Talán Ravasz László mondta egyik beszédében a magyar közélet súlyos kórtünetének ama jelenségét, hogy nálunk a „páthosz mindig elnyeli az éthoszt”. S csakugyan, ha a magyar élet bármelyik pontjára is fordítjuk tekintetünk, úgy azt tapasztaljuk, hogy társadalmunk manapság is túlzottan reagál az optimista jelszavak és csillogó szólamok görögtüzére. Különösen érvényes e tétel publicisztikai és kritikai irodalmunkra. Kevésbé válogatósnak nevelt olvasóközönségünk szívesen fogadja el csalhatatlannak és mértékadónak azok állásfoglalását, akik pedig kellő szakismeret hiányában vagy csekély olvasottságuknál fogva sokkal inkább lennének hivatva saját továbbképzésükre, mint mások irányítására vagy vezetésére. De szalmaláng pszihénk ma sem tűri életünk kritikai szemléletét. Közönyünk és gyorsan elpárolgó lelkesedésünk között háttérbe szorul a nagyszavak nélkül alkotni akaró magyar közéleti típusa. Miért? Mert sokat kíván akkor, ha közönyöseik) akarunk lenni és mégis, ha egyszer lángra lobbantunk kevesebbet ad vagy ígér, minthogy lelkesedni tudnánk ,,sovány és vérszegény” programjáért. A múló idő és következetes cselekvés iránt nincs nagy érzékünk, tehát azok szavára sem vagyunk kíváncsiak, akik nemzeti felemelkedésünk feltételeit elsősorban és sokkal inkább a magunk, mint a hatáskörünkön kívül álló tényezők revíziójában keresik. A magyar közélet eme fogyatkozásának figyelembevétele nélkül nem adhatunk pontos és megbízható képet Makkai Sándor írói szerepéről, hatásáról és jelentőségéről sem. Erdély református magyar püspöke, ki tanulmányaiban az úgynevezett ,,magas publicisztika” mesteri művelőjének és invenciózus művészének bizonyult – szellemi súlyát, erkölcsi fölényét, írói bátorságát és emberi melegségét igen csekély mértékben megközelítő méltánylásban részesül közönségünk és irodalmi életünk részéről. A magyar élet e legélesebb szemű diagnosztája szinte tendenciózusnak mondható elhallgatás áldozata lett. Pedig tanulmánykötetei – Magyar fa sorsa, 1927 – Magunk revíziója, 1931 – Erdélyi szemmel, 1932 és Harc a szobor ellen, 1933 (az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványai, Cluj-Kolozsvár) – melyekben égy új demokratikusabb és modernebb magyar közszellem kialakítására és megalapozására törekszik – igen nagy és komoly nyereségei a magyar literatúrának. A pozitív és kritikai nemzet-, valamint a keresztény világszemlélet pompás szintézisét adja e kötetekben, annak az egyszer már megkísérelt, de realizálni nem tudott politikai irányzatnak szellemi alapvetését, melyet előszeretettel neveztünk „keresztény-nemzetinek” és melyet jelenleg is sokan – de különösen az új nemzedék – a jövő egyetlen kibontakozási irányának tartanak. Makkai Sándor írói egyéniségének gazdagságát szemléletének „több szempontúsága” magyarázza. Keresztény humanizmusa képessé teszi őt, hogy ,,mások szemével” is látni tudjon, tehát mások szenvedését, problémáit, célkitűzéseit szintén meglássa és átérezze. ,,Mindent ért és mindent megbocsát” – ahogy Dosztojevszkiről írta egyik poétánk. De e méltányossága sohasem válik enervált kontemplációvá és nem akadályozza szellemi aktivitását. Harcos típus, de miután a jelenségek és fogalmak csupán pozitív értékelése érdekli, tulajdonképpen nem ismer ellenfelet. Fanatikus magyar, meggyőződéses erdélyi, de ugyanilyen mértékben európaian keresztény és speciálisan protestáns. Univerzális érdeklődés él benne minden szellemi iránt, de a tudós passzív tárgyilagosságába mégsem süllyed el, mert kimondottan reformer hajlamokkal és képességekkel is rendelkezik. Pap volta visszatükröződik biblikus szavakkal gazdagon átszőtt stílusából, gyakran ódonveretű – prédikátoros ízű érces mondataiból, míg pedagógus elhivatottságát a munkáiból minduntalan előlépő javítási szándék és törekvés bizonyítja. Bethlen Gábor és Széchenyi István szellemét tartja a magyar géniusz legértékesebb’ két megnyilvánulásának s az ő pozitív nemzetszemléletükben keresi a kibontakozás alapját. Harcot hirdet hát alkotó nagyjaink ,,szobor kultusza” ellen s felfogásukat, szellemüket újra a cselekvő élet integráns részére akarja tenni. Az új magyar öntudat – írja – az újjászülető Széchenyi – már elindult hódító útjára mindenütt, ahol magyarok élnék. A kritikai nemzetszemlélet és szeretet, megváltozott korformákban, de azonos értelemmel tör magának utat a magyar jövendőbe. és ez most már valóban és véglegesen a lét és nem-lét kérdésévé vált reánk nézve. Ha Széchenyi sötét próféciái még egyszer kénytelenek lesznek megvalósulni, akkor nincs többé magyar jövendő. Ennek csak egyetlen ellenszerve lehet ha az ő ragyogó próféciáit valósítja meg a fiatal magyarság.” Makkai Sándor érdekes, bátor és kritikus jelenszemléletének még 1927-ben vázlatát adta a vádlott Ady költészetéről írt s híressé vált ,,Magyar fa sorsa” című munkájában. ,,Ond vezér unokája” című fejezetben – melyben Ady magyarságát és vátesz voltát tárgyalja – nemes emelkedettséggel tesz hitet egy új magyar jövő mellett: ,,és azt hiszem – írja -, hogy a régi magyarság csakugyan meghalt és kihullott az idő rostájából. én azt hiszem, hogy ki is kellett hullania. én azt hiszem, hogy abból a rostából csak az örök magyarság nem hullhat ki, azaz ami a magyarságban is örök érték. Ady próféciáit hallva, ma már a beteljesedett próféciáikat halljuk a régi magyarságra nézve. és szerintem annyira egyet kell értenünk ebben vele, hogy nem is szabad megengednünk, hogy az, ami felett ítéletet mondott az idő, halottan is életet szimuláljon és tovább kísértsen közöttünk. A régi bűnöknek holtan kell maradniuk. Sokkal jobb és igazabb úgy fogadni a katasztrófát, mint életellenes bűneink megérdemelt büntetését, mint ezt csak esetleges szerencsétlenségnek tartva, megmaradni a régi bűnökben. Mert ebben az esetben tovább is áll a végzet. Ebben az esetben a sors poharának csak egy része telt be és következik a szörnyűbb folytatás. A magyar ifjúságnak nem szabad elbizakodnia abban, hogy Adynak nem volt igaza, hanem le kell vonni az Ady szomorú sorshirdetésének élő tanulságát: a magyarságnak mássá, újjá kell lennie.” – Hogy lehet ,,más és új” magvarságot adni? Makkai erre is megadja a feleletet: „Református keresztyén öntudatom és álláspontom szerint – írja – olyan ifjúságot kell nevelni, amely az élet egész vonalán öntudatosan vállalja nemzeti és egyéni küldetésének súlyos, szent misszióját. Nemesek lelkesedő, a jóért rajongó, idealizmusában fennkölt ifjúságot akarok, hanem öntudatosan nemes ifjúságot. A történelem és irodalom egyoldalúan „fehér” kezelése, minthogy a valósággal nem egyezik, két nagy veszélyt rejt magában: délibábos, irreális nemzeti érzést növel s az életharcba erőtlen erkölcsi szentimentalizmust táplál, melyek odavezetnek, hogy a nemzeti érzés is, az erkölcsi érzés is frázisokká lesznek, melyek nyilvános alkalmakkor színesen és hangosan puffognak, de az élet harcában, a tettekben és a tényleges magatartásban csak takarói lesznek az egyéni érdeknek és a bűnnek, vagy