Gaál Gábor: Egy Ady könyv és az Ady kérdés – Korunk, 1927., 6. szám, 428-433. p.

Az erdélyi Szépmíves Céh utolsó kiadványa kritikai mű. Sorok írója őszinte szívvel szeretne lelkesedni érte. ám a könyv Ady Endrével foglalkozik s ez a kérdés, – végül is ki kell mondani: elintézett. Ady értékelését és jelentőségét felfedték és elvégezték Ady törzsökös kortársai: Hatvány, Ignotus és Schöpflin. Amivel rajtuk kívül még szorgoskodtak Ady körül az már filológia és részletmunka. Ady a magyarul olvasóké. – Hogy azután Adyval szemben van ellenzék, hogy azok is kisajátítják, akik eleinte nem vállalták, hogy érik még vádak, – mindez a dolog logikájához tartozik. Mindig lesz ellenzék és mindig érik majd vádak. Hogy többféleképp értik! – mindig többfélekép fogják érteni és értékelni. Ez az örök dolgok sorsa. Ezért azután ma már, egy felduzzadt és túllelkesített Ady-irodalom után, ismét értelmezni, szövegét magyarázni nem elementáris szükség, – legfeljebb elementáris szükség volna épp a megértők és megbecsülök részéről egy revízióra. Makkai könyve nem ebbe a vonalba tartozik s ezért nem is aktuális, illetve van egy aktualitása, de ez negatív és ez abban áll, ami e könyv elolvasása után kiderül, hogy hogyan nem kérdés már Ady illetve, hogy hogyan nem szabad már vele foglalkozni, ép a jól felfogott Ady-kultusz érdekében… 2. A könyv kritikai. Az igazán kritikai író és kritikai talentum ritka a magyar irodalomban s főleg az olyan, akiből nem valamely teremtői felületen való bedugulás váltja ki a bírálatot. Makkai Sándor papi hivatása mellett regényíró és novellista, – azonkívül tanít és filozofál is. Az igazi kritikus ethosával több oldalról is rendelkezik tehát. Mint kritikus ebben a könyvében a kritikusnak egy olyan fajtáját reprezentálja, mely sajátos ma a magyar irodalomban. Nézzük meg közelebbről ki fajta ez a bíráló, mit ér és milyen a szellemtörténeti funkciója… 3. A magyar irodalmi kritikus típusa nem oly változatos, mint a nyugati irodalmaké s ez mélyen összefügg szellemi kultúránk, közelebbről irodalmi művelődésünk szervezetlenségével. A kritikusi életformának nálunk nincs szilárd és önálló képviselete, mint ahogy maga a kritikusi életforma sem szilárd és önálló művelődésünkben. A kritikus ama típusának, melyet legújabbkori irodalmunkban Hatvány, Ignotus és részben Schöpflin is reprezentálnak – hogy kathedrától függetlenül ítéltek – nincs hagyománya irodalmunkban. A múlt-századbeli nagy, kombattáns, légkört teremtő magyar bírálók, Gyulai vagy Beöthy katheder-kritikusok voltak; elveikben, tételeikben dogmatikusok, kik akadémizálták a bírálatot s a kritikai jelenséget egy mereven álló történettudomány valóság-ellenes abstrakcióiba viszonyították. Látásukban és értékelésükben a bírálatnak irodalomtörténeti irányulású formái alakultak ki, nem pedig a tiszta, históriamentes, kortársi bírálaté. S ha ez az irodalomtörténeti irányulású bírálati forma a kortársi bírálat típusából konzerválódott is azzá, természetes, hogy a tanítványok szükségszerűen maradtak meg e bírálati forma tudománnyá akademizálódott típusánál. Az irodalmi szellemében változott kor új kritikai típusa azután nem ezek, hanem az újra kezdők soraiból alakult. Ezek az újrakezdők alakították ki párhuzamban a század új irodalmi teremtőivel az új irodalmi tudatot, szemben a régi formákkal és ellenére a régi tudatnak. Ezek az újrakezdők (főleg Hatvány és Ignotus) reprezentálják azután újból a kombattáns kritikusok típusát, kiknek kezeügyében a bírálat nem prelegálás, de kortársi és társadalmi cselekedet, akik nem csupán műveket és költőket juttatnak érvényre, de az új irodalmi és társadalmi tudatot is publikálják, párhuzamban az irodalmi teremtőkkel. Az általuk kialakított új irodalmi és társadalmi tudat zárt és egyértelmű volt a világháború előtt, azóta négy folyamat őrli e megújult magyarszellemiséget: két felbontó kísérlet; egy az