Alszeghy Zsolt: Makkai Sándor új regénye, a „Holttenger” – Katolikus Szemle, 1937. január

A század első negyedének Erdélyébe vezet Makkainak új regénye. Hőse, Katona László már a háború ködében kerül ki a tanulmányok békéjéből az élet forgatagába s összekoccanván az intézet direktorával, ahol a vallástant tanította, dacból vállalja egy mezőségi falu lelkészségét; a dacból vállalt feladat egyre jobban áldozatos kötelességgé magasztosul a szemében, a falu népét egyre jobban a szívébe zárja, de keserves csalódásokban kell elbotolnia, míg végre egy járvány idején segíteni akarásának merevsége annyira feltép minden lelki kapcsolatot közte és a nép között, hogy el kell hagynia faluját. Visszakerül Kolozsvárra s első városi karácsonyestjén hallik be ablakán a bevonuló román katonák riadója. Ez a regény meséjének váza; de az író több fonállal szövi ezt életteljessé. Katona Lászlót a falun egy lelkésztársa várja, egykori kollégiumi rajongója, és annak menyasszonya, egy művelt lelkű, finom érzékenységű leány. A mese egyik szála ezeknek érzelmi világát hímezi: a tanítókisasszonynak szíve önkéntelenül át kell, hogy pártoljon a derék, de rusztikus Andrástól a magasabb lelki értékhez, Lászlóhoz. Ez a folyamat azonban rejtett, maguk a szereplők is csak lassan, és akkor megdöbbenve veszik észre; a döntést is megnehezíti az, hogy egyik sem akar lemondani a másiknak szeretetéről: az András testvérbaráti érzésének és forró szerelmének egyaránt valami apai gyengédségbe kell átformálódnia. Az író könnyed kézzel, finom tapintattal fonja meséjének ezt a színes szálát. A másik szál keményebb fonál: az ifjú református lelkész nagy tehetség, filozófiaprofesszorának reménysége. Az egyetemet azzal a reménységgel megterhelve hagyja el, hogy majd egyszer mesterének utóda lesz, s most egy világtól elzárt faluba kerül, az értelem problémái helyett magával a durva földdel és a durva paraszti lélekkel kell megbirkóznia Hogy ebben a küzdelemben nem parasztosod ik el, hogy a falusi magányban is fel tud szállni a gondolatok világába, azt jórészt annak a finomult léleknek köszönheti, akit később feleségül visz magával Kolozsvárra; de ez a külső segítség magában kevés lenne: az író úgy formálja meg református paphősét, hogy ez a visszalendülése a tudományos pályára érthető, elhihető. Regényének ez a másik értéke. A harmadik szál a magyar református lelkészek falusi világából sző alakokat és sorsokat a regénybe. Megkapó szeretettel és gondos igazsággal rajzolja ezt a világot, meglátja és állandóan csillogtatja a lelkész Istenszolgálatának fenségét s ebben a pap és hívek egymásrautaltságának jelentőségét. Talán ez a rész van leginkább az esztétikumon felül hatni hivatva. A református lelkész van a szeme előtt, de annyira az Isten szolgáját látja benne, hogy minden egyház papja tanulhat belőle: utat, közelebb jutni a falusi nép lelkéhez. Végül az utolsó szál: a magyar falu lélekvilága. Izzik az íróban a szeretet ez iránt a nép iránt, de látja hibáit s a hibákon túl azoknak okait is. Mélységes megértés van benne a felburjánzó bűn iránt és nagy-nagy szeretet e bűnök meggyógyítására. A lelki és testi nyomor kiált felénk lapjairól, nem rikítóvá színezve, hanem fájó valóságként. A kurátor alakja a legjobban megformált a mezőségi parasztok között, de a többi is egy-két vonással életre kel. Nem idealizál a szerző; néha fájóan reális, mint amikor a regény végén a román invázió miatt a világ összeomlását váró lelkésznek ezt mondja a kurátor : „Az ország neve, meg a király új lesz. De az emberek a régiek. Adót ezután is éppen úgy kell fizetni, mint régen. S ami a legfőbb, a mi dombjaink, ott a Mezőségen, csak olyanok maradnak, amilyenek voltak, örökkön örökké.” Mi minden van ebben a nyugodt megjegyzésben ! – A szerző hite, hogy a Mezőség ezután is magyar marad? – A nép keserűsége, hogy a sorsa egyazon marad? – A föld és nép összetartozandóságának hitvallása? – Nem tudom, de fájdalmas akkordként ez marad meg legjobban a regény színes lapjairól.