Csák László: A református lelkipásztor a magyar regényirodalomban – Közlöny, 1936/X.

Nyírő József. III. A hívő realizmus Nyírő József „Az én népem” c. regénye talán az egyetlen igazi kisebbségi regény. Miben áll, miben nyilvánul meg itt a kisebbségi sors? Mindenekelőtt megnyilvánul abban a sajátságos szorongásban, amelyet minduntalan érez az utódállamok minden kiemeltetett helyzetben levő magyar embere. Mintha valami ismeretlen hatalom ülne a levegőben, lidércnyomás a mellen, kés a torkon. Nyírő szavaival mondva „örökös rettegés ez váratlan és ismeretlen veszedelmektől, melyekre nem lehet rákészülni. Valami lerázhatatlan tudat, ami percről-percre őrli az idegeket „…Kétségtelen, hogy a magyarországi lelkészeknek is van a hatóság képviselőivel szemben valami enyhe, mondjuk tíz-húsz százalékos kisebbségi érzése. A világi és az egyházi ember különbsége ez, a karhatalom és a szellemi erő ellentéte. Mégis milyen nagy áldás és könnyebbség az anyaországi lelkészeknek, hogy egy ország áll a hátuk m égett a maga minden hatalmával és támogatásával! Igen, ez lenne az ideális, mert miért ne fogadhatná el az egyház egy hívő államnak a támogatását? Csak arra kell vigyázni, hogy ezért a támogatásért ne adjuk cserébe a lelket.” A lelkészi család nyomora; a visszatartott kongrua, amit az állam nem akar kiutalni; az elrabolt iskola; a renegát tanító, aki elszédül az állami fizetés feléje forduló kegyétől; az orvos, akinek diplomáját nem akarják elismerni; az elbuktatott (és nem elbukott) diák, aki nem kell többé sem az apjának, sem a nemzetének, sem az országnak: ez mind szomorú és igaz kisebbségi tragédia. A mezőségi pap megrázó hőskölteménye is kisebbségi sors. Az igazság magva van az erősen világias, könnyelmű gondolkozású papné rajzában is. A lelkipásztor meghurcolása, házkutatás, letartóztatás, a renegát tanító tragédiája, akinek farkcsóváló törtetésétől megvetéssel fordul el az államhatalom jóérzésű tisztviselője is; ez is kisebbségi kép. Az én népem mégsem egészen a református lelkész története. Hiányzik belőle a templom légköre, a presbiteri-kurátori kör, hiányzanak a szorosabb értelemben vett lelkipásztori és lelkigondozói munkák. Ehelyett itt-ott katholikus reminescentia képen szakrális hatás mutatkozik. Hiányzanak nála a tulajdonképeni vallásos gondolatok vagy pedig annyira anthropomorphistikus és pantheistikus ízűek, annyira komázó merészségűek, illetve ősmagyaros, pogányos veretűek, hogy a legtöbbjükkel nem sokat nyerünk. Nyírőnél az emberi szenvedés, közelebbről a székely szenvedés megindító képeivel találkozunk. Ez az ő igazi, örök szerelme: a falu, a nép. Véres, küzdelmes megtapasztalása annak, hogy ez a nép jó Nagy bűnök és durvaságok alatt nagy és nemes indulatok laknak benne. Ahogy ezt elmondja, az mind-mind igen szép, megindító történet. úgy érezzük, kell Isten, aki kárpótolja ezt a mérhetetlen szenvedést. De ez nem egészen a lelkipásztor története. Mindez külön életet él. Ez inkább a falu, az emberek története, melyhez a parókiát inkább csak őrhelyül választja, megfigyelő állomásnak tekinti az író. Kétségkívül megtisztelő dolog ez, annál is inkább, mert Nyírő valamikor katholikus pap volt. S most mégis a református pap-lakot választja. Azonban sajátságos hogy ő is – Jókaihoz