ó-konzervatívok, egy meg az avantgárdé ifjúság részéről s két konzerváló tendencia: az egyik a Nyugat törzsökös tagjai, a másik meg egy liberálisabb, de végső alkatában mégis konzervatív tanítvány-nemzedék irányából. Fenti pár szóra szükség volt, hogy a Makkai-féle bírálói típus és kritikai tudat helyét és értelmét adjuk a mai magyar irodalmi összefüggések rendszerében. Makkai a konzerváló tanítvány réteghez tartozik s mivel korunk irodalmi tudata mozgó állapotban van (hiszen mozgásban van az az emberi és társadalmi létforma is, ami hozzátartozik) – ezért lehetséges, hogy Makkai könyve mint vitaírat jelentkezik e konzerváló réteg Adyjának az iskolában való polgárjogáért. Makkai u. i. az iskola számára követeli, magyarázza és tisztázza Adyt. E kritikusi típus alkatának feltüntetésére u. i. mi sem jellemzőbb, mint a „tisztázás” attitűdje, melyet Adyval kapcsolatban szükségesnek tartanak. Ez a „tisztázás” természetesen meggondolásokon illetve azokon a koncessziókon alapszik, melyet az ó-konzervativ irodalmi művelődés irányába tesznek. A „tisztázás” e magatartása választja el azután e tanítvány-generációt a törzsökös Ady-generációtól. Van azonban más különbség is. Szellemi alkatában ez a generáció féllábbal még mindig az Ady ellenes ó-konzervativ generáció lelki és szellemi kultúrájának síkjába tartozik; félrokonok. Legtöbbjük valamivel fiatalabb is Ady generációjánál s Ady jelentkezése idejében még az ellenkező képletű lelki és szellemi kultúra nevelése alatt állottak. Ők azok, akiket meg kellett „győzni”. Haladásuk és fejlődésük ütemet, de odatartozásuk szorosságát is, ez a „meggyőzés” adta. Ezért aztán mai mutatkozásukban irodalom műveltségi- és ízlésrendszerük már nem a régi mestereké. Viszont ez a műveltség és ízlés szerzett, nem pedig teremtően felfedezett, mint a Nyugat generációé s ezért nem is olyan valódi és termékeny, nem is olyan mély és meggyőző, mint amazoké. Szellemi és lelki műveltségük keresztül-kasul szőtt össze nem egyeztethető elemekkel; élet és történelem szemléletük felemásan bolyong a letűnt pszichológizmus és egy pszichológia ellenes törekvés homályaiban. Nem pozitivisták, de még Diltheynél tartanak. S mert mindennek megvan a maga következménye, kezük ügyében egy kitisztulatlan, paradox természetű kritika típusa reked el, ami se nem tudomány, se nem kritika igaz értelmében, hanem a kettő keveréke. Ennek a kritikai tudatnak felemás volta természetesen kifejezésre jut irodalom látásukban s ez a látás problémáik felállításában s e problémák megoldásában. Történeti feladatukat az ó-konzervativ és modern szárnyakra szakadt magyar irodalmi szellemiség egyeztetésében, az „egység” megteremtésében látják. Holott kritikai céljuk szerint nem a tudatok összeegyeztetése, hanem a valóság való természete volna a fontos. Mindegy! Ez az előbbi a törekvésük s a legjobbak közülök (mint Makkai is) nemes páthosszal és tiszta hittel teszik. Az egységre törekvés nagy szimbóluma természetesen Ady, illetve az Ady kérdés, melyet sem formailag, sem perspektíváiban nem az igazi oldaláról lógják meg. Formailag a fenomenológikus látás, perspektívában pedig történetbölcseleti meggondolás hiányzik belőlük. Mind a két irányban konzerválnak. Konzerválják Adyt és konzerválják az időt. A mai magyar kritikának ezen az ágán hajtás a Makkai könyve s ha az ebbe a konzerváló kritikusi rendbe tartozók Ady-interpretációi és vitái eddig Ady elfogadását és tisztázását az új irodalmi tudat általánossá tétele céljából tették, Makkai könyve egy új és záró követeléssel jön; követeli Adyt az iskola számára s a dynamikus természetű időt és jelenségeit most már nem Arany, hanem az Ady-féle liraiság és irodalmiság határkövéhez méri. A még idegeinkben mozgó valóságot tehát, ismét egy álló statikába szorítja, – lényegében tehát (mint kritikai tudat!) oda ér vissza, honnan a törzsökös Ady-generáció : zabád nagy bírálói ép elszakították a kritikai gyakorlatot. … Röviden ez a Makkai-féle kritikus bírálói tipusa és funkciója, – most pedig ép könyvével kapcsolatban nézzük, hogy e bírálói tipus tisztázatlan Kritikai tudata és formája mennyiben éri el saját célkitűzéseit? Nézzük meg immanensen mit, hogyan kezel az e fajta bíráló! 