jobb esetben is nem adnak pozitív erőt az érdek és a bűn kísértései ellen.” Ez a nevelési reform pedig annál szükségesebb és annál elodázhatatlanabb, mert: „A magyar nemzetnek végzetes hibája az, hogy vezetését nem volt képes a szellemi arisztokrácia, legtehetségesebb, a legegyetemesebb látású és lelkületű, a legműveltebb és legkiválóbb szellemű fiainak kezébe tenni le, hogy sohasem állt igazán lelki vezérlet alatt, hogy irányításához és kormányzásához ép úgy, mint neveléséhez hozzátapadt a korlátoltság, a szűkkeblűség, elfogultság, pártoskodás, szellemi törpeség és tehetetlenség átka. Pedig senkinek sincs joga egy nemzeten uralkodni, csak a szellembeli és jellembeli kiválóságnak. Minden egyébnek eszköznek kell lennie a szellem kezében. A magyar ifjúságnak azért kell küzdenie, hogy ahol magyarság él, ott a magyar szellem legerősebb és legkiválóbb hordozói jegyének az irányítók. A magyarságot egyedül a világnívóra emelkedő műveltség mentheti meg. A kultúrában van egyedül fölfelé vivő útja. ésszel és szívvel biztosíthat egyedül életet magának. S ha ez így van, akikor a magyar ifjúságnak hadat kell üzennie minden törpéségnek, minden szűkkeblű kicsinyes-bégnek, elmaradottságnak, szellemi tunyaságnak, elfogultságnak, pártosságnak és rosszakaratú butaságnak. A magyar szellem legnemesebb és legkiválóbb tulajdonságainak érvényesülését kell kivívnia minden téren. Szegény és kicsi nemzet kisszerű, vagy középszerű szellemiség mellett nem élhet meg.” Máthé Elek írta nemrégiben a Magyar Szemlében Ravasz László „Alfa és Omega” címen megjelent gyűjteményes munkájáról, hogy bármilyen tárgyhoz vagy problémához is nyúl az illusztris szerző, mégis „egyetlen téma világgá szétfutó szálai fűződnek mindent egybefoglaló rendszerré” hatalmas könyvében. – Ez ^a megállapítás Makkai Sándor tanulmányköteteire is joggal vonatkozik. Bármit is ír, vagy bármilyen témát is tárgyal Makkai, következetesen egy nagy és mindenek fölé helyezett feladat és szándék hatja át minden szavát és írását: magunk revíziója. Harcol a nemzeti előítéletek ellen. Egyformán szembeszáll a magyar múltat teljesen hibátlannak vagy teljesen hibásnak tartó felfogás ellen, mert mindkét álláspont teljes passzivitáshoz vezet, ami pedig életellenes és veszélyezteti a jövőt. „Magunk revíziója” című – s legértékesebb – tanulmánykötetében megcáfolhatatlan érvekkel száll szembe politikai és társadalmi dogmáinkkal. Pörölycsapásként ható megállapításai alatt „magyar glóbusz” szemléletünk szertefoszlik és ugyanakkor egy reálisabb, tehát értékesebb nemzetszemlélet körvonalai is kezdenek bontakozni. Nem takar, nem simít, nem akar láthatatlanná tenni semmit, szinte az érdességig egyenes és őszinte, de ellenszenvet mégsem ébreszt soha, mert nem ismerünk a jelenben még egy magyart, akinek több gondot, eszmét, feladatot és élményt jelentene magyarsága, mint éppen Makkainál. Reformer elhivatottsága legélesebben domborodik ki az előítéletek elleni harcában. Tiszteli a „parancsoló tényeket”, mert maradandót, nem pedig légvárakat akar építeni. Magunk revíziója enélkül a lelki átalakulás nélkül elképzelhetetlen, mert különben a tegnap elgáncsolja a mát és a holnapot. „Az előítélet –i írja – az emberben lévő vis inertiae, a sárba-porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni: aludni akarok, rothadnak akarok!… Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől…” A cselekvést bénító és közérdek ellenes elfogultságoktól tehát szabadulni kell, de „az előítélet legyőzése nem abban áll, hogy ugyanannak a lemaradt, megüresedett, megkövült, beteggé és méreggé* vált lelkületnek és törekvésnek új neveket adjunk; hanem, hogy a régi fogalmakat új tartalommal töltsük meg, hogy alkalmazzuk fogalmainkat a tények új parancsaihoz, újra szőjük a ruhát, az igazság, az élet, a valóság mértéke szerint, mely kinőtte és szétszakította a régi posztót.” Makkai valóság érzéke és „objektív idealizmusa'” révén nem tud és nem is akar hinni a csodákban. Keveset néz a múltba, de annál többet a jelenbe.. Biztos tekintettel méri fel erő állományunkat s ehhez igyekszik szabni a jövő minden mozdulatát: „A magyarság első és legfontosabb feladata a múltról alkotott felfogásának olyan revíziója, mely kizárja az életellenes előítéleteket s az önvédelemnek és az önállításnak egységes formáját teremti meg.” Ezért a többségi és kisebbségi magyarság életének radikális átalakítását sürgeti. új nemzeti és társadalmi szellemet kell kifejleszteni, mely „az egység ércalapján épül” és pozitív tartalommal van kitöltve. A magyar nép és vezetői között új viszonynak kell kialakulnia, mert a múlt ebben a vonatkozásban „halálos anakronizmus, mely kétségbeesetten komikus volna, ha nem lenne (egyúttal) a legszívetszorítóbban tragikus.” Makkai biztos tekintettel ismeri fel, hogy: „Társadalmi egységünk megalkotásának egyetlen rettenetek akadálya az a nyilvános meggyőződésekben elhallgatott, sőt elitélt, a titkosságban azonban annál nagyobb erővel robogó emberi törekvés, amely minden módon külön létalapot akar keresni magának, ami őt mássá teszi és feljogosítja arra, hogy az „emberinek” a határát önmagánál lezárja s úgy tekintsen a lennebb nyüzsgő tömegre, mint valami más masszájú jelenségre, akit nem kell és nem is lehet egészen, esetleg félig sem, néha pedig egyáltalában nem emberszámba venni.” – Makkai azonban mégsem ellensége a társadalmi különbségeknek, hiszen sokkal reálisabb szemmel nézi az életet, minthogy hinne ezek elpusztíthatóságában, sőt azokat szükségesnek is ítéli bizonyos fokig. „Nem az a baj tehát, hogy ezek a különbségek léteznek. A baj ott van, ahol nem fedik és nem fejezik ki azt a szükségletet és értéket, amelyért létrejötték!.” A magyarságnak meg kell valósítania „az értékek szervezett organizmusát”, hogy „a lélekben és igazságban” kialakított impériumánál fogva első tudjon lenni az itt élő népek versenyében. Nagyon emelkedett és nagyon időszerű az a nézőpont, ahogyan és ahonnan Makkai az intelligencia és a nép kölcsönös viszonyát vizsgálja. Alapelvként szögezi le, hogy: „Mindazokból az előnyökből, melyek az úri ember birtokában vannak, a néppel szemben csak kötelességek származnak. és mindaz, amit az úri ember a népért tehet és tesz, semmiképpen sem több, mint a tőle függetlenül adott értéknek hozzá-segítése a minél teljesebb kibontakozáshoz.” Sorra veszi a nép ellen emelt három vádat, hogy a nép önző, megalkuvó és testi szükségletei határain túl látni képtelen.” A nép önzése – írja – főleg a földjéhez ragaszkodásban áll. Ami az ővé… ahhoz erősen ragaszkodik, annál messzibb célokat nem akar ismerni és szolgálni. Nem érti meg a nagy közösség érdekeit, nem áldoz közcélokra… Ilyen a nép.” – „Hát az urak milyenek?” kérdezi Makkai. – ,,Ők persze nem ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. (elég baj, hogy sokan nem!) Ők persze nem akarnak hasznot látni abból, amiért pénzt adnak. (Elég baj, hogy haszontalan dolgokra adják a pénzüket.) A dolog úgy áll, hogy a népnek ez