Csanády György: Megállt az óra – Híd, 1927, 3. szám, 175-178 p.

Ugyanakkor, amikor Erdélyben, egyházlátogató körútján Marosvásárhelyen a Br. Kemény Zsigmond irodalmi társaság nevében dr. Antalffy Endre üdvözölte Makkai Sándor református püspököt, örömét és elismerését fejezve ki előtte »Magyar fa sorsa« című könyvének az erdélyi Szépmíves Céh kiadásában Erdélyben való megjelenése alkalmából, ugyanakkor a Budapesti Hírlap pünkösdi száma közölte Szász Károly vitaírását Makkai Sándor erdélyi püspöknek a vádlott Ady költészete védelmében »Magyar fa sorsa« címen írt tanulmánya ellen. Az írás, amely a konzervatív irodalom mívelőinek és közönségének körében visszhangos tetszést aratott, amelyet hivatalos irodalmunk reprezentánsai röpirat- és könyvalakban kiadni és terjeszteni, középiskolában és egyetemen tanítani elhatároztak, érdemes arra, hogy vele ezen a helyen foglalkozzunk. A vitairat azt állítja magáról, hogy ő Mekkai püspök Adyról írott könyvének bírálata, holott nem az, valami egyéb. Nem kritika, mert hiszen a kritikának mindenekelőtt tárgyilagosnak, a személyiségtől elvonatkoztatottnak, jóhiszeműnek, lojálisnak és komoly fegyverekkel vívónak, nyílt, határozott, következetes modorúnak kell lennie, márpedig e tizenégy újság-kolumnáre terjedő »kritikában« egymásután a következőket olvashatjuk: »De ő, (Makkai) mikor az Ady előtti harminc év nagylendületű irodalmi életéről (?), ennek az életnek értékéről és eredményeiről mit sem akar tudni, illetőleg cinikusan, gőgös lekicsinyléssel szól róla…« »A magyar költészetben két zseni tünt fel eddig: Petőfi és Ady – mondja Makkai lapidáris rövidséggel, ellenmondást nem tűrő (?) határozottsággal, úgy, hogy első olvasásra alig merünk hinni saját szemünknek, hogy ilyen valami érthetetlenséget ír le valaki, egy magyar ember, egy főpap, akinél elvégre sem az intelligenciát, sem az ép érzéket nem volna szabad kétségbevonni.« »Megértem – (mondja Makkai) -, ha azok, akik nemzetünk számára életrevaló, egészséges, új ifjúságot akarnak, Ady költészetét nem tartják kívánatos zenének az ifjúság felvonulásához az élet küzdőterére. Ebből a kijelentésből – írja Szász Károly – a contrario az következik, hogy Makkai, aki nagyon is kívánatosnak és nagyszerűnek tartja Ady költészetét, nem -tartozik azok közé, akik nemzetünk számára életrevaló, egészséges ifjúságot óhajtanak.« » … nem átallja (Makkai) kifogásolni »a történelem és irodalom egyoldalúan fehér kezelését«, ami – szerinte »két nagy veszélyt rejt magában: délibábos, irreális nemzeti érzést növel és az életharcban erőtlen erkölcsi szentimentálizmust táplál.« Vagyis Makkai a történelemnek és iro-dalomnak fehér kezelése mellett más színűt is követel. Ez a másik szín persze (?) – az egész köngvét átlengő szellemből, az úgynevezett egyetemes humánum folytonos, rajongó dicséretéből következtetve (?) – csak a vöröslehet.« »Mert a Horváth János szavai szerint is »egy léha erkölcsi felfogás salakjába* keveredett Ady Endréről nevezett bálványimádás szellemi járvánnyá szélesedett… Efféle lelki ragály egyáltalában nem ritka jelenség az emberiség történetének során, de sokszorosan fájdalmas és megrendítő, mikor áldozatául esik olyant a talentumos, képzett és sok szép tulajdonsággal s erénnyel ékes ember is, mint amilyen Makkai.« »úgy látszik, hogy kóros akarat-* gyengeség – mi Ady Endrének is jellemző főtulajdonsága volt – teszi képtelenné ez e ponton talán sajnálatraméltónak mondható Makkait arra, hogy ellenálljon az erkölcsi rút és gonosz kísértésének… a lelki ragály is, amilyennek tartjuk az adyzmust, csak azokat ra-gadja és rontja meg, akiknek lelke hajlamos reá.