4. Makkai könyve megjelent Pesten is, hol némi kis kavargást idézett elő. Vitáját és védelmét azoknak, akik számára Ady csak most lett kérdéses. így pl. most fedezte fel egy volt miniszter, Hegedűs Lóránt és egy tényleges egyetemi tanár, Négyessy László. Hegedűs védte, Négyessy támadta Adyt. Mindaketten és egy harmadik is, akinek ugyancsak mostanában lett kérdéses Ady, Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, az ó-konzervatív generáció tagjai, inkább 70, mint 60 évesek. Az Ady kérdés való ábrázata u. i. ilyen. Már csak azok számára problematikus, akikből hiányzik hozzá a szellemi frissesség vagy pedig általában az olvasás készsége. Holott valójában az Ady-kérdés sajátossága abban áll, hogy ameddig az Ady értésének és értékelésének a kérdése, addig, illetve azon a ponton már nem kérdés. Ami természetes is. Hiszen nem lehet fontos Ady tagadhatatlan, statisztikailag nyilvánvaló népszerűsége után, hogy egy Négyessy nevű e. t. kétségbeejtő elő-adásaiban vagy könyveiben Ady hogy értékelődik. Ady értékelését elvégezte az idő. Elvégezte az, hogy aki a XX. század első évtizede óta kinyitotta a szemét és fejét, hogy tiszta lelkiismerettel magyar életnek magyarul írjon vagy beszéljen, annak a véribe ment… Viszont ott, ahol igazán kezdődik az Ady-kérdés, ott már és az már nem Ady-kérdése (s ez Makkai könyvének forgató pontja), hanem annak kérdése, hogy más iskola kell, más tanterv kell, más tanárok kellenek, más társadalmi célkitűzések, más pedagógia! Makkai könyve ezen a ponton veszti el a csatát a tiszta bírálat ítélőszéke előtt… Mert mit érhet el Makkai különben tiszta, logikus és nagyműveltségű felkészültségeivel? Annyit, hogy belátják érvelésének helyességét és elfogadják százszázalékosan a vallás erkölcsivé transzponált Adyt és bevezetik az iskolába és úgy értelmezik és csürik-csavarják, hogy ne legyen ellenmondó annak keretei között. Beviszik a mai iskola mai szellemébe, melybe (ebbe a fajta iskolába!) Ady semmiképen se tartozik. Az észszerűség szempontjából azonban nyilvánvaló, hogy nem Adyt kell bevinni és beerőszakolni a mai iskolába, hanem az iskolát kell megváltoztatni s akkor eo ipsó benne lesz Ady is. Az Ady-tartalmák nevelői értékesítése szempontjából u. i. nem a bevitel ténye a döntő, hanem a más szellemű társadalom és történet s egy más tartalmú irodalomtörténet, egy más elvű költészettan illetve poétika tanítása, mely szellemében és tartalmában azonosítható Ady szellemével és tartalmával. A kérdés, lényegét tekintve, tehát nem Ady kérdése, hanem azé a magyar szellemiségé, mely nem érti Adyt. Legsúlyosabb elvi kifogás Makkai könyve ellen tehát az, hogy Adyt akarja értetni minden áron, holott nem az Ady-értés, az Ady-megértés, hanem általában a magyar irodalmi megértés a problematikus. Hiszen Négyessy Vörösmartyt se érti, Petőfit se érti. De különben is sohasem a vers az érthetetlen, hanem az irodalmat olvasó tudat tájékozatlan, készületlen és érzéketlen. Ezért azután valójában nem is Ady kérdéses, hanem a megértés, nem a vers, hanem a poétika. Nem a költő, hanem a forma. Nem az előtér, hanem a háttér a sötét. Hogy mennyire ezek az érthetetlenek, semmisem igazolja jobban, mint az a rengeteg minus, mely Makkai értelmezése mellett még mindig fennmarad … 5. Az irodalmi interpretálás fogalmát itt nem vehetjük bírálat alá. Elhallgatnunk azonban nem lehet, hogy az interpretáció mint irodalomtudományi segédfogalom nem Adyval kapcsolatban vonult be irodalmunkba. Volt azelőtt is. A régi azonban más természetű volt mint az újabban felkapott, melyhez a Makkaié is hasonul. A