az önzése, a földjéhez és marhájához való ragaszkodása nemcsak termesze-t e s, hanem a legnagyobb mértékben kívánatos is. Bárcsak meg is tudná tartani és gyarapítani is tudná azt, ami az övé! Másodszor, sajnos, nagyon kevés az, ami az övé. Harmadszor: vájjon ki felelős azért, hogy a nép a nagyközösség realitását nem érzi? Mit tett és megtett-e mindent az intelligencia arra nézve, hogy a nép a nagyközösséget a maga életének érezze?” A nép megalkuvó? „Mert közeli kicsi érdekeket, amiket lát és amikben kimerül az életigénye, fontosabbnak tart számára egyelőre távoli és kevés valósággal bíró, tulajdonképpen csak szép szavakat jelentő nagy érdekeknél. Megalkuvása ösztönös a ragaszkodás a viszonyokhoz, melyek között élnie kell.” és végül ,,igaz-e, hogy a nép az élet lényegét és értékét az evés-ivásban látja? Nem igaz. Nem látja nagyobb mértékben annak, mint az úri ember. Egyébként végtelen szomorú, hogy az élet magasabbrendű öröméhez nem juthat hozzá és ennek nem ő az oka. A nép életereje és életakarata többet igényel az evés-ivásnál. Mikor templomot épít, harangot szerez, iskolát állít: erejének öntudatát keresi és az abban való örömét akarja kiujjongani. Aki, mint én, százszor látta a „parasztot” csillogó szemmel tekinteni arra a templomra, vagy iskolára, melyet ő épített s amelyre ő adakozott: az sohasem fog kételkedni ebben az igazságban … Nem az a teendő (tehát), hogy a népet kiemeljük a maga reális és egyedüli életeleméből, hanem az, hogy teljes erőnkből válasszuk el a „nép” fogalmát a műveletlenség, nyomorúság, öntudatlanság, kicsinyes földhöz tapadás, alacsonyrendű lelki élet fogalmától. Egyszóval, hogy a régi életet a maga légkörében és környezetében megsemmisítsük.” Makkai reformer vonása jut kifejezésre ama tulajdonságában is, hogy a kontinens legújabb szellemi és politikai áramlatainak konstruktív alkatelemeit képes azonnal felismerni és nemzetpolitikai koncepciójának részeivé tenni. A paraszt kérdésben elfoglalt és fentebb vázolt álláspontja szinte elválaszthatatlan az első ízben a német kisebbségek között támadt „völkisch” mozgalomtól s ugyancsak ez eredőre vezethetjük vissza igen érdekes kisebbségpolitikai szemléletét is. Pozitív értékelésével mereven elutasít magától minden olyan elméletet, vagy álláspontot, mely a szellem és lélek aktív és konstruktív kisebbségi elképzelésével nincs összhangban. Nincs türelme a bizonytalan holnapra várni, vagy szentimentális élhetetlenségben elmerülni, ő már ma és a jelenleg rendelkezésére álló keretek között is építeni akarja a jövőt. Mikor Székely Mózes nagy könyvsikert aratott „Zátony” című regénye Budapesten megjelent s a magyar sajtó kórusban zengte elszakított magyarságunk! felett a circum dederumot, Makkai volt az egyetlen, aki vétót emelt e feneketlen pesszimizmus ellen. ,,Ha ez valakinek – írja – egyéni meggyőződése, nem vitatkozom vele. De teljes lényemmel szembefordulok azzal, akii ezt azért hirdeti, mert jó politikának tartja. Szörnyű veszteségek, nyomor, sebek, égbekiáltó jajszavával erőszakolni ki egy ellenséges vagy közönyös világ alvó lelkiismeretének fölszívódását: teljesen reménytelen erőlködés… De hamis is ez a politika, mert a halálnak vagy a csodának tétlen varasára szoktatja a nemzetet. A kisebbségi kérdésben, főleg magukra a kisebbségekre nézve, ez az egyoldalú sebmutogatás és halál imitáció meghaladott álláspont… Szívből óhajtanám, bárcsak tényleg az „utolsó” lenne az a vak erdélyi magyar, aki nem tud egyebet csinálni, mint romok alá temetkezni. Aki nem látja az élet parancsoló tényeit és a beomlott széles utak után, melyek az írás szavai szerint a veszedelemre vittek, nem képes meglátni és méltányolni azokat a szerény és keskeny ösvényeket, amelyek mégis csak megnyílnak annak, aki élni akar… Mert az igazság az, hogy egy nép sem akar meghalni, éS csak akkor halna meg, ha maga akarná a halált… ez az egész temetési ceremónia testvérietlen megsértése annak az erdélyi magyarságnak, mely tényleg nagy és keserves viaskodásban próbálja bebizonyítani, hogy élni akar és tud is… Vegye valaki kezébe az „Erdélyi Magyar évkönyvet”, amely 1918-tól 1929-ig tünteti fel az itt folyó életet és látni fogja, igen, a pusztulást és a sebeket is, de ezek dacára azt a kiirthatatlan életerőt is, amely itt munkálkodik.” * Oldalakat s talán egy kisebb kötetet is lehetne még. idézni Makkai frappáns, találó és korszerű megállapításaiból, azonban ez már breviárium s nem tanulmány készítés lenne. Az eddigi idézetek is élesen megvilágították Makkai magyarságának három legkarakterisztikusabb jellemvonását: realitását, aktivitását, optimizmusát, írói egyéniségének és meggyőző erejének varázsa azonban abban rejlik, hogy e fogalmak határait tágabban vonja meg, mint ahogy az egyszerű elnevezésük után várható lenne. Realista, de szemlélete mégsem röghöz tapadó, mert ideális cél utalja eme állásfoglalásra: az utópiákat kergető magyarság öntudatra ébresztése. Aktivitást hirdet, de a cselekvés sohasem machiavellisztikus eltévelyedés vagy öncél nála, hanem mélyen morális kontemplációk szellemi eredményeinek tetté váltása. és végül optimista, azonban ez sohasem válik felületességé vagy hanyag elnézéssé, mert kritikai feltételektől van függővé téve s tulajdonképpen taktikai lépés részéről a-nemzet kis-hitűségének legyőzésére és a népben szunnyadó erők kiváltására. Nincs a szellemi életnek egyetlen

A magyarság mindössze tizenkét éve él kisebbségi sorsban. Ez az idő roppant kevés ahhoz, hogy új életforma alakuljon ki, hogy egységes és biztos életszemlélet kristályosodjon ki az új helyzetbe került néptömegeknél. A probléma sokáig zavaros, szinte ismeretlen volt. Sokáig azt se tudták, hogy ilyen probléma fennáll, később pedig, mikor az új életfeltételeket meg kellett ismerni, ügyetlenül, tapasztalatlanul, sőt néha türelmetlenül nyúltak feléje, mint kisgyermek a tűz után. Nem ismerték a probléma lényegét és természetét, miként az új sors lehetőségeit se tudták teljesen átérteni és kitapintani. Az új problémával komolyan, rendszeresen nem foglalkoztak. Itt-ott egy vezércikk ügyes ötleteket vetett fel, máskor egy szónok csillogtatott meg szép gondolatokat, de senki sem mélyedt el a problémákban és senki sem próbált rendszeresen és a megismerés tartós vágyával foglalkozni az új élettel, az új adottságokkal. Ezért életünk javarészt a régi ideológiában folyt tovább, régi, merev keretben kínlódott, mert mindnyájan éreztük, hogy az új világ már halálraítélté előítéleteinket és régi ideológiánkat. Gondolatvilágunknak nehéz volt megtalálni a kapcsolatot az új élettel, gondolkodásmódunk és a valóság nem tudott összesimulni, egyesülni az inában, az új élet megismerésében és átértésében. A zavaros helyzetet, az élet és eszme széthasadását talán senki sem látta olyan tiszta, éles szemmel, olyan bátor, okos és emelkedett szemlélettel, mint Makkai Sándor. Figyelme, kritikái rátermettsége és gyakorlatias bölcselmi hajlandósága már régóta a megoldandó feladat felé