« »De ha egy olyan nagy tudású és írni kitűnően tudó, s tekintélyes hatalmi állásban lévő ember, mint Makkai ír meg ilyen könyvet: mindnyájunknak ebben az innenső táborban éreznünk kell a jelenség szomorúsága mellett igen nagy veszedelmességét is.« »Bizonyosan tudjuk, (?) hogy ez a szerencsétlen könyv nagy szakadékot támasztott Makkai és leghívebb emberei közt is, akiket az ő emberi, papi, családi erényei s baráti, vagy éppen szerető tanári emlékek fűznek hozzá.« »Mert ne felejtse el a magyar ifjúság, hogy hazánkat nem az ellenség fegyvere tette tönkre, hanem a saját fiai által terjesztett métely rontotta meg… a Makkai könyvében is folyton dicsített »humánum« egyetemességének hazug jelszavaival… S he Magyarország feltámadása mégsem következik el: ez a métely lesz az oka, amit sokan gonosz tudatossággal, sokan – köztük, hisszük, a szellemi ragálytól megtámadott Makkai is – talán nem gonosz indulattal terjesztenek.« Mi ez, ha nem sár? Ha nem az igaz fegyverekből, a meggyőződésből és lélegzetből kifogyott küzdő vak csapkodása? Szabad-e valakinek, akit a kritika kútfőjeként kellene tiszteljenek, ilyen harcmodorral játszani el a kritika hitelét. Milyen nobilis eszköze a dialektikának valakiről nem azt állítani, hogy kuka és bolond, hanem előzékenyen, de mindenesetre óvatosan azt mondani: »egy ember, akinél az intelligenciát és épérzéket kétségbevonni nem volna szabad. Micsoda ódivatú irodalmi arab etikett valakit taíentumosnak és nagy erényekkel ékeskedőnek bésátorozni, csak azért, hogy eztán már bátran az intelligenciáján kólinthassuk. Miféle logika az, amely a Makkai idézett szavaiból azt a következtetést préseli ki, miszerint Makkai nem óhajt nemzete számára egészséges ifjúságot? Vájjon vak volt-e az erdélyi református magyarság, hogy ilyen ember kezébe tette le gyermekei lelki nevelésének kérdését, amikor Makkait püspökévé válaszította? De adhat-e Makkai bármelyik könyvének bármelyik mondata is engedelmet a fenti feltevésre? Minő rabulisztika Makkai szavaiból, amelyek párt vagy felekezet szempontjain felül – de sohasem a fajta szempontjain kívül – az egyetemes humánumot hirdetik: a bolsevizmust olvasni rá a magyar Adyt magyarán kritizáló magyar püspök fejére. Micsodás etika az: erkölcsi gyászbeszédet tartani a külömben »olyan talentumos, nagy tudású és erényekkel ékes« Makkai felett? Milyen gladiátori kritika, amely még Makkai regényét, az »ördög szekerét« sem rest átkutatni, hogy kirántva belőle a »kóros akaratgyengeség« tengelyét, ezzel üsse le a nyilt, komoly és minden szenvedélytől, elfogultságtól mentes szavú prédikátort. Minő tekintély rombolás: látván, hogy Adynak ekkora, ilyen »tekintélyes hatalmi állásban levő«, mondhatnám polgárikig is habilitált védelmezője akadt, azt annál jobban kipellengérezni, mivelhogy az ilyennek meghurcolása minél elsőbbrangú érdek. Jaj, de mikor Makkai főbenjáró bűne, hogy éppen azt az Adytól visszafelé számított harminc esztendőt »sivatagozta le«, amelyen belül korántsem Arany János költői munkássága esik – mint ahogy azt Szász Károly kimutatja – (merthiszen az Ady fellépése csak az 1910-edik esztendővel számítható), hanem amelyen belül a többek között éppen a Szász Károly irodalmi működése ment végbe. * De menjünk beljebb ez írásben, mert ez itt még csak az epidermis. A kritika feltételezi a tárgy ismeretét. A kritizálandó objektumot nem elég a szánkba venni, meg is kell rágni, meg is kell emészteni, hogy belőle csont és hús, kalória és mozgás legyen. Szász Károly csak olvasta Adyt és Makkéit, de egyiküket is meg nem értette. Ezt meg is mondje őszintén vitaírásában, Ady »Fekete zongorá«-járól szólva: » … Makkai Sándor sem igen tudná kifejteni előttünk, hogy ennek és az Adyban halomszámra előforduló ilyen helynek mi is lehet voltaképpen ez értelme?