hasonlóan, bár egészen más szempontból – inkább szimbólumot lát a parókiában s nem azt a helyet nézi benne, ahonnan az Igét hirdetik. Ő pásztor akar lenni az élet minden vonatkozásában s így a vallásos vonatkozás háttérbe szorul. Ez az ember, aki valamikor pap volt a szó csodatevő, szakrális értelmében, most minden nyűgöt lerázva kizárólag ember akar lenni: testvér és semmi más. Egy bizonyos értelemben Nyírő mégis pap; a szenvedő emberiségen segítő, orvosló Szeretet papja. Vallása előterében ez áll: a szenvedő emberiség. Mottója az, hogy milyen tehetetlen a lelkipásztor az emberi élet nagy szenvedéseivel szemben. Nem pedig az, hogy milyen kicsi az emberélet minden mélysége a megváltó Istennel szemben. Nála a két nép: magyar és román, túl a politikán és a gyűlöleten összeölelkezik az ősi emberi jóságban: de odáig már nem tud visszamenni, hogy nem jó senki, egyedül csak az Isten… Makkai Sándor, Végre! – ez volt az érzésem, mikor a Makkai Sándor Holttengerét olvastam. Végre az igazi lelkipásztor regénye. Pedig nem is foglalkozik tüzetesen a lelkipásztori munka apró részleteivel. Milyen kimondhatatlan élvezet mindent ennek a nemes szellemnek a megvilágításában látni. Menynyire megszépül, milyen mély értelmet és színezést kap az élet, amikor ráhull ennek a világító értelemnek a sugara, melyet az Isten Lelke kormányoz! Milyen kár, hogy ez a hang, az igazán keresztyén lélek hangja, olyan ritka a magyar irodalomban! Makkai Sándor is lát miden bajt, de a lelkipásztor szemével: Isten emberének a szemével látja, ő is egyetemes összefüggésükben látja a nemzetet, az emberiség, a társadalom, a politika kérdéseit, sőt csak ő látja igazán egyetemes összefüggésben: mert mindezt az Evangélium láttatja vele és parancsolja neki, ő is látja a bajt, de nem veszti el miatta a hitét. Nem tagadja meg az ember miatt az Istent, sőt az ő akaratát fürkészi a csapásokban. Ő nem káromkodik, nem zúgolódik, nem kételkedik és nem botránkozik meg. és nem botránkoztat. Miért nem lehet minden író olyan, mint Makkai Sándor!?… Másfél évvel ezelőtt egy cikket írtam a Holttengerről. Talán sokan indoktalannak találták a cikk címét: „Az én igám gyönyörűséges…” De aki megértő lélekkel olvasta Makkai Sándor könyvét, annak lehetetlen fel nem ismernie, hogy a regény alapérzése belesűríthető ebbe a mondatba. E könyv olvasásakor az az embernek az érzése, hogy a választottaknak mindenek egyaránt javukra vannak. Nem külső gyönyörűségről van itt szó, hanem arról a belsőről, amely megterem az élet legsivárabb rögei és legszúróbb tövisei között is, Ha tagadnánk ezt, ellenkezésbe jutnánk Krisztussal, aki a fent idézett szavakat mondta. A könyv látszólag szinte elejétől végig csalódások, sikertelenségek sorozata. ,,De Isten és az ő dolgai végtelenül nagyobbak annál, hogy földi tökéletlenség, bűn, emberi ellenszegülés és pillanatnyi sikertelenség diadalukat meggátolhatná. A lelkipásztornak tehát nem a sikerekben kell bíznia és nem szabad elcsüggednie a sikertelenségben, hanem jó és rossz időben egyaránt magába Istenbe kell helyeznie reménységét Krisztus által s szolgálatát folytatnia, mintha látná a láthatatlant”(Makkai Sándor: Az egyház missziói munkája, 164. o.). Katona László virágosi lelkipásztorsága ketté törik egy rendkívüli