösen gondolva arra, hogy az egyház csak akkor nevelő hatalom a Makkai fejtegetései szerint, mikor ezt a szerepet az állam nem töltheti be? Hogyan egyeztethető össze az egyházi nevelés az állami neveléssel, anélkül, hogy a nevelés nemzeti műveltséget terjesztő munkája összeütközésbe kerüljön az állam szintén nemzeti műveltségre törekvő munkájával? Nem utal-e ez is a nevelésnek valami olyan alapjára, amely a kultúrán túl egy közösségi formák feletti, keresztyén életparancsban keresendő? Végül még egy kérdés, a nép és intelligencia viszonyára vonatkozólag. A műveltség érdekében szükség van egy intelligens vezető rétegre, amint azt a könyv ismertetéséből láttuk. De nem történhetik-e meg, hogy ilyen külön intelligens réteg egy nemzetben hiányzik? Voltak esetek már rá, hogy egy nép, különböző körülmények miatt ezt a vezetőréteget elvesztette. De az az ú. n. vezetőréteg nem szükségképen külön osztály. Nem történhetik-e meg, hogy maga a nemzet termel ki a nép műveltségének emelése utján olyanokat, akik külön osztály alkotása nélkül is, azon körülmények között, mint társaik, ezt a vezető szerepet betöltik? Nem bizhatunk-e abban, hogy amint most is találunk a nép között olyanokat, akik a saját erejükön, szinte minden külső segítség nélkül magasabbra emelkedtek a műveltségben és vezetőivé lettek környezetüknek, ez a jelenség megismétlődhetik és még gyakoribbá lehet, ha a nép számára a kellő műveltséget mai vezetői megadják? Ez a kérdés ismét azért fontos, mert benne a népnevelés egyik akut kérdése áll fenn, s ezzel arra akarunk rámutatni, hogy a vezető réteg, az intelligencia szerepe a nevelés munkájában nemcsak az irányítás és diktálás, hanem a népnek a műveltség önálló megszerzésére és továbbfejlesztésére való rávezetése. Ezek a gondolatok, amelyek a könyv olvasása közben felmerültek, még szorosabban kapcsolják az olvasót a könyvhöz és ahhoz a szerző lelkéből minden lapon kisugárzó tűzhöz, amellyel a szerző a magyar műveltség és művelődés nagy ügye iránt ég. Ezért, ennek a megéreztetéséért s az abból fakadó felelősség ébresztgetéséért tartozunk Makkainak ismét köszönettel.