« Egy példát erre nézve a sok közül: Mindazok, akik az Ady költészetét hasisálomnak minősítik, úgyszólván kivétel nélkül megbotlanak az »új vizeken járok« című Ady versben: »Hajtson szentlélek, vagy a korcsma gőze, én nem leszek a szürkék hegedőse.« és nyolc esztendővel ez Ady halála után, a Földessy, Dóczy, stb. tanulmányai után és a Szabó Dezső előadásai után Szász Károly ma még mindig így érti ezt a két sort: »… Ady, akinek mindegy volt, hogy a szentlélek hajtja-e vagy a korcsma gőze.« Hát ha igaz az, hogy ebben a két sorban Ady erre a mindegyre esküszik, akkor az is igaz, hogy Petőfi maga volt a destrukció, amikor azt kívánta: »Gombóc legyen ez ég S én benne töltelék.« Hát hiszi ezt valaki, aki már megpróbálta, hogy lehessen részegen alkotómunkát végezni? Még eddig legfeljebb Ady volt akkora és a lírától annyira mérgezett, hogy írni még részegen is tudott Hasonló erkölcsi felháborodást ébresztett Ady azzal a rosszhiszemű óhajtásával, hogy nekünk Mohács kell. »A magyar fa kiszáradását óhajtó Ady – írja Szász Károly (komolyan így írja) – szinte gyűlölettel eltelve a hazai föld iránt, kérdi magától, hogy mit keres ő a Tisza-parton?« Hát a tomboló, az átkozó harag, a gyűlölet határán vergődő szeretet, amellyel végzetesen, tehetetlenül és elszakad hátain lenúl szeretjük azt, aki pedig folyton megcsal, szégyenbe ejt, aki legszebb vágyainkat hagyja beváltatlanul, aki nem tud az ideálnak magunk festette alakjává tisztulni, magasztosulni: ez a harag, ez a keserűség és ez a gyűlölet nem mind szerelem-e? Mert Adynak – és ebben áll az óriási különbség – nem az anyja volt ez a föld, ez a fajta, mintahogy az volt például Aranynak, akinél szörnyű patolögia lett volna, ha a magyarságot az Ady módján szereti – hanem a szerelmese. Nem volt még magyar próféta, aki olyan őrjöngve rázta volna boldogtalan nemzetét, s aki ezzel az örök zokogással maga is úgy vele rázkódott volna, mint Ady Endre. Hiszen az Ady-tragédia ma már minden kicsitlátó előtt is tisztán áll: megváltó magános szándék, amelyet elsodort, magával sülyesztett a tömegtehetetlenség. S minél nagyobb és hősibb volt a szándék, annál mélyebbre maga alá. és ezt a megváltó szándékot, amelynek vesztéárt Isten már egyszer tetemrehívte ezt a nemzetet, amelynek vesztét, tehát a nemzetéét is, éppen a meg nem értők, az idején fel nem ismerők okozták, ezt a helottaiban is élő szándékot akarnák ugyanazok a sírásók még egyszer elföldelni – ó, mindegy, hogy vakság-e ez, vagy gazság: egyképpen bűn, s nekünk Mohács kell, hogy ettől megtisztuljunk. De menjünk tovább: lehet-e Ady istenességét csupán e vívódások, a tagadások idejéből mérni? Ebben a kérdésben nem az időbeli egymásután-e a döntő, hogy elébb megingott, mert megcsalódott, azután vergődött, vívott, azután tagadott s végül visszahullott Istenbe, mélyebben, mint más, mert szennyesebben és szomjasabban, messzibbről érkezve, mint más. Szabad-e – mintahogy azt Szász Károly teszi – összeválogatni a küzdelmek és tagadások idején gyónó Adyt, Adyból csak az akkori lázadót látni meg és ezt a pillanatnyi arcot az egész egyetemes és végleges Adyként mutatni fel: íme, az Antikrisztus? De vizsgáljuk bár Adyt, mint csupán a tagadás idejéből valót, nem tartozjünk-e