katasztrófán, s a népi babonán és tudatlanságon Annak idején azt írtam cikkemben, hogy amit Katona László a vörhenyjárvány idején tett, az nem a lelkipásztor dolga, Most helyesbíteni akarom akkori szavaimat. Hiszen éppen lelkipásztori mivolta kényszerítette őt arra, hogy a testen is segíteni próbáljon. A Katona László eljárása valóban lehetetlenné tette további lelkipásztori működését Virágoson. De aki az ő életet elveszti, megtalálja azt. Első prédikációját Enokhról mondta, aki eltűnt, mert az úr hívta őt. így tűnt el Katona László is a szolgálatban, az úr hívásának engedelmeskedve s feláldozva érte lelkészi állását is. …ördögszekér című regényében is találunk három lelkipásztort a reformáció első századából. Mennyire mások s valószerűbbek ezek, mint a Móricz Zsigmond történelmi regényeinek félemberszerű, a jóakaratra nagyon is rászoruló s nagyon is sok rosszakarattal kezelt papi személyei! összefoglaló rész. A fentebbi áttekintés nem törekedett teljességre, de azt hiszem, elég erős volt arra, hogy a lényeget megláthass. Németh László műveit Isten segítségével egy utólagos közleményben fogom érinteni. A református lelkipásztorra vonatkozó magyar regényirodalmat három részre osztottuk. Ezek közül a második a naturalisztikus, pesszimizmus, nemcsak sötéten látást jelent, mert akkor Rákosi Viktort, – és nemcsak naturalizmust, mert akkor Szabó Pált is ide kellene sorolnunk. Hanem jelent elsősorban a lelkipásztor világától való belső idegenséget, hitbeli zavart. A hívő realizmust viszont az különbözteti meg a szintén hívő idealizmustól, hogy íróinak a lelkipásztori hivatás terheiről és igazi mibenlétéről helyes fogalmuk van. Baksay Sándornak is bizonyára az volt, őt azonban nem ez foglalkoztatja. Rákosi Viktornál már megjelennek a problémák. Tőle az út a hivő realizmusig mindenesetre rövidebb és egyenesebb lehetett volna, mint így a Móriczék és Szabó Dezsőék naturalizmusán keresztül, amely tragikus kisiklást jelent. Az a kép, amelyet a magyar irodalom nyújt a református lelkipásztorról, grafikonszerűleg egy hullámvonallal ábrázolható. Ez a grafikon Szabó Dezsőnél jut a mélypontra, és az utóbbi időben rohamos emelkedéssel Makkai Sándorban éri el az eddigi legnagyobb magasságot. Ez a kép közvetve a kornak, közelebbről a magyar reformátusságnak is a képe, Jókai tiszteli a lelkipásztort, de különösebben nem érdeklődik iránta. Hogyan is lehetett volna problémája a lelkipásztor annak a kornak, mely oly hamar kész volt isteníteni embert, nemzetet, világboldogító eszmét. Jókainál a lelkipásztor készen van; tiszteli, de mit kezdjen vele? Regényeiben meghagyja mellékalaknak, el kell azonban ismerni, hogy nála korának hibás lelkipásztori ideálja is aligha jelenik meg. Rákosi Viktor látja meg először – és ebben elszakad korától – a lelkipásztor roppant feladatait, ő azonban még romantikus mesékkel aggatja tele a szomorú igazságot. Nála a lelkipásztor már hős, de még romantikus hős. A Jókaiék kora még minden belső ellentét dacára is idealisztikus tisztelettel övezi fel a lelkipásztort. A lappangó ellentétek kiéleződnek és kirobbannak a Szabó Dezsőék idejében. Szabó Dezsőnél határozott materialista tendencia észlelhető. Vele kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a református pap regények