Dr. Kocsis Lénárd: Makkal Sándor könyve Adyról – Pannonhalmi Szemle, 1927, II. évf., 3 sz., 261-269. p.

Makkai könyvének megbeszélése kikívánkozik az ismertetések rendes sorából. Korunk szellemi életének későbbi historikusai is bizonyára mint jellegzetes ténynél állanak meg e műnél és a megjelenését követő harci zajnál. Csak pár hónapja előkelő helyekről hangzott el a kettészakadt magyar irodalom egyesítésének óhaja, és az illetékes feleletből sem hiányzott bizonyos készség. Azonban csak az igazolatlan optimizmus várhatott nagyobb eredményt. Császár Elemér maga is azt mondja: „Megvalósul-e az itt megpendített gondolat – oly kérdés, melyre nem merek megkockáztatni feleletet. Arra, hogy íróink és közönségünk két tábora összeolvadjon, helyreálljon irodalmunk régi egysége s ezzel visszatérjen a régi ideális állapot, amikor csak egy magyar irodalom volt, a nemzeti: őszintén meg kell vallanom, most vagy a közel jövőben nem látok semmi reményt. Egész világok állanak a két tábor között.” Csakugyan mély szakadékok választják el a két oldalt. Mások a szempontjaik a nemzeti élet megítélésében, mert mások a feladatok, a célok, melyek felé terelni akarják a magyar jövendőt; s ezek az eltérések a legegyetemesebb erkölcsi felfogásoknak legmélyebbre ható ellentétességéből törnek elő. Az örök emberi ideálokat féltő nemes konzervatizmusnak és a radikalizmusnak harca ez irodalmi térre áthelyezve; világnézetek küzdelme folyik előttünk. éppen ezért olvastuk oly fájdalommal Makkai Sándor könyvét Adyról. Nem hittük volna, hogy ezt a vérbeli magyar embert, az erdélyi ref. egyház fejét ellenfeleink közt kell meglátnunk és hogy őt a nemzeti és valláserkölcsi élet alapvető kérdéseiben a legélesebb ellentétben keli tudnunk magunkkal. Makkai ugyanis nemcsak védi Adyt, hanem fel is magasztalja: csúcspontjára emeli a magyar irodalmi fejlődésnek; a nemzeti élet megítélésében pedig Széchenyi mellett jelöli ki helyét és közben oly vádakat emel Ady idejének irodalmi és politikai viszonyai ellen, egyes erkölcsi kérdésekben oly felfogást árul el, melyek veszedelmes közelségbe hozzák őt az u. n. Nyugatosok és Ady sötétnevű politikai barátainak szellemével. Megérthető tehát a konzervatív protestánsok nagy megdöbbenése és felzúdulása, hisz a könyv elsősorban protestáns ifjak kérésére és számára készült és határozottan protestáns égisz alatt látott napvilágot. Az Ady ellen emelt vádak Makkai fogalmazásában a következők: Gőgös nemzetköziség és hazafiatlanság, satnya érzékiség és erkölcstelenség, nagyképű homályosság és érthetetlenség, beteg tagadása minden pozitív szellem-erkölcsi értéknek, a romlás és halál dicsőítése, az ideiglenes bűnbánat komolytalansága, a vallásosság affektálása, egyszóval az ismert ősi fogalmazás szerint, hogy „nem tiszteli az isteneket és a törvényt s megrontja az ifjúságot” (4. 1.). Ezzel szemben a következőkben foglalja össze Makkai a maga álláspontját: „Igaz és nem titkoltam el, sőt mindenütt kimutattam, hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igazságtalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie és hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira szabad bíznia. . . és egyéni szempontból bár kétségtelenül rá kellett mutatnom Ady költészetében az önmagát romboló, beteg lázadozásra és démoni kitörésekre, melyek mellett ott vannak az örök emberi szépségek is, kétségtelen, hogy a diszharmonikus lélek küzdelmei rendkívül tanulságos képét adják saját lelkünk rejtett mélységeinek és kritikai állásfoglalásra ösztönöznek saját bűneink ellen. A kórkép, amely korkép is, annyi vádat foglal magában társadalmunk ellen, hogy egy öntudatos ifjúság életharcára a legnagyobb ösztönzésekkel teljes. Az pedig vitathatatlan, hogy a költő, aki nemzetét és az egyént a halál tükrében láttatta meg, a legnagyobb ösztönző az életre. és végre, Ady bűnbánata és Istenélménye, amely