észrevenni: ő úgy veszítette el útja elején az Istent, hogy nagyon kereste azt a különös szépséget, rendkívüli jóságot, tökéletes harmóniát, amit a gyermek a világba belesejt, de amit, sajnos, nem árul ingyen ez  a világ. Vajon nem az emberek építették-e össze mindazt a diszharmóniát, az egész csúf, rossz, kíméletlen, kegyetlen sárvilágot, amire Ady a zseni terheltségeivel: elefántiázisos lelkével, pókháló bőrével, megtágult szemével százszoros fájdalommal eszmélt, amikért végeredményében az Istent tette felelőssé, amik megváltoztatásáért magával az Istennel harcolt? S vajon nem azért járatta-e meg vele Isten a poklok mélyét, hogy trombita legyen, amely saját, sokban nem kisebb vétkeink nagy, őszinte, mély megbánását zengesse vissza? Vájjon nem küldetés volt-e az a sok testi gyalázat, példázni rajta a magunk közös gyalázatát, vájjon Ady élete nem nagyszerű példázata volt-e az isteni kegyelemnek, amely addig nem hagyta elesni az embert, amíg az hozzá vissza nem talált: „Már őt örökre megtaláltam, Egyek leszünk mi a halálban”; Ady küldetés volt, áldozat, elrothadó mag, melyből kinőtt az új idők kalásza. * Dehát mit tudnak erről mindazok, akik miatt ma harc áll itt, Istennek egy templomiján való dicsérete helyett. Közülük egyik se volt zseni, a vers lelkéig, a vátes ködén túl, az élet mélységébe közülük egyik is nem látott. Ők nem: ismerik a zseni természetrajzát, élettörvényeit, lélektanát, nem tudják, hogy a zseni életet termő betegség, égő áldozat, a faj képlete, a közösség kinövése, vak próféta, országtalan király; nem tudják, hogy a vers alkohol, tragikum, küldetés, életforma; ők nem tudják felmérni az Ady hivatását, életét… Ők nem küzdöttek és ők nem szenvedtek, sohasem sírtak és sohasem nyílott kerté a szívük. Egész életük olyan középszerű és programszerű, minden, ami ezen a földön és ebben az országban történt, olyan természetes és kellemes, az egész világ olyan célszerűen berendezett volt, hogy amikor ugyanezen a tájon, ugyanazon viszonyok között vergődő, lélekzet után kapkodó, delírizáló és szörnyű víziókról próféciáló magukfajtáját pillantották meg: rá sem ismertek, hogy az is ember. Egy óriási anakronizmus ők az új idők határán, egy darab múlt, amely akkor lenne tiszteletreméltó, ha nem kívánná visszia az elment idők bonvivant szerepeit és megmaradna csendes nagyapa fotográfiának. Ez az álláspont a hivatalos irodalom képviselőire sem szégyen, sem szerencsétlenség nem lenne. Fiút az apától, mindig volt tíz-húsz esztendő, ami elválasszon, ez természetes. De Adyt meg nem értvén azt mondani, hogy ő érthetetlen; mivel új, mivel rendkívüli, mivel zseni, azért nem magyar, azért erkölcstelen, azért istentelen; a vele való megbékülés jegyében őt lefokozni, összes kitüntetéseitől megfosztani, száműzni őt a magyar Pantheonból; a vita folyamán olyan dilemmák elé állítani a lelkek tömegét, mint hogy: vagy Ady – vagy Arany; vagy nemzetközi – vagy magyar; vagy polgári konzervatív – vagy radikális demokrata; vagy destruktív – vagy konstruktív; vagy református püspök – vagy katolikus akadémiai tag; vagy Makkai Sándor – vagy Ravasz László; vagy Krisztus – vagy Antikrisztus…: ó, ez már nem irodalmi vita többé, ez már bűn és bűnre szövetkezés a nemzet és az ifjúság élete, fejlődése ellen, ez a magyar jövendő félrevezetése, megrekesztése; ez hazafiatlanság, erkölcstelenség és vallástalanság: összege mindazon bűnöknek, amelyekkel ők Adyt vádolják. S jaj ennek a népnek, ha a jövendő ítélőszéke-nem őket ítéli el. * Mert az idő halad tovább, nálunk pedig megállt az óra.