jókora részében nincs sok köszönet, mert a protestantizmus betegségét ábrázolják, és sok tekintetben írójuk is beteg. A hibákat a lángész ösztönös rátapintásával találják meg, de orvosolni nem tudják. Inkább kórtünetek, negatív kritikák. A juhok nem tudnak különbek lenni pásztoraiknál, még ha vezetők is a nyájban. Szabó Dezső szerint a lelkipásztor sokat tehetne, de nem tesz semmit. Vagy; amit tesz, az rossz, helytelen, vagy jelentéktelen. Móric Zsigmond szerint a lelkipásztor sokat tehetne, de mégsem tud tenni a világ ellenállása miatt. Szabó Dezsőnél a megcsalt, félrevezetett nép, Móricz Zsigmondnál a megcsalt, félrevezetett pap a tragikus alak. Szabó Dezső rikitó, Móricz sötét túlzással ábrázolja a racionalista liberális protestantizmus csődjét, Szabó Dezső inkább erkölcsi, Móricz hitbeli síkban. Csak ki kell tekinteni könyveink közül az életbe s meglátjuk, mit rombolt ez a fél istentagadás, ez a megalkuvó és leépítő álhit és mit fog rombolni máig élő következményeiben még ezután is. Emberöltők hite és munkája kell hozzá, hogy lemossa rólunk azt a rengeteg rágalmat, amit azoknak az áruló példája kent ránk, akik a szabad gondolkozás örve alatt évszázadok hitét igyekeztek tőlünk elrabolni. Kálvin nem így képzelte el a protestantizmust- Mert nem igaz az, hogy a protestantizmus hitbeli szabadosság: a protestantizmus az igaz hit, mely az isteni kijelentés alapján áll. Hasonló válságnak nem szabad többet előfordulni, mert az talán a véget jelentené. A lelkipásztori szolgálat igazi értelmét Makkainál találjuk meg: a lelkipásztor igazi nagysága, munkájának igazi értelme nem Mózeskedő népvezérségben, nem ragyogó, szertesugárzó, külsőleges tettekben, messze látszó sikerekben, hanem az állandó, odaadó szolgálatban van. Nyírőnél ez a szolgálat még erősen humanitárius jellegű, pedig ez igazán nem más, mint az Ige hirdetése alkalmas és alkalmatlan időben, szóval és tettel… A lelkipásztornak a lélek világban kell nagyra törőnek lennie és dicsőségét keresnie. A belső nagyság világa mindenütt ott van, ahol Krisztussal találkozunk. Pál apostol a lelkipásztorra találóan mondja; „Meghaltatok és a ti életetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben. Mikor a Krisztus, a mi életünk megjelen akkor ti is, Ő vele együtt, megjelentek dicsőségben” (Kol. 3. 3-4) Mikor Isten akarata szerint az ő országa meg fog jelenni, Krisztus lesz az az egyetlen nagyság, kinek dicsőségében nyilvánvaló lesz a lelkipásztor odaáldozott életének értéke és gyümölcse is.” (Makkai Sándor i. m. 162 o.) Amíg a Szabó Dezsők nem látják ezeknek a nagyszerű szavaknak az igazságát, addig a Farcády Jenőknél különb lelkipásztorok munkája sem lesz tiszteletreméltó a számukra. és amíg a Matolcsy Miklósok ezt nem hiszik, addig valóban tragikus aláhullás lesz az életük a megsemmisülésbe… Meg kell jegyeznünk, hogy még mindég hiányzik irodalmunkból a mai lelkipásztor képe, amely bennünket legjobban érdekelne, A szektákkal kommunizmussal, reverzálissal küzdő, a kitérések, a közönyös, liberális értelmiség, az egyke kérdés és a politikai irányzatok kereszttüzében álló lelkipásztoré. Ez a kép Szabó Pálnál jelenik meg egyedül, legalább részben. A maga teljességében azonban ép úgy hiányzik regényirodalmunkból, mint ahogy hiányzik a