fordul. Tudja és hirdeti, hogy nyitott szemmel, önámítás nélkül kell szembenézni a tényekkel és a lehetőségekkel, mert csakis így teremthetjük meg új gondolatvilágunkat, mely már új életünkbe ereszti gyökereit. Makkai Sándor már régóta elmélkedik a hagy problémán, ízekre szedi és úgy vizsgálja, boncolja az igazság éles, kíméletlen világosságánál. így teremti meg és tisztítja meg az alapot az építésre, holnapunk egészséges felépítésére. Makkai Sándor legújabb könyve öt előadást tartalmaz. Ebben az öt előadásban rámutat kisebbségi életünk előítéleteire, hazugságaira, helyes elveire és olyan tervekre meg teendőkre, melyeket meg kell valósítani, ha életben akarunk maradni. Ebben az öt előadásban összegeződik, összesűrűsödik jelenünk igazi képe és minden tennivalónk. Eddig még senki, még Makkai Sándor sem foglalkozott ennyi alapossággal és elmélyedéssel a kisebbségi élet problémáival. Könyvének vezetőeszméje, hogy mindent revízió alá kell vennünk: gondolatvilágunkat, féltett előítéleteinket, hitünket, elképzeléseinket, nevelési elveinket, önnön erőnkből kell megteremtenünk új életformánkat, mert csak így remélhetjük, hogy az új lehetőségek között élni fogunk tudni. Két dolog az, ami megkap és lenyűgöz Makkai elmélkedésében. Az egyik az igazság kíméletlen keresése és kimondása. Azok a megállapítások, megfigyelések, amelyeket Makkai cáfolhatatlan igazságként állit elénk, nem ismeretlenek előttünk, mégis megdöbbentenek. Mert mi eddig féltünk elmenni a teljes beismeréshez, nem mertük kimondani a tiszta igazságot, hitegettük magunkat, hamis bizakodással és langyos illúziókkal odáztuk el azokat a kérdéseket, amelyekkel szembe kellett volna nézni és amelyekre meg kellett volna felelnünk. Makkainak van bátorsága feltárni a csupasz valóságot, rámutatni hibáinkra, mulasztásainkra, végzetesen merev előítéleteinkre. Szavai néha ostorként hatnak de az igazság felismerése kedvet, erőt és friss hitet ad az új, a tiszta élethez. A megtisztult élethez, amelyről lepattogzott minden altató, öncsaló máz és cicoma, amely a valóság kemény talaján jár és az igazság napja felé tartja arcát. Makkai másik értéke: előadásainak roppant eszmegazdagsága. Nemcsak feltárja a valóságot, de utat, megoldási módokat mutat a szebb, igazabb holnap felé, ötletekét, gondolatokat vet fel, melyek sokszor új életünk alapkövét jelentik. Gondolatgazdagsága csodálatos bányára emlékeztet, amelyből olyan értékességek kerülnek napfényre, amelyek életünkhöz feltétlenül szükségesek. Nem fényűző bölcselkedésekről, kiválasztottaknak való túlfinomult életszemléletről van itt szó, hanem közönséges, általános és vitális problémákról, melyek mindennap elénk tárulnak és megoldásra várnak. Alig hiszem, hogy valaki figyelmen kívül hagyhatná Makkai Sándor gondolatait és eszméit, ha az új élet feladataira keres megoldást. Igazságaival nem lehet perbe szállni, mint ahogy mellőzni sem lehet őket. Feltétlenül el kell fogadni őket, mint az axiómákat a matematikában. Ha építeni akarunk, ha dolgozni akarunk új adottságok közé került életünk megalapozásán, akkor Makkai könyvét kezünkbe kell vennünk és át meg át kell olvasnunk mint nélkülözhetetlen útmutatót. Ebből a könyvből meríthetünk kedvet és kemény öntudatot a munkához, ez a könyv adja meg tennivalónk irányát és érzelmét. Ezért Makkai könyvének nem szabad hiányoznia annak asztaláról, akit igazán érdekel lelkünk és életünk változott világa.

Földindulás után Magunk revíziója. Két új erdélyi könyvről. A «Zátony», erdélyi sorsunk irgalmatlanságának ez a hosszú, elnyújtott, éjféli üvöltése: a mi igazságunknak csupán egyik arca. Egy szempontú, egyoldalú, vakon látó, egyetlen igazság. Fájdalmaink, sérelmeink, romlásunk, kiszolgáltatottságunk igazlátása. Nem lehet vele vitatkozni arra vonatkozólag, ami velünk történt, de nagyon is lehet vele perbe szállni abban, amit mi cselekedtünk, próbáltunk megtenni, s ami kiaknázatlan lehetőség gyanánt még mindig előttünk áll. Nem mondok mást: tizenkét esztendő erdélyi magyar irodalmát s abban önmagát is a «Zátony» írója egy keserű, fanyar oldalon, egy kézlegyintéssel intézi el. A korhadás szivárványos gőze, a pusztulás foszforeszkálása, temető-bogarak aranyos villózása szerinte ez a tizenkét esztendős irodalom. Magamnak is jutott eszembe hasonló gondolat nem egyszer, felvetettem magamnak a gyötrő kérdést: egy nép feltarthatatlannak látszó politikai, gazdasági, kulturális pusztulása mellett, egész életünk hanyatló irányzatának perspektívájában jelentenek-e a mi írásaink egyebet, mint lebegő s aztán elpattanó színes buborékokat – talán utolsó lélegzetvételeit a mélyben fuldokló magyar közösségnek? Erre a kérdésre most így felelek magamnak, a „Zátony” írójának s az erdélyi kétségbeesés minden fajtájának: pesszimista percek, órák feketefényű fellobbanásai lehetnek az ilyen gondolatok, lehet belőlük kietlen, sarkvidéki lírát írni eszkimójelenetekkel, de nem lehet és nem szabad őket úgy rögzíteni, mint a mi erdélyi életünk egyetlen igazságát. Hiszen az erdélyi magyar élet Janus-arcának másik oldala nem a haldoklás, hanem éppen az élet, amit az erdélyi magyarság maga erejéből teremtett magának minden nyomorúság ellenére. Ez az élet: a katakombák élete, a minimumra redukált külső erők és érvényesülési lehetőségek élete, de éppen azért lelki értelemben végtelen perspektívái ú. élet a mélyben. «De virágzás, de élet és örök.» Ennek az életnek bizonyságai vannak egyházaink, kulturális intézményeink, kiváló egyéneink megfeszített, áldozatos munkájában. Ennek az életnek eredményei is vannak. Szemmel láthatók, de még inkább szemmel nem láthatók. Kevés maradt meg mindenből, de ami megmaradt, az feszül, lendül, indul, ítél, akar, tisztábban lát és buzgóbban imádkozik. Ennek az életnek bizonysága az irodalom is. Ki mérte meg s követte vajon egy könyv hatását, lélekmentő, sorsdöntő, életformáló befolyását? Ki látta azokat a titkos rezzenéseket, új indításokat, melyek valakit igazán emberré tesznek, vagy megtartanak örökre magyarnak? Két új erdélyi könyvről szeretnék itt megemlékezni, mind a kettő akaratlanul is cáfolata, vagy inkább kiegészítése a «Zátony»-nak, mely egyoldalú reálizmusában már szinte halálromantika. Mind a két könyv egyetemesebb szempontú, mind a kettő az erdélyi lélek tizenkét éves fejlődésének teljesebb képét adja, mindkettő olyan ideált állít elénk, mely szerénységünkben és szegénységünkben is megközelíthető. Lelki alapjuknak rokonsága folytán közös nevezőre hozhatók, bár az egyik regény, a másik a szó legmagasabb értelmében nemzetpolitikai program. Amit egyik a történés és emberábrázolás művészi síkjában megformál, ugyanazt a lényeget faragja remekbe a másik, elvont és mégis gyakorlati gondolatok kristályos dimenziójában. A regény inkább az erdélyi magyar lélek legújabb fejlődéstörténete, a tanulmány inkább számvetés a fejlődéstörténet kétségtelen, rossz és jó eredményeivel. De egyikből is, másikból is ugyanaz az életerő és ugyanaz az életparancs sugárzik: az