a maga nemében egyetlen egész irodalmunkban, nagyon komoly intelem arra, hogy bűnbánatunk ne legyen puszta frázis, Istenszerelmünk ne legyen illúzió és keresztyénségünk ne legyen élettelen dogma. Azt hiszem, hogy ennyi tanulság kevés magyar költő művéből sugárzik és ez természetes is, mert Ady a humánum mindeniráriyú átélésében az összes magyar költők közül a legelső. Tisztán esztétikai szempontból pedig nem szabad elfelejteni, hogy Ady költészete a teremtő fantázia és a magyar költői nyelv kifejezőereje szempontjából oly értékekkel gazdagította irodalmunkat, melyre akármelyik nagy európai irodalom büszke lehetne.” (139-140 II.) Mindenesetre merész és erős szavak ezek, és kiélezettségükben van valami kihívó, különösen érezhető pedig ez akkor, ha a megelőző fejtegetések után olvassuk e megállapításokat. Kétségtelen, Makkai is elismer súlyos hibákat Adyban, azonban tanulmánya folyamán annyi magyarázatot talál rájuk, hogy a végén szinte tisztára mosva áll előttünk a költő és a felelősség más tényezőkre hárul. Voltakép már züllött erkölcsi élete sem róható föl neki. Mit is tehet ő arról, hogy végzete a zsenialitás kegyetlen kiváltságával verte meg? A lángész legfőbb jegye ugyanis Makkai szerint a diszharmónia, hiszen: „a zseni lelkében az emberi élet örök, nagy mozgatói és tényezői találkoznak s azok az ellentétes hatalmak, melyeknek küzdelme a mindennapi ember életében végre is egy megalkuvással egyenlítődik ki, a zseniben sohasem jutnak elpihenéshez, csatájuk örök és ebben a harcban mindenik a maga egyoldalúságában éli ki magát . . . Hogy ezek az ellentétek miként férnek meg csak egy ideig is a zseni lelkében, az misztérium; de az világos, hogy a zseni sohasem a harmóniának, hanem a diszharmóniának végletes képe, lélek, de nem jellem, mert forrongó és lángoló lelkülete sohasem szilárdulhat és higgadhat jellemmé, a jellem pedig mindig a lelkületnek egy irányban való megszilárdulását és állandósulását jelenti. Lelki képe az emberélet egészének, ragyogó és sötét oldalával együtt, jó és rossz lehetőségeknek végletes szemléltetője, tükör, melyben látjuk az összes lehetőségeket, de amely épen ezért csak mint tükör jöhet ítélet alá.” (78-79 l.) Sajátságos, hogy Makkai a zseniket mentesíti az erkölcsi normák alól. Vagy igazak ezek vagy pedig nem. Ha igen, a lángeszű emberekre is kötelezők. Hogy bennük is eleven valóságokká válhatnak az örök erkölcsi törvények, azt a történet is bizonyítja. Hogy a magyar irodalom terén maradjunk, Pázmány, Zrínyi a költő, Arany János is csak voltak olyan zsenik, mint Ady, akaratuk erejével mégis csak harmóniába békítették a bennük is jelentkező diszharmonikus törekvéseket: erős jellemekké alakultak. Az igaz, hogy Makkai Adyn kívül csak egy zsenit ismer a magyar irodalomban : Petőfit, de meri-e tőle is megtagadni a jellemet ? Ady erkölcsi züllöttségét sem az magyarázza, hogy a zseni fénye ragyogott homlokán, hanem mert fegyelmezetlen volt, akaratereje megrokkant. Aki elfogulatlanul olvassa azt az életrajzot, melyet Ady Lajos írt bátyjáról, az okait is tisztán láthalja Ady Endre erkölcsi nevelése hiányos voltának. A másik – hogy úgy mondjuk – bűnbak a magyar élet, mely a hazafiat-lanság vádjának cáfolásában játszik nagy szerepet. Szó sincs róla, Makkai is elismeri, hogy vádjaiban véreivel szemben Ady nem egyszer volt igazságtalan és túlzó, de szerinte mindent megmagyaráz aggódó hazaszeretetének sajátos természete. Ady szemében a magyar már a múltban sem élte a maga igazi életét, csak tengődött. Hibásak ebben a magyarlélek ősi sajátságai, hibás ez a föld is, melyet hazánknak nevezünk. Igazában végzetes tévedés volt idejönnünk, mert azáltal „a keletről elszakadt magyar önmagától szakadt el; útatvesztve tévedt a népek és érdekek ütköző-pontjába, visszafelé elzáródott útja, a nyugattal szemben idegen maradt, se keleti, se nyugati felemás lelke