legújabb és legpompásabb lelkipásztorkodás tant könyvekből is. …Hadd mondjak még pár szót arról, hogy mi lehet a lelkipásztor hivatása és mi lehet munkájának eredménye abban a politikai közületben, ahova Isten akarata állította? íróink valamennyien érzik és éreztetik azt, hogy a lelkipásztor első ember a falujában. Hogy meg ne sértsünk senkit, mondjuk így: őrhelyre,, a középpontba állított ember, akinek legnagyobb a felelőssége, aki sokat tehet és sokat kell tennie. Másfelől azok az íróink, akik a lelkipásztor helyzetét sötét vagy hamis színben ábrázolják, nem tartják elég nagy dolognak, eléggé jelentőségteljes és reményteljes, eléggé örvendetes és valóságos küldetésnek a lelkipásztor tulajdonképpeni feladatát, az Ige szolgálatát. Szabó Dezsőre nézve fenntartom azt az állításomat, hogy ő nagy részben azért rajzolja olyan embertelenül silánynak a lelkipásztor képét, mert nem képes meglátni és méltányolni a lelkipásztor arcán mégiscsak ott levő, annak legsajátosabb értékét jelentő vonásokat: az Ige szolgájának vonásait. A lelkipásztor egyetlen feladata, amely minden mást magúba foglal és eleve meghatároz: az Ige szolgálata. Hogy milyen eredmények várhatók ettől a szolgálattól, arra nézve már-már felvilágosítást adott nekünk az úr Jézus a magvetőről mondott példázatában (Mt. 13), amely feltárja a lelkek különbözőségének áthidalhatatlan szakadékát. Megtudjuk Jézustól azt is, hogy a konkoly mindvégig együtt lesz a búzával. Nem lehet tehát az egész gyülekezet vagy épen az egész falu rohamos és külsőséges átalakulását, gyökeres megváltozását remélnünk a legjobb munkától sem, s nem is szabad, hiszen nem külmisszióról van szó, hanem olyan gyülekezet körében végzett munkáról, mely már nemzedékek során át keresztyén volt. Az kétségtelen, hogy egy a hivatása magaslatán álló lelkipásztor hatását évtizedeken keresztül megőrzi az egész gyülekezet. Ezt azonban maga a lelkipásztor talán már meg sem éri, mert más a magvető és más az arató. A lelkipásztornak mégsem szabad elcsüggednie, hogy hasonlóvá ne váljék a rest szolgához, akiben elpusztul az Ige (Mt. 25). A mi munkánk eredménye olyan, hogy azt a legtöbb esetben csak Isten látja, aki a szívek és a vesék vizsgálója, ő pedig nem feleit el semmit és egyszer napfényre hoz mindent. Ő jutalmat ad szolgáinak, sőt ráadást is ad, mert a jutalmat érdemükön felül kegyelemből adja, Márk 4:24 ígéretei, melveket a jelen tanulmány mottójául választottam, Istennél nyerik el igazi megvilágításukat, értelműket. Az Ige szolgálata magával hozza azt, hogy a lelkipásztor a lehetőség szerint segítségére legyen az embereknek, életük minden ágában. Amilyen tévedés volna azt kívánni a lelkipásztortól, hogy mindenhez értsen, ép olyan tévedés volna kétségbe vonni annak a végtelen hasznát, ha valóban mindenhez értene. Előbbi a theológiai járatlanság, utóbbi a gyakorlatiatlanság tévedése. Ha a lelkipásztor mindenben hűséggel és bölcsességgel tudna tanácsot adni a hozzáfordulóknak, ez a benne lakozó krisztusi lélek ékes bizonysága lenne a gyülekezet előtt, s a lelkipásztori tekintélyt öregbítené. L célból szükség volna a theológián egy csomó egészen elemi, gyakorlati ismeretre főleg a közgazdaság, a közigazgatás, a peres eljárások, az orvostudomány és mások köréből. Viszont ha