régi interpretáció a mű szépségét magyarázta s az elveket és szempontokat, a maga esztétikai rendszerén belül. Adyval kapcso-latban az interpretáció irányt változtatott. A régi interpretáció olyasmit magyarázott, ami a mű értelmén túl volt, nem azt magyarázta, hogy hogyan és mit kell érteni, de azt magyarázta, mi a szép és miért és mi a nem-szép és miért a műben. Az Ady interpretációk ezt a kérdést fel se vetik. Bebizonyított előttük, hogy Ady szép és magyarázzák a szövegét illetve, hogy hogyan kell érteni. Az interpretáció egy értelemben tehát sülyedt; szövegmagyarázat lett, holott verssel kapcsolatban az interpretáció nem lehet más, mint a forma értelmezése s a műelvek és teremtés tudatosítása. Makkai számára azonban nem problematikus az interpretáció fogalma, bár célja szerint exactnak és rendszeresnek kellene lenni. Ennek a következménye azután, hogy irodalomtudományi szempontból ingatag. Módszere szubjektív; a kép amit ad, az a megértése, melyet nem verifikál semmiféle tárgyilagos szempont. Szubjektív, momentán módszere okozza azután, hogy az egész könyv végig tartalmi elemzés, tartalmi sorok kapcsolatából kiépítettt szubjektív kép, melyben jelenséget jelenséggel, A-t A-val magyaráz. Nem a formák és stílusok és sorsok és szituációk mozgását és analízisét adja, mint a tiszta interpretáció. Holott az ó-konzervativ magyar irodalmi tudatot ép az ilyen fajta interpretáción keresztül kellene besiklatni Adyba. Mert, és ez a tartalmi interpretáció csődjének sajátos esete Adynál, – a tartalmi interpretáció Ady esetében különben is céltalan, lévén Ady szimbolikus költő, kinél a „jelentés”, a „tartalom”, az „értelem” szükségképen többértelmű. A tartalmat interpretáló értelmező-forma itt tehát mindenkép tarthatatlan, még akkor is ha valamelyik versnél sikerül az egyértelmű értelmezés, miután a szimbolikus vers nem helyezhető a logikumok, a tételek és elvek és más cursiv „megértések” alkatához hasonló jelentés alakulatok sorába. Az interpretáció feladata tehát mindenkép csak formai, illetve poétikai lehet. Ezek szerint viszont ismét nem Adyt kell magyarázni, hanem irodalom szemléleteinket és formáinkat, tételeinket és elveinket, melyek közé maradék nélkül befér az Ady-féle költőség. Hisz a tartalmi interpretáció mellett még mindig ezer dolog problematikus marad Adyban. Problematikus és érthetetlen marad Ady logikája, képe, verse, melódiája, lírája, – mindazok tehát, melyek az egészet tisztázzák. A tartalmi interpretáció olyasmit magyaráz, amit Ady kimond s nem azt, ami Ady mögött áll: az elváltozott lelkiség teremtői szerkezetét s e teremtői szerkezet megfelelését a versben. Igen, – és ezt is ki kell mondani, – Adyban van érthetetlen az ó-konzervativ olvasó számára. érthetetlen a más ember, az elváltozott vers, az ugrás, a más út, a más cél, a más versmunkálás, a más lírára való törekvés. Ezért azután itt az interpretálásnak egyetemesebb a feladata. Más pszichológiáról és emberről kell, hogy beszéljen. Más történelmet és sociographiát kell hogy adjon a magyarságról. S főleg más poétikát. Ez t. i. a pedagógikusabb út is. Mert mindaddig, amíg a poétikának azok a konstituciói az elfogadottak, melyek a mai iskolában, köztudatban és irodalmi műveltségben élnek, mindaddig az Ady-vers szükségszerűen „érthetetlen”, „rossz” és „dekadens” s ebben az esetben minden tartalmi értelmezés csak erőszakol és hamisít, nem-pedig tisztáz. Nem az Ady verset kell tehát értelmezni, hanem a század költői teremtőinek elváltozott, szükségszerű lökésekre kiérett világérzésbeli, világnézet beli, művészetfilozófiai s emberlátási szemléleteit. Ha ezt tudatosítjuk, az Ady-vers „értelme” is kitisztul, – tiszta megfelelés lesz a hozzá tartozó vonatkozási rendszerbe. Hisz a valóságban, az Ady-vers elfogadása processzusában is ez történt. Az az Ady-vers, mely 1910 körül az olvasó előtt érthetetlen volt s később érthetővé