elnyomorodott, a maga életét nem élhetve, másoknak késő és elmaradt utánzója lett, erőit szolgaként idegenek használták ki a maguk céljaira s azokkal együtt most ő is céltalanná lett, tehát nincs többé értelme és lehetősége az életének: kihull az Idő kegyetlen rostáján” (30-31. ll.). Ez természetes is, hisz „a magyar föld és élet sem a falu, sem a város miliőjében nem képes táplálni és nem akar tűrni nagyszabású, egyetemes horizontú emberi életet” (38. l.). Szemmel látható, hogy Makkai alapjukban igazaknak ismeri el Ady vádjait és ezért lényegben föl is menti őt. én azt hiszem, döntő fontosságú e kérdésben, milyen is az a tágabb horizontú élet, melynek magaslatáról Ady elitéli a nemzet egész életét és tisztán kell látnunk, minő volt az ő politikai hitvallása és hogy miben ismerte fel a társadalom feladatát, általában az emberi élet értelmét. Ady politikai felfogása már 1900-1903 közt kialakult a nagyváradi zsidó-szabadkőműves levegőben. Az Ady-Múzeum II. kötete közli Adynak ez időben a Nagyváradi Naplóba írt cikkeiből a jellemző részeket. Többek közt ezeket írja Ady: „Mi azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalmi viszonyok tarthatatlanok. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a magyar társadalom, amennyiben lehet ilyenről beszélni, kiskorú, műveletlen, babonás és beteg. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai társadalomnak majdnem minden relációja igaztalan és veszedelmes. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a mai magyar társadalomban a papi és világi fejedelmeké minden: babonás hagyományok rabszolgaságában tartják a polgárság millióit. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy a militarizmusnak, klerikalizmusnak s feudalizmusnak falait le kell rombolnunk, ha élni akarunk. Azt tartjuk és hirdetjük, hogy avult hagyományok, szamár privilégiumok fölött győzni kell a munka érdemének s ha a csökönyös konzervatizmus, babona, önzés, felekezetieskedés, olcsó nemzetieskedés, korlátoltság élénkbe feküsznek, – hát keresztül kell rajtuk tiporni. …A leghatározottabban tiltakozunk ellene, hogy a kozmopolita címet lefoglaltassák a zsidókkal! Hohó! Ha a tudományos haladás, tisztult gondolkodás, modernné válásra törekvés és kultúra… kozmopolitaság a klerikális szemekben, akkor vagyunk itt még többen kozmopoliták! Nem vagyunk talán elegen, de ha az Idő és Sors ezt a kis országot fenn akarja tartani, ha van vele valami célja: leszünk még nagyon sokan. Mindenesetre pedig lesz köztünk elég zsidó is, mert ez a nemes és intelligens fajta egy országban sem segítette szebben és erősebben a haladást és kultúrára térést, mint a mi országunkban. …Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sujtásos, félig ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidógyűlölő s frázisgyártó hazaffffyaknak. . . Mi… lépjünk elő avval, amiből nekünk több adódott, mint a klerikálisoknak, feudálisoknak, sőt mondjuk az ostoba és konok burzsoának is: az ésszel…. legelőször is a gyermeket vegyük el rossz ellenségeinktől, a szántszándékkal butitóktól. Kerítsük kezünk közé az embergyúró műhelyeket, az iskolákat. Akiben a világosság lelke él, kalapáccsal vagy anélkül, álljon elő és küzdjön a világosságért… értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélekzetet venni is radikálisan kell. … István király napján, jubiláló napján a magyar nációnak s az országnak, árva, sivár, csúnya őszi kép kietlenkedik előttünk. Fent Budapesten folyhat a parádé s egész országban víg lehet a munkaszünetes nap, ebben a parádéban és vígságban nincs egészség és igazság. István király országa szálljon magába, ha lehet s ha van még ereje, készítse a közeledő veszedelmek ellen. A processziók, a zsolozsmák, a fentmaradt jobb kéz, sőt Mária sem, kinek ezt az országot anno dacumal fölajánlották, nem tudnak bennünket megmenteni. Ide új hit, új erő és új