Bánffy Miklós: A kosztümös regény élet, 1934. május 6.

Néhány hónapja pár elégedetlenkedő erdélyi írótársam új könyvkiadó vállalatot szült e világra, melynek első, elég gyöngécske csecsemőjét nagyhangú szóval a vezérük azzal előszavazta meg, hogy a történelmi regények korszaka lejárt. és mit tesz Isten, aki nyilván nem szereti a jövendőmondókat? Alighogy kinyomtatták ezt a könnyelmű állítást, csupa történelmi regény lép a nyilvánosság elé. Egyik a másik után: Harsányi Zsolt: „Szólalj, szólalj virrasztó…”, Tormay Cécile: „A csallóközi hattyú”, Kós Károly: „Az országépítő””, Makkai Sándor: „A táltos király”, Farkas Jenő: „Eda”. öt nagyszabású regény alig több mint ugyanannyi hónap alatt! Sőt Tormay Cécile és Makkai műveinek tudtommal még folytatása is lesz és többkötetes műnek első részeiként tekintendők. Történelmi regények ezek mind, bár különböző modorúak; mindenik nagy históriai tanulmány alapján készült. Minthogy a műkritikus szerepe távol áll tőlem, csak néhány szót ezekről: A legszélsőbben romantikus azt hiszem az „Eda”, folytonos mozgalmasságával; a Tormay Cécileé is közel áll a Walter Scott által megindított romantikához, mely mögé azonban a valóban remekül megírt komáromi pestis realisztikus hátteret von; Harsányi műve színes és eleven életrajznak volna mondható; Makkai műve pedig Kemény Zsigmond legjobb alkotására emlékeztet, a „Zord Idők”-re, hol ugyanúgy, mint a „Táltoskirályban, a korfestés, a történelmi tanulmányok nyelvén tartva, szerencsésen párosul a szépíró költői kitalálásával. Kós Károly könyve egyedül áll. Nincsenek elődei. Sem a nyelvének, sem a módszerének, hacsak vissza nem mennénk nagyon messze, régi hőskölteményekre, a Nibelungenlied-re vagy a Chanson de Rolandba, ami már mégis erőszakos hasonlat. Azonban egyedül ezekkel rokon és semmi mással, annál a rejtett, alig érzékelhető ritmusánál fogva, szűkszavúan színes jellemzései miatt is. érdekes szellemi tünet, hogy ilyen nagyszámú történelmi tárgy ragadta meg a regényírók képzeletét. Valószínű, hogy a „Magyar Történet” megjelenése is inspirálta az írókat roppant plasztikus, mindenki számára élvezhető előadási módjával. érdekes az is, hogy az öt idézett műből négy Hómann Bálint első két kötetéből meríti az alapanyagát. A „Magyar Történet” megjelenése egyedül azonban nem magyarázat. Itt valami más lelki ok is főszerepet játszik, valami általánosabb indulat, amely a tárgyválasztást erre a históriai útra vitte, mint ahogy látjuk, hogy a legsikeresebb filmek csupa történelmet vetítenek újabban elénk. A filmnél tán megunták a nyomortanyákon szenvedő angyalok happyend-ben csúcsosodó viszontagságait ábrázolni. és talán a regényírásnál is így van. Az utóbbi évtizedben előbb gránátszilánkos, lövészárkos és sártaposó háborús regények után, – melyeknek szerzői inkább publicisták, mint szépírók – jöttek a nyomorregények. Szerzőik szükségesnek tartották megismertetni az olvasót a legparányibb részletekkel, hogy mit se mulasszon el a borzalmasságukból. Azzal, hogy mi fő a tepsiben, milyen szagokat kell beszívnunk, milyen rongyokat kell szemlélnünk. üres gyomor és nyomor! – ez volt a jelszó. Ez irányzatnak voltak fanatikusai is. Akkoriban egy kritikus barátom kijelentette, hogy aki más tárgyat választ, mást mer megírni, mint „gyomrot és nyomrot”, ha más témát is meglát: – „egyáltalán nem, író, mert nem él benne a közösség érzése!” – Lesújtó komorsággal tekintett reám, aki éppen akkor egy szerény kicsi történelmi novellát mertem világgá bocsátani. Roppant szégyellem magamat! Hát én azt hiszem, ennek a nyomor divatnak a visszahatása a történelmi regény, mely nemcsak a magyar írásban, de a világirodalomban is széltében megindult, világsikerekkel is, mint „Anthony Adverse” Amerikában és a „Jüdischer Krieg” németföldön, karöltve a történelmi monográfiákkal, melyek soha olyan általános olvasótáborra nem találtak, mint a legújabb időkben. és tán még egy motívum szolgálja ezt az irányt. A mai idők nem túlságosan vidámak. A jó, gondtalan századvégén és a háborúelőtti években lelki szőr-szálhasogatások, finomkodások még érdekelték az olvasót. Szerettek rövid regényeket, melyekkel gyorsan végezhettek, hol finom lelkifurdalásocskákat kellemesen követhettek fokról-fokra és a probléma csomója pár órai olvasás után hamarosan megoldódott valami finom zamatú érzelgősséggel. Ma szeretik a hosszú regényt. A „Foryste-Saga” kezdte. Az emberek szeretnek elmerülni hosszan más világba, sok más emberek között járni, azokba beleélni magukat. Talán felejtést keresnek ebben. és lehet, hogy az is jólesik, ha a történelmi regényekből rájönnek arra a megnyugtató tényre, hogy azok a bizonyos „régi jó idők”, azok sem voltak valami jók, valami gyönyörűségesek.