erdélyi Janus-arc megkínzottan is diadalmas vonása. A regényt Berde Mária írta, címe Földindulás. A tanulmányt Makkai Sándor, címe: Magunk revíziója. Két szimbolikusan mély cím, s ha egy szócskával összekapcsoljuk e címeket, új szimbólumot kapunk, mely egyszerre mind a két könyv gyökerébe világít bele: Földindulás után magunk revíziója. Mintha nem is véletlenül jelent volna meg e két könyv szinte egymásután az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, itthon, egészen velünk és nekünk, és mégis az egész magyar glóbus számára. Megfogalmazás és stílus politikai élességében természetesen nem vetekedhetnek a «Zátony» hangjával, nem is akarnak – bátorság, férfiasság tekintetében azonban semmiképpen sem maradnak mögötte, annál kevésbé, mert ez a bátorság két irányban is kockázatos lehet. Kiteszi magát minden olyan magyar kritika ítéletének, mely tradicionális erdélyi józanságunkat, lelkünk szükségszerű változásait, örök magyarságunk új formáit megalkuvásnak és gyáva lemondásnak, nemzetünktől való elfordulásnak hajlandó bélyegezni. Ez a kétfelé fedetlen mellű bátorság (Martinuzzi óta keservesen-szép örökségünk!) annál tiszteletreméltóbb, mert nem a halálra szántság, hanem az életre eltökéltség bátorsága. Berde Mária regénye témájában nagyon közel áll a «Zátony» témájához. Aránylag szűk körben, egyetlen magyar birtokos család történetében, az agrár-reform gyilkos gyűrűjében tömöríti az egész erdélyi magyarság sorsfordulását. Ennek a háznak küszöbén lépnek át az események zordon és baljóslatú heroldjai, e ház körül járnak tábort a történelem roppant árnyai, – néha jelentéktelenség álarcába öltözve jönnek, csepp-csepp után szivárognak az élet- és lélek-alakító tények, máskor rohamosan, sodrón, árvíz-erővel, omló világok teljes súlyával. Minden riasztó hang, kezdve a magyar pénz beváltásától egészen a föld megindulásáig és azon is túl, az idő minden kísérteties kopogtatása e ház kapuján visszhangzik, ezekből a végzet verte lelkekből visszhangzik. A visszhang azonban más-más. A négy Kathona-testvér alakjában, s a hozzájuk legerősebben kapcsolódó alakokban Berde Mária elég széles emberskálát markolt, hogy végigjátszhassa rajtuk lényegileg teljesen az erdélyi zenedrámát. Ezek az alakok kétségtelenül típusok is, kétségtelenül jelentések is, azon felül, hogy hús- és vér-emberek. Nem baj. Ha aggodalmunk támadna néha, hogy kissé merev és szándékos ez a szereposztás, aggodalmunkat hamarosan eloszlatja az élet áramlása, meleg keringése, mely a legkiáltóbb ellentéteket is a művészi megértés és megértetés átmeneteivel hidalja át. A típusoknak éppen azért van elhitető erejük, mert ugyanazt a típust láttuk s el bírjuk képzelni más egyéni változatban is. Ott van Kathona Etelka: a tényeket tudomásul venni nem akaró, hajszálnyit sem alkalmazkodó, egyéni és nemzeti gyászába belekövesedett, ábrándjaiba belepusztuló szoborlélek. A kezdet büszke, hősies magyar passzivitásának élőszobra. Nem tanul, nem felejt, nem hajlik, csak összetörik. Ott van Gyula, a félszeg, szomorú, dacos, határokon átszökdöső irredentizmus. Lobogó temperamentum, bujdosó nyugtalanság. Etelka lelkének aktív mása. A vég: „Halál a kukoricásban” Ila: elkényeztetett, komolytalan, csak maga boldogságára gondoló gyermek. önző, de nem oly siváran és kietlenül, mint a férfi, a vőlegény, a «birtokmentő», akinek lelket-lenségére döbbenve eszmél, aki beleugratja kacérkodásba a román agronómmal, aztán a jó ürügyet felhasználva, otthagyja előnyösebb menyasszonyért. Végül a negyedik testvér, Klára, aki hallgat a nagy viharok alatt, dolgozik, kislányát neveli, családi ellentéteket simít, önmagán érzi a feszülő végletek minden döfését, céltalan, ábrándos hősiesség és önző, vagy könnyelmű megalkuvás végletei között lassan kristályosodik benne az új erdélyi ideál, míg özvegy élete megtalálja új társát egy szegény tanítóban. Ez a tanító az új Erdély hérosza, egyetlen igazi mentő-kéz a pusztulásban, józan, hűséges, alázatos és önérzetes, minden kis alkalom-rögöt gyökérverésre felhasználó, minden talpalatnyi magyar földért, minden kicsi magyar lélekért higgadtan tusakodó, – mint ő maga nevezi magát: igavonó a lehető igazságokért. Van-e ennek a regénynek tendenciája? Nem tudom. Egy bizonyos: nagy leszámolás folyik benne: erdélyi emberek leszámolása egymással és önmagukkal. Ez a regény a revízió regénye, egy egészen belső és egészen más értelmű revízióé, mint amilyen értelmet ennek a köztudat ma tulajdonít. Berde Mária nem ítél, sokkal inkább művész és sokkal inkább religiózus lélek, hogysem az ítéletet fenntartsa magának. De a regényből önként kibomlik s kicsendül a revízió végső akkordja, a szomorúan és büszkén vállalt erdélyi feladat: igavonás a lehető igazságokért. A legerdélyibb uralkodó: Bethlen Gábor sem tett egyebet, mint Berde Mária tanítója: vonta az igát a lehető igazságokért. Makkai Sándor revíziós programja ezen a ponton kapcsolódik teljesen és szervesen a más dimenzióban keletkezett Berde-regényhez. Makkai Sándor azt mondja: „parancsoló tényekkel” állunk szemben, amelyek sorsunk kereteit meghatározták. Parancsoló tények tettek és tesznek bennünket kisebbségi magyar nemzetté. Ezeket a parancsoló tényeket el kell fogadnunk és le kell számolnunk velük! Nem tudjuk, hogy ideiglenesek vagy véglegesek-e számunkra ezek a tények, Isten egyedül ennek a tudója. úgy kell velük számolnunk, mintha véglegesek volnának. Lelkileg is számolnunk kell velük nemcsak gépies nyomás alatt; öntudatosan is, nemcsak ösztönszerűen. Ezek a parancsoló tények nemcsak mint puszta igazságtalanság szakadtak reánk, hanem ítélet gyanánt is, amint reánk szakadt Augsburg, Muhi, Mohács, minden nagy magyar katasztrófa : nemcsak egy osztály, nemcsak egy felekezet, nemcsak valamely népi réteg, hanem az egész magyarság bűnének büntetéseként. Mielőtt végzetünknek külső okait elfogadnánk – hiszen nyilvánvaló, hogy ilyenek is vannak – egyetlenegy belső, magunkban rejlő okot sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A leszámolásnak, a magunk revíziójának tehát ebben az irányban kell megindulnia és lefolynia. Magyar erények és magyar bűnök mérlegét fel kell állítanunk – a múltra nézve is, a jelenre nézve is. Minden nagy nemzeti katasztrófa után a megújulás ezzel a mérlegkészítéssel kezdődött: önismerettel, bűntudattal, bűnbánattal, vezekléssel, de az a kevés is elég volt, hogy megmentse a végpusztulástól. Ennél a kevésnél sokkal több erő és erény kell hogy legyen bennünk ma. A parancsoló tényekből tehát nemcsak puszta igazságtalanságot, nem is csupán leverő végítéletet, hanem új magyar missziót, új magyar életparancsokat és életlehetőségeket kell kiolvasnunk. A tényekkel való leszámolás azonban ezt is jelenti: alkalmazkodást minden körülmények közt a nemzetért s a nemzet érdekében, de soha egyéni meg-alkuvást, önzőn, a nemzet rovására. Csak így lehet az elvesztett világi impérium helyett kialakítani az «Impériumot lélekben és igazságban», csak így lehet megteremteni „az egység érc-alapját”, a szív és érzület, szellem és jellem őszinte erdélyi demokráciáját, csak így lehet «forrásokat» találni «a kősziklában», megszervezni gyakorlati magyarságra Erdély társadalmát, csak így lehet megérteni a „kérdező jövendőt” s vezetni „ama keskeny ösvényem” a mi problémás, ezer krízis örvényében vergődő, szegény és mégis gazdag ifjúságunkat. – «Igavonás a lehető igazságokért 1» íme, amit Berde Mária tanítója cselekszik a maga látszólagos elszigeteltségében, azt hirdeti Erdély református püspöke egyetemes programnak. Ez az igavonás azonban nem az idegen járom szolgai hurcolása, hanem kereszthordozás a lehető magyar igazságért… Bűntudat, bűnbánat, lelki leszámolás, magunk revíziója, vezeklés, új belső élet keresése, impérium lélekben és igazságban… Szokatlan kifejezések, fogalmak, képek ezek egy nagyvonalú nemzetpolitikai tanulmány keretében. Vallásos színek és hangok. Ehhez magyarázatnak nem elég Makkai egyénisége és állása, nem elég az sem, hogy ő természetesen az Evangéliumból meríti végső fokon minden programját s minden igazságát. Mert ez a religiózus emelkedettség árad és sugárzik Berde Mária regényéből is, ez az éltető levegője szinte minden igazi erdélyi írásnak. Ez módosította és határozta meg a mi nemzeti eszményünket is. A mi nemzeti eszményünk a politikum világából a religiózum világába került, nem részleteiben, nem egy-egy ponton, nem egy-egy ünnepélyes alkalommal, de gyökerestül, mindenestül. Nem vagyok bizonyos benne, hogy ennek a jelenségnek mi az oka. Részben a kisebbségi sors feneketlen örvénye talán, részben a világszerte erős vallásos renaissance. Nem tudom, de így van. Amíg a múlt század racionalizmusa a vallásos képeket s fogalmakat kisajátította a nemzeti eszmény számára, addig ma szinte beleolvaszthatjuk nemzeti álmainkat s reménységeinket vallásos ihletünkbe és áhítatunkba. Itt inkább, mint ott túl az anyaországban. és úgy gondolom, hogy a néha-néha érzett idegenség kisebbségi és anyaországi magyarok között, ide vezethető vissza, a különbségre politikus és religiózus nemzeti ideál között. Bizonyos, hogy nekünk már idegenek az olyan kifejezések, mint a «magyarok istene». és egészen bizonyos, hogy iskoláinkban még véletlenül sem szavaltatjuk a magyar Hiszekegyet, amely Pesten mindenütt olvasható. Nemcsak azért, mert nem szabad, hanem azért, mert érzésünk mélyebbet követel. Ellenben: Székelyföldön jártamban egyszer buzgó magyar úri hölgyek rendezésében láttam egy jelenetet. Sohasem fogom elfelejteni. Egyszerű földművelő emberek élőképet állottak. Egy nagycsalád, valóságos család, dédszülőktől dédunokákig. Csupa vérrokon. Csupa erő, csupa méltóságos komolyság, csupa öntudat, csupa élet. álltak némán, mozdulatlanul, ősi viseletükben. Sokáig. De mielőtt a függöny összement volna, megmozdult az ajkuk. Csak az ajkuk. Zsoltár csapott fel és szárnyalt a magasságba. Nem volt S. O. S., nem volt apellálás semmi földi hatalomhoz. Maguk erejében, vagy erőtlenségében énekeltek egy magasabb erőnek. Sohasem éreztem magam annyira kimondhatatlanul és leírhatatlanul, szívem minden gyökérszálával magyarnak, mint mialatt énekeltek. Azt énekelték: «Tebenned bíztunk eleitől fogva…»

Makkai Sándor az erdélyi reformátusok püspöke napjainknak legfontosabb problémáiról gondolkozik ebben a könyvben. Magunk revíziója, – mondja s megpróbál áttekinteni az erdélyi kisebbség mentalitásán. A könyv úgy látszik öt beszédnek a gyűjteménye, s azon a modern szónoki nyelven szól, amely elszakadt a régi fölényes és apodiktice nyilatkozó retorikától s inkább a nyilvánosság előtt való hitvalló gondolkodás formáját találta meg. A könyv, mint az én példányomba kézzel beleírta a szerző, «az erdélyi magyarság élni akaró lélegzetét» jelenti. Valóban azt jelenti, de ahogy végigolvassuk, arra a különös érzésre hajlunk, hogy nemcsak az erdélyi magyarságét, hanem az egész magyarságét. Idehaza ugyanazok a lelki problémáink vannak, ugyanazok a vívódások mennek keresztül a magyar lelkeken, ugyanazok a bajok s ugyanazok a cselekedni akarások, ugyanazok a veszélyek és ugyanazok a jóakaratok. Az egész magyarságnak revízió alá kell vennie a maga lelki életét. Az a rendkívüli fordulat, amelyen keresztül ment világpolitikai szempontból a magyarság, feltétlenül szükségessé teszik, hogy revízió alá vegye a múlt idok eszményiségét s megkeresse azt az új világot, amelyet ráparancsolt az Idő. új idők, új emberek. új emberek, új világszemlélet. új világszemlélet, új célkitűzések és új cselekvés. Makkai Sándor bátor ember, aki szembe mer nézni a legkínosabb kérdésekkel és ha formában óvatosan is, de lényegében könyörtelenül vonja le a következtetéseket. érdemes azért meghallgatni, hogy egyes gondolatokat hogy figyel meg, hogy lát és hogy akar irányítani. Eloször is szembenéz a Parancsoló tényekkel. «Az apák és fiak közt – mondja -, a tragikumig fokozódhat az előítéletnek ez a különös dilemmája: ami új, az nem lehet jó, ami régi, az feltétlenül rossz. Mindenki tudja, hogy milyen előítéletek uralkodnak az irodalmi alkotások megítélésében: körülbelül minden ünnepelt írónak az előítéletek kásahegyén kell átrágnia magát az elismertetéshez. A tudomány birodalmában a nevetségességig halmozódik az újat jelentő felfedezés, vagy elmélet útjában az előítéletek torlasza. A politikai és társadalmi élet szinte alig látszik egyébnek előítéletek zűrzavaránál. Kétségbeejtő előítélet a sovinizmus lényege, – úgy látszik, kiirthatatlan eloítélet a többségnek az a véleménye a kisebbséggel szemben, hogy ez az utóbbi feltétlenül megbízhatatlan és elnyomandó. Kicsi vagy nagy dolgok rengetege bizonyítja: micsoda átka az emberi életnek az előítélet. Mert előítélet minden lezárt fogalom és álláspont az élet változásaival, a folyton változó élettel szemben.» «Minden lezárt fogalom és álláspont? Ez talán mégis túlzás. Elismerem, – szól, – hogy a kérdés nem egyszerű, sőt nagyon is bonyolult. Kétségtelen, hogy az a folyamat, ahogy az előítélet keletkezik, szükségképpeni és elkerülhetetlen. Nemcsak, hanem jogosult is. Egy bizonyos pontig az, viszont azon a ponton túl lelkileg életveszélyes. Az a kérdés, hol van, melyik az a fordulópont, ahol a megismerés folyamata átfordul az előítélet útvesztőjébe.» …«Tudnunk kell, hogy maga az életvalóság, melyet fogalmaink, ítéleteink, világrendszerünk értelmi formái megragadni igyekeznek, nem áll meg soha, folyton megy tovább s eközben új és új habokat vet fel, változik: tehát fogalmaink egy idő múlva többé nem fejezik ki és nem fedik az életet, a valóságot magát.» Megvizsgálja az előítélet folyamatát, értelmét s lényegét s úgy találja, hogy az előítélet voltaképpen önvédelem. «De egy életellenes, gyilkos önvédelem.» «Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől.» «Az előítélet megtagadása magának az életnek, az élet örök megújulási folyamatának: folytonosan tágítani az elmét és a szívet, rugalmassá és befogadóvá tenni az élettel szemben, mindig újra és újra feltenni a már