munka kell! … A langymeleg liberalizmus nem tud sikeresen küzdeni a reakcióval. A liberális szövetkezetnek nem fog ez sikerülni. és akkor utolsó mentsvárnak megmarad a szociáldemokrácia. A magyar szociáldemokraták bámulatos politikai érettséggel és a nyugati példák ismeretével egészen közel vitték e nagy jövő kérdést a megoldáshoz…” Ilyen szellemű Adynak nagyváradi publicista működése. Ostorozza ugyan az elposhadt liberalizmust is, de az ország gyöngeségének, feloszlásának jeleit a nacionalizmusban, a vallásosságnak klerikálizmus néven csúfolt érvényesülésében látta. Ellenük fordult vak dühvel és frivolan szellemeskedő gyalázkodással. Jellemző, hogy sohasem volt szava az erkölcstelenség ellen, sőt az irodalmi erotikát az igazság palástjával igyekszik álcázni. E háttér ismerete okvetlenül szükséges Ady szóban forgó költeményeinek megértésére, különösen, ha egyelőre elfogadjuk Makkai álláspontját, aki Ady szocialista verseit rem tartja lelkéből lelkezetteknek. Különben velünk is megeshetik az, hogy a magunk hazafias érzését visszük át Adynak sokszor nagyon is általános értelmű szavaiba. Ady mint költő is politizál. Maga megvallotta a Galilei-körben tartott egyik beszédében: „igenis politikát csinálunk mindannyian, kik termettünk valamire, még szabad tudománnyal, filozófiával és művészettel is, sőt ezekkel talán leginkáb (Ady-muzeum, II. 160. l.). Főkép Jászi Oszkár szemével nézi a magyar világot és jórészt azt látja rossznak, ami jó bennünk, és azt jónak, ami métely a lelkünkben. Jósolgatta vesztünket, azonban megrokkanásunkat, ha nem is kizárólagosan, de mindenesetre döntő mértékben éppen azon eszmék ideiglenes győzelmének róhatjuk fel, melyekért ő lelkesedett. Ugyan mikép lehet ezt a hályogos szemű kritikust és vak prófétát Széchenyi társaságában emlegetni és azt állítani róla, hogy fölismerte bukásunk belső okait?! Sok hiba volt, kétségtelen, vezető osztályainkban, a sorsunkat intéző politikusokban, de hogy lehet a bírálatra hivatottnak tartani azt, aki – hogy csak pár példát hozzak fel – Károlyi Sándort, aki a szövetkezetek alapításával gazdasági függetlenségre akarta segíteni a falu népét, csak Kártevő Sándornak csúfolja, Tisza Istvánt fanatikusan gyűlöli, az államférfi ideálját pedig Jászi Oszkárban fedezi fel s kinek politikai barátjai a későbbi októbristák közül kerültek ki !? Ennek az Adynak vádjáról irja Makkai, hogy „egy föltétlenül arisztokrata lélek, egy magát igazi urnák érző, szinte királyi öntudata lélek vádja azok ellen, akik lélek szerint méltatlanok erre az uralomra, mert nem elég nagyszabású, nem elég tághorizontú és nem elég tehetséges lelkek ahhoz, hogy emberi módon tudjanak uralkodni és vezetni s érzéketlenek az élet szépségei és mélységei iránt.” (39., 40. ll.) Nem mondom, hogy Adyban teljesen elfajult az ősi vér. Van nem egy költeménye, melyekben ráocsudik igazi magyar természetére, de egészében végletesen egyoldalú az a védelem, mellyel Makkai a hazafiatlanság ellen mentegeti Adyt. Csak az elfogultság magyarázza meg azt a könnyedséget is, mellyel Makkai Ady szocialistasága felett napirendre tér. Azt állítja ugyanis, hogy a szocializmus idegen volt Ady lelkétől, hiszen az ő föltétlen individualizmusa gyökeres ellentéte a szocialista kollektivizmusnak. Az igaz, hogy a szocializmus végleges győzelme esetén Ady, ha tovább él, nem haladhatott volna sokáig együtt addigi fegyvertársaival; volt azonban Ady lelkületének egy alapsajátsága, mely elemi hatalommal vonta a szocialisták közé. érzi ezt Makkai is, midőn Adynak a szocialistákhoz való csatlakozását magyarázva ezeket irja: „Ott t. i. egy egyetemesebb, a világot betöltő gondolat, a szociális forradalom gondolata érlelődött és hánykódott, ott volt egy világhorizont, egy olyan jövendő látomása, amely Magyarországot az egész világ vajúdó válságába kapcsolta be.” (40. l.) Nem vizsgálom most azt, mennyire