ilyenekkel nem rendelkezünk, akkor legalább azt kell tudnunk, hogy kihez utasítsuk a hozzánk forduló embereket, amint arra Makkai Sándor is rámutat; illetve közbenjárásunkkal is segítségére lehetünk. A falu közügyeire is figyelmet kell fordítania a lelkipásztornak, hogy szükség esetén segíteni tudjon, kivált oly irányban, hogy népét a bajból visszarántsa. Ha erre másvalaki alkalmasnak nem mutatkozik, tevékeny részt is kell vállalnia; így pl. hogy csak egyet mondjak a bank, vagy a szövetkezet vezetésében. Kulturális, a falu vagy város szellemi szintjét emelő dolgokban a lelkipásztornak elzárkóznia egyenesen lehetetlenség, mert lehetetlen, hogy az Ige szolgálatában álló embernek e téren különleges mondanivalói ne legyenek. Mindezeknél azonban szabály legyen az, hogy a vezetést ne igényelje a maga számára mindaddig, míg más alkalmas, erre hivatott szakember van, hogy csak olyan dologban vegyen részt, ami az Igével nem ellenkezik, s végül még a legnemesebb közüggyel se foglalkozzék az Ige legközvetlenebb szolgálatának, a tulajdonképpeni lelkipásztori munkának rovására. A lelkipásztornak a társasági és a közéletben a tisztító, felemelő és összekötő szerv szerepe jut, ami elháríthatatlan kötelesség, azonban nagy kísértés is belső függetlensége elvesztésért és bizonyos érdekcsoportokhoz, vagy osztályokhoz való odasimulásra. Politikai téren a lelkipásztornak, mint Isten képviselőjének s a gyülekezet lelkiismeretének meg kell, hogy legyen a véleménye, politizálnia azonban kivételes esetektől eltekintve – pl. a kisebbségi sors – nem szabad. A lelkipásztor ne legyen pártember, mert egy párt sem azonos az igazsággal. Ő pártokon felül s minden párt számára az Ige szolgája. … Az a kép, amit a magyar regényirodalom rajzol rólunk, meglehetősen részletei, igen érdekes és nagyon tanulságos. Nincs híjával az elismerésnek sem, és itt eszünkbe juttatja Márk 2:24-et. „Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek: sőt ráadást adnak néktek, akik halljátok.” íróink nagy része – nem lelkészi, sőt néha nem református íróink is – tisztelettel hajlanak meg a református lelkipásztor előtt, akinek jelentőségét készséggel elismerik. Kétségtelen azonban az is, hegy laikusok olykor megdöbbentő képet rajzoltak rólunk. Szűrjük le ebből a következő pár tanulságot: 1. Meg kell látnunk és meg kell szívlelnünk az ő műveikben levő igazság magvakat is, fel kell ismernünk a torzító tükörben is önmagunkat. Az írók éles szeme felfedezte mindazt a bűnt és dugdosni valót, ami lelkipásztori berkeinkben lappangott. „Mert nincs semmi olyan elrejtetett dolog, ami napfényre ne jönne..” Ha túloztak is, műveikből sokat tanulhatunk és kötelességünk is tanulni belőlük. 2. A lelkipásztorról csak olyan író nyújthat ugyan tökéletesen hű képet, aki maga is lelkipásztor és pedig jó lelkipásztor: Mindazonáltal laikuson nem egyszerűen nem lelkészi személyt értek, hanem olyat, aki nem egészen hívő. Az ilyen laikusok működése és túltengése is egy ösztökélés arra, hogy tanítással és cselekedettel mindig Isten tiszta Igéjét hirdessük. Hivő, munkás, bátor pásztorok neveljenek hívő életképes, hű nyájakat s akkor el fogjuk érni, hogy íróink – akiket a magyar kálvinizmus mindig csapatostul ontott magából – jót és igazat fognak írni rólunk.