megoldottnak hitt kérdéseket és mindig újra megkeresni rájuk a feleletet, hogy ezáltal részesei lehessünk a valóságos életnek, munkatársai a folyton teremtő és alkotó úrnak, szolgák és harcosok, építők és eszközök az élő kövek faragásában és beillesztésében a jövő, az isten országa épületébe.» * Ez átgondolás és e meggyőződés alapján számomra legfontosabbnak tűnik fel, hogy a könyv három nagy élő kérdésre ad választ: a múlt, a nép és az ifjúság kérdésére. Oly fontosnak és a mi itthoni viszonyainkra is annyira jellemzőnek tartom okoskodását, hogy egyszerűn közölni kívánom azokat a részleteket a könyvből, amelyek e kérdésekre vonatkoznak. * «A múlt megítélésére vonatkozó előítéletek két ellentétes csoportra oszthatók. Az első csoportot körülbelül ezek a meggyőződések alkotják: A múlt mindenestől jó volt. Az a korszak, amelyben születtünk és nevelkedtünk, a magyar nemzet történelmének legdicsőbb korszaka volt: a virágzás, az öntudatosság, a kultúra, a hatalom, a jólét verőfényes, boldog ideje. Mindazok, akik bajokról beszéltek, hibákat emlegettek, nyugtalanul jósolgattak a csillogó felszín alatt lappangó örvényekről, csak saját ki nem elégített hiúságuk és önzésük motorja által hajtattak és végeredményében ellenségei voltak a nemzetnek. A magyar nemzet összes erőinek kivirágzása már-már azon a ponton volt, hogy véglegessé érlelje uralmát a saját földjén s örök időkre biztosítsa a nemzet boldog jövendőjét. A harmincmillió magyar álma, a mindent és mindenkit magyarrá boldogító kultúra látomása már-már ott járta tündértáncát a láthatáron. Abban az időben nem volt elnyomás, igazságtalanság, nyomorúság. A jognak, igazságnak, lovagiasságnak, becsületességnek tündöklő magyar vonásai uralkodtak a kormányzatban, a közigazgatásban, a kultúrában, a nevelésben. Igaz, hogy voltak szomorú és gonosz ellenségek, akik érthetetlenül romlására törtek a nemzetnek. így a szociáldemokrata munkásság, amely nem tudni, mi okból, folyton elégedetlenkedett, zavargott és kizsákmányolást, jogtalanságot, nyomort, mi-egymást jajgatott. Aztán Ausztria, amelyik irigyen elzárta a világ elől a magyarságot, hogy félreismerjék, vagy egyáltalában ne ismerjék. De mindezek nem magának a magyarságnak hibáiból keletkeztek és ármánykodtak, sőt visszaéltek azzal a nagylelkű jósággal, amellyel a magyarság telítve volt. Mit érdemelt volna egy ilyen nemzet? A világ elismerését, bámulatát, barátságát, támogatását. és ha ezt érdemelte, akkor ami történt vele, az a legnagyobb igazságtalanság, ami a világon valaha történt. Ennek az igazságtalanságnak okozóit nem lehet nagyítóüveggel sem felfedezni a magyarság életében, lelkében, jellemében, – teljesen rajta kívül álló okok idézték elő, szerencsétlen és gonosz találkozása egy csomó idegen ütközőnek, amelyek az ártatlant és igazat zúzták darabokra. Tehát semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt. Mi ártatlan szenvedők vagyunk. Mi a teendője az ártatlan szenvedőnek? Várni a csodát! Az ellenkező tények csak ideiglenesek és semmi okunk arra, hogy ezekből a tényekből «tanuljunk», hogy ezek miatt valamit «elfelejtsünk», hogy ezek a tények álláspontunk, meggyőződéseink megváltoztatására bírjanak, hogy belőlük új feladatok új parancsait halljuk ki. Itt van tehát előttünk négy ítélet: A múlt jó volt. Velünk igazságtalanság történt. Nem vagyunk felelősök. Jogunk van csodát várni. Miért mondjuk ezeket az ítéleteket előítéleteknek? Nem azért, mintha teljes egészükben hamisak lennének, vagy éppen tudatosan rosszhiszeműek. Ezek a meggyőződések lehetnek teljesen szívből fakadók, őszinték, mélyen átérzettek és a legtöbb esetben azok is; bizonyos, hogy bennük az igazságnak nem egy vonása is feltalálható. Ha a múlt nem is volt csupa jó, a múltban bizonyára sok jó, igaz, értékes és nagy vonás van. Kétségtelen, hogy az emberi ítélkezés, míg igazságot vél szolgáltatni egyfelől, súlyos igazságtalanságokat követ el másfelől, egyénekkel és nemzetekkel is. Az is bizonyos, hogy nem mindenki, nem egyformán és nem mindenért felelős, ami történt. De mégis, mindez nem egyéb szomorú előítéletnél, mihelyt a tényekkel szemben azt az álláspontot foglalja el, hogy neki joga van csodát várni. Ez a csodavárás a legszomorúbb magyar előítélet. A tények, a valóság meghaladták a nemzeti öntudat büszke, öntelt, ragyogó fogalmait. Tegyük fel és fogadjuk el egyelőre, hogy minden jó volt úgy, ahogy a múltban volt. De ha így is volna, az a múlt visszavonhatatlanul múlt, nincs többé és vissza nem hozható. Ez a tény. Tegyük fel, hogy mindaz, ami velünk történt, a legnagyobb igazságtalanság. De ez az igazságtalanság megtörtént, így van és nem másként. Ez a másik tény. Ezekkel a tényekkel szemben csak két álláspont lehetséges. A makacs elzárkózás, az előítélet álláspontja, amely bűnös, mert életellenes és halálos. A másik a tények elfogadása és a tényekben fölhangzó életparancs meghallása és követése. Mielőtt azonban megkísérelnénk ezt az életparancsot megragadni, látnunk kell az előítéleteknek azt a másik csoportját, amely éppen ellenkező fogalmakat szegez a valóságnak. Itt a következő elvekre és véleményekre akadunk: A múlt nem egyéb, mint végzetes tévedések és hibák halmaza. A történelem különben sem szolgál semmi tanulsággal, teljesen megbízhatatlan, hamis, mert minden nemzet vak sovinizmussal csak saját magát dicsőíti benne. Mindaz a dicsőség, amiről zeng, csak felület, látszat, külsőség. A legdicsőbb korszak sem volt egyéb, mint hatalmasoknak basáskodása, kéjelgése a felszínen, míg alul korrupció, elnyomás, kizsákmányolás bűzlöttek. A magyar múlt bűnös nemtörődömséggel készítette elő a katasztrófát. Frázisok, jelszavak, kicsépelt szólamok alkották a hazafiságot és a nemzeti öntudatot. Munkanélküliség, kivándorlás, eladósodás, a termelő munka elejtése, a gazdasági és kulturális erok idegen kezekbe csúszása jellemzik a magyar erő és hatalom éráját. éppen az volt benne a legrosszabb, ami magyar volt. Végzetes, hogy minden hatalom és irányítás egyetlen osztály kezébe összpontosult s hogy ez az osztály nem a szellemi és erkölcsi erők letéteményese volt. A liberalizmus és demokrácia puszta jelszavak maradtak, amennyiben pedig tényleg megvalósultak, csak éppen a magyar faj nem vehette hasznukat: kizárólag az idegennek gyümölcsöztek. Mi tehát egy vezetőosztály vétkeiért szenvedünk, a felelősséget kizárólag ok hordozzák mindenért, ami történt. A tények arra mutatnak, hogy nem kell törődnünk a múlttal s úgy kell a jelenhez alkalmazkodnunk, hogy egyéni megélhetőségünket biztosíthassuk. Ezek a gondolatok: a múlt rossz, a felelősség a múltakért az akkori vezetőosztályt terheli, a múlttal nem kell többé törődni, a jelenhez egyénileg kell alkalmazkodni, csak abban különböznek az első csoportba tartozóktól, hogy a csodavárás helyett egyénileg elismerik a tényekkel való számolás és a tényekhez való alkalmazkodás szükségességét. De mégis, teljesen magukon hordozzák az előítélet bélyegét. Lehetnek s vannak igazságok ebben a sötét kritikában is a múlttal szemben, de ezeknek dacára mégis csak elzárkózást jelent a tények igazi arca elől, mert nem hallja ki belőlük ez sem az életparancsot, amely mint nemzethez szól hozzánk és nem egyéni megalkuvást, hanem a nemzeti öntudat új, életrevaló, egészséges kiragyogását követeli, mint a tények küldetésének igazi megismerését és az ennek való helyes engedelmeskedést.» * A nép kérdésében a következőket fejti ki: «A romániai magyar kisebbség óriási többsége földművelő nép. Nem lehet kétséges, hogy a magyarság fennmaradása Erdélyben a nép fennmaradását jelenti. Az sem vitatható ma már, hogy az intellektuális pályán maradtak vagy leendők kis serege nemzeti jelentőséget, csak mint a népért élő, a nép közt élő, a népet szolgáló vezetőréteg nyerhet. A tulajdonképpeni értéket, mint nemzeti lelkületet és jellemet, a nép hordozza, az intelligencia pedig a felelősséget hordozza ezért az értékért. Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ előtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élnie a magyarságnak… …Mindazokból az előnyökből, melyek az úri ember birtokában vannak, a néppel szemben csak kötelességek származnak! és mindaz, amit az úri ember a népért tehet és tesz, semmiképpen sem több, mint tőle függetlenül adott értéknek hozzásegítése a minél teljesebb kibontakozáshoz. Ez az önmagában hordozott, független érték meglehetősen ismeretlen. Sőt, a néppel szemben ellenkezőleg vádak hangzanak el. Hármat említek meg ezekből: a nép önző, a nép megalkuvó, a nép nem ismer más életet, mint az evés-ivást. A nép önzése főleg a földjéhez való ragaszkodásban áll. Ami az övé, az a néhány hold föld és az a pár marha, ahhoz erősen ragaszkodik, – abba beleöli az életét, annál messzibb célokat nem akar ismerni és szolgálni. Nem érti meg a nagy közösség érdekeit, nem áldoz közcélokra. Nem szereti az olyan adózást vagy adakozást, melynek célja kívül esik az o közvetlen láthatárán, amelynek eredményét nem o, nem az övéi, vagy legalább is nem a saját községe élvezi. Hasznot akar látni mindenből és persze a maga hasznát, a maga részesedését. Ilyen a nép. Hát az urak milyenek? Ok persze nem ragaszkodnak ahhoz, ami az övék. (Elég baj, hogy sokan nem!) Ok persze nem akarnak hasznot látni abból, amiért pénzt adnak. (Elég baj, hogy haszontalan dolgokra adják a pénzüket!) A dolog úgy áll, hogy a népnek ez az önzése, a földjéhez és marhájához való ragaszkodás nemcsak természetes, hanem a legnagyobb mértékben kívánatos is. Bárcsak meg is tudná tartani és gyarapítani is tudná azt, ami az övé! Másodszor, sajnos, nagyon kevés az, ami az övé. Harmadszor: vajon ki a felelős azért, hogy a nép a nagy közösség realitását nem érzi? Mit tett és megtett-e mindent az intelligencia arra nézve, hogy a nép a nagy közösséget a maga életének érezze? Mit is jelentett reá nézve ez a nagy közösség? Jobb, szabadabb, emberibb, mélyebb és kívánatosabb lehetőségeket az életre? – A nép önző, mert élni akar. Sajnos, nem látja tisztán, hogy életének lehetősége mit kíván tőle és mit eredményezne, ha ennek a kívánságnak eleget tenne. Mert nagyon kicsik a lehetőségei, nagyon kicsinyesek az aggodalmai, a félelmei is. Ez az önzés gyermekies, öntudatosságban szegény, kezdetleges. De hogy változtatható meg? A magasabb életigények fölébresztése által. Nem az életmód fizikai igényeinek fölébresztésére gondolok. Hanem magasabbrendű szellemi, erkölcsi igényekre. Csak ezek válthatnak ki nagyobb erőfeszítéseket és önzetlenebb lendületet belőle. Ilyen igények ébresztése, magasrendű szenvedélyek keltése csakis akkor remélhető és lehetséges, ha ennek a népnek tanítói, írói, művészei, vezetői: az intelligencia a maga egészében nagy szeretettel hajlik le hozzá és felébreszti a lelkében alvó vágyakat a tudás a szépség, a jóság kincseire. Miért megalkuvó a nép? Mert közeli, kicsi érdekeket, amiket lát és amikben kimerül az életigénye, fontosabbnak tart számára egyelőre távoli és kevés valósággal bíró, tulajdonképpen csak szép szavakat jelentő nagy érdekeknél. Megalkuvása ösztönös alkalmazkodás a viszonyokhoz, melyek között élnie kell. Ha igazán igényelné a maga egész embermivoltát és életjogát, nem alkudna meg a körülményekkel, kivívná a nagyobb lehetoségeket, biztosítaná magának azt, ami életének nélkülözhetetlen értékévé lett. Vegyük például az anyanyelv jogát. – A nép állítólag nem fejt ki valami nagy buzgóságot abban a küzdelemben, hogy gyermekei anyanyelvükön tanuljanak. Kétségtelenül azért, mert ez az anyanyelv reánézve nem az az egyetlen, páratlan és pótolhatatlan érték, amelyért minden áldozatra kész volna. De kérdem, a magyar írók miért tartják elsőbbrendű feladatuknak azt, hogy (legfennebb) a népről írjanak, annál, hogy a népnek írjanak? Hogy éppen az o számára tegyék ezt a nyelvet igazi kinccsé? Igaz-e az, hogy a nép az élet lényegét és értékét az evés-ivásban látja? Nem igaz. Nem látja nagyobb mértékben annak, mint az úri ember. Egyébként végtelen szomorú, hogy az élet magasabbrendű öröméhez nem juthat hozzá és ennek nem o az oka. A nép életereje és életakarata többet igényel az evés-ivásnál. Mikor templomot épít, harangot szerez, iskolát állít: erejének öntudatát keresi és az abban való örömét akarja kiujjongani. Aki, mint én, százszor is látta a «parasztot» csillogó szemmel tekinteni arra a templomra vagy iskolára, amelyet ő épített s amelyre o adakozott: az sohasem fog kételkedni ebben az igazságban. A nagy társadalmi teendő tehát, mely az életölő előítéleteket elpusztítja, – a magyar egységnek társadalmi megszervezése. A magyar népnek, amely csak tömeg élő orgánummá szervezése, melyben minden réteg egymásért és egymás által él. E szervezésnek az önerő kifejlesztése a célja, amelyből a kisebbségi nemzet anyagi és szellemi existenciájának biztosítása következik. újra hangsúlyozom, hogy ez az egység nem jelent színtelen egyformaságot, hanem különféle feladatok és foglalkozások egymással tervszerűen összekapcsolt, az organizmus minden atomját a maga helyén és a maga értéke szerint érvényre juttató harmóniát. Nem jelenti azt, hogy az intelligencia egészében paraszttá legyen, de azt sem, hogy a nép a maga egészében intelligenciává legyen. Az erdélyi magyar demokráciának helyes értelme az lenne, hogy tisztázzuk és érvényesítsük az életformák önmagukban való szerepét és kölcsönös összefüggését. A nép életének ebben a demokratikus egységben kettős jelentősége van. A népet a maga foglalkozása, feladata és existenciája a földműveléshez köti. Ennélfogva világosan kell látnunk, hogy a «földmívelő nép» fogalma mindenekelőtt egy sajátos és állandó életformát és ebben egy önálló élettartalmat jelent. Nem az a teendő, hogy a népet kiemeljük a maga reális és egyedüli életeleméből, hanem az, hogy teljes erőnkből válasszuk el a „nép” fogalmát a műveletlenség, nyomorúság, öntudatlanság, kicsinyes földhöz tapadás, alacsonyrendű lelki élet fogalmától. Egyszóval, hogy a népi életet a maga légkörében és milliőjében megnemesítsük.» *