jellemzők e szavak magára Makkaira is ; most csak arra szeretnék rámutatni, hogy Makkai is megsejti azt, mily belső kapocs köti Ady lelkületét a szociáldemokráciához. útjuk később eltért volna, de kiindulópontjuk összeesett, mert ugyanaz a romboló forradalmi szellem fűtötte mindkettőjüket. érdekes volna részletesen vizsgálni Ady radikalizmusának lelki alapjait. Azt hiszem azonban, a pontosabb elemzés is igazolná azt a meggyőződésemet, hogy Ady forradalmisága magánéletében gyökeredzett. Hiába, az emberi lélek egységes, és aki az egyik téren nem ismer el korlátokat, a másik területen is féktelen szabadságra vágyik. Ady szerelmi élete már nagyváradi újságírókorában züllött volt és az idei szabadkőmíves, radikális környezetének tanítása már előkészített talajra lelt benne. Schöpflin is ilyesfélét állapít meg, midőn azt írja: „Lélektanilag Ady egész forradalmisága, egyáltalán egyéniségének minden nyilvánulása egy forrásból fakad: a korlá-okat nem tűrő, az egész lelket megrázó sóvárgásból az élet teljessége felé”. (Ady-múzeum, II., 57. l.) Persze, Schöpflin az élet teljességének bíborpalástját teríti a Vér és Arany szellemének megtestesítőjére! „Hogy torzul el minden ideál!” – mondhatjuk mi is a nemes Vargha Gyulával. Ady maga is azt hitte, hogy Nyugatnak európaibb, magasabb rendű életstílusa valósult meg benne és fejeződött ki költészetében. Mintha Makkai sem volna teljesen idegen e felfogástól, máskép nem panaszolná fel, hogy a „magyar puszta gúnyos, hideg szele visszafújta Nyugat illatát és nem fogadta el, ugyanakkor azonban örök gyökérszálakkal lefogta, magához pányvázta és nem engedte el hűtlennek mutatkozó fiát.” (13. l.) Hogy Nyugat illatát Adynak nemcsak politikai természetű, hanem magánvonatkozású érzéseit tükröző verseiből is kiérezte Makkai, azt kétségtelenné teszi azon költemények tartalma, melyek alapján Ady tragikumát fejtegeti a megelőző lapokon. Az egyéni életnek ezt a stílusát azonban nem tehette magáévá a magyar társadalom, s midőn glorikálva jelent meg a költészetben, joggal utasította vissza a nemzeti irodalom hagyományos, örök értékeit féltő kritika. „és megkezdődik a dacos, vad, önmagát tépő, hasztalan tusa a Magyar Ugarral.” (13. l.) Makkai maga is elismeri, hogy „Adynak azok a versei, amelyek ezt a magyar világot mutatják, amelybe ő a Nyugat lelkével érkezett, végtelenül keserűek és vadul lázadozók, sokszor éppen ezért túlzók és igaztalanok” (13. l.), de ez a vallomás csak arra való, hogy a hibák kimagyarázásánál újra csak igazolja Adyt és elmarasztalja a múlt évtizedek irodalmát. „Ady fölléptekor és működése idejében a magyar költészet halott volt, sivár pusztaság, meddő és kisajtolt rög, amelynek nem volt többé hitele, hitető ereje, szuggesztív hatalma, élettámasztó és életformáló lelke a nemzetre nézve …, a nagy nemzeti költők után egyrészt nem mutat fel többé teremtőerejű, elhatározó és döntő szuggesz-tiójú poétái egyéniséget, másrészt akiket felmutat, azok nem képesek a költészetnek egy nemzet életében mindig természetes és szükségszerű hivatását és szerepét betölteni, t. i. azt, hogy a kor előtt járjon a saját nemzedékével és ifjúságának zászlóvivője, de legalább is kifejezője legyen” (18., 19. II.). Bizonyos, van valami igazság e szavakban, de hogy mikép vegyül az bennük a torzítással, azt hosszadalmas volna fejtegetni; azonban, ha százszázalékban is állanának a vádak, akkor is végtelen merészség éppen Adyval kapcsolatban reklamálni az irodalomnak életformáló hivatását, akinek költészete általában a romlás, a rothadás szellemét árasztja az élet legtöbb vonatkozásában. Azt meg kereken tagadunk kell, hogy Ady „őszinte, élő-eleven képe és megtestesítője egy tényleg létező, szomorú, de szükségszerű magyar öntudatnak, a Kelet és Nyugat között meghasonlott, többé nem keleti és még mindig nem nyugati magyar meghasonlással teljes lelkének” (21. 1.).