vált, nem a versen végbe ment változás, hanem az olvasóban. S az olvasóban ez a változás nem a szellemiség elmélyülésében, hanem abból állt, hogy a verset azon az érzékenységi felületen fogadta, ahová tartozik s ahol, mint megértési-konnexió és tiszta megélés, tiszta benyomásként elhelyezkedett. Az Ady interpretáció irányulási felülete tehát legkevésbé sem a tartalmi megértés, hanem a formára való eszméltetés és arra az én-tevékenységre való nevelés, mely e formák világába visz. Nem az Ady verset kell tehát magyarázni, hanem az olvasó tudatát rendbehozni s nemcsak azért, mert ez a methodikusabb, hanem azért is, mert az Ady-ellenesek esetében nem csupán irodalom és kultúrpolitikai fentartásokról van szó, hanem arról is, hogy az Ady-ellenesek izlés és forma rendszere s így a hozzá tapadó poétikai rend is más (helytelen!), amelyből azonban természetszerűen esik ki Ady formavilága. Ezért azután Adyval kapcsolatban nem a tartalom az, ami elsősorban tudatosítandó, hanem az irodalmi műveltségnek és valóságnak az a szelleme, tartalma és szociológiája, mellyel az Ady-féle forma világ homogén. 6. Az interpretáció előbb felvázolt utján tehát elveket és szellemtörténeti tényeket kell magyarázni, melyeket a költői tartalom csak illusztrálhat. „A satnya érzékiség és erkölcstelenség” vádja esetén pl. magyarázni az elváltozott szerelmi tudatot, szociológiai szerelem-formát, a mássá lett szerelmi ethoszt s a más páthoszt nyert szerelmi liraiságot. Az ilyen „tisztázás” azután nemcsak Adyt érteti, aki maga is függvény, hanem értelmezi magát az újkori embert, akinek Ady is csupán tünete. Az ilyen értelmezés fedi fel csak Ady tartalmainak jogosultságát s ekkor Ady nem vásári csodaként merül föl, hanem az idő egy segmentumába tartozó emberként jelentkezik. Mintahogy egy nagy költőt sem kivételessége értet meg, hanem kortársi azonossága, emberpéldány volta. A zseni koncepció sohasem tisztáz, hanem csak homályosít… 7. Az előbbiekben vázolt interpretáció szükségét érzi Makkai is. Egy helyütt pl. ezt írja: „Az őskaján hangjának … változatai… különböző megnyilvánulásai annak a démoni öntudatnak, amely Adyban élt s melyet több versében önmagáról is vallott.” Igen, – nem a vers a magyarázandó, ami „megnyilvánulás” hanem a démoni öntudat, a substantiális jellegű hordozó. Az a magyarázat azután, amit Makkai ebben a kérdésben ad, isméi elégtelen, mert a démoni öntudatot is a zseni szerkezetében értelmezi s ez a kivételességi pozicionális újból homályosít, nem pedig tisztít. A démoni öntudat s ez pszichológiai tény, reflektálódik minden emberi tudatban, ezért a magyarázatnak js ide kell helyeznie értelmezését, különben az Ady-ellenes, épp a kivételességi reláció miatt, bolondériának és hetvenkedésnek veszi. A démoni öntudatnak persze meg van a stilus kényszerűségi együtthatója is (romantikus tünet!) s ennek értelmezése épp oly fontos, mint e tudat-alkat pszichológiai értelmének tisztázása. 8. A könyv értéke kétségkívül az Ady vallásosságáról írott fejezett, hol nagyon tisztán és nagyon világosan mutatja ki Ady vallásos liraiságának tényét egyébb magyar vallásos liraiságokkal szemben, megállapítván, hogy Ady az egyetlen, igazán vallásos magyar költő. Methodikai ellenvetésünk azonban itt is érvényes. Az elemzés, – miután intuitív jellegű, sem formailag, sem szociológiailag nem teljes, sőt épp a vallásos élmény lirai jellegének értelmezésében elégtelen, – ami nem is csoda, mert jólehet lírikust tárgyal a könyv, Ady liraiságának fenomenológiai milyenségét és minőségét nem fejti fel sehol. Ezt a kérdést be sem állítja. Ha beállítaná u. i. akkor Ady vallásos líraisága is teljes, polémia mentes értelmet nyerne. Ugy hogy végeredményben ebből a könyvből is hiányzik az, „amiről szó van.” Ha be mutatná Makkai a „tiszta lírait” Adyban és konkordálná